Ég már az őrtűz, lángok czikáznak
Erdős tövénél a Hargitának.
Hazug beszéden kapván a székely:
Tűborba szállott oktondi ésszel!
Világol a völgy, - fenn barna éj függ, -
Sátor gyanánt áll a terepély bükk;
Sok harczi szerszám megtámogatva,
S zagyván szedett nép tanyáz – alatta,
Felbolygatott nép ravasz vezérét:
Ott látni Fancsit. Kérdezve néz szét,
Szűk udvarában tábor-tüzének,
Körébe a mint többen gyülének.
’Vezér uram hé! minket kegyelmed
Felkölte sok szép ígéret mellett!
Kellő a szép szó, de jobb a hadd lám!
S ha menne a ló, mért tartja zablán?’
„Zsákmány s dicsőség, derék vitézek!
Mit én igérek s szerzek tinéktek!
De nem siettem ,- jó néha a les,
Hogy így a konczért bizton kitörhess!
Fel most, ki méltó a hősi czímre!
Velünk a sors is -! halljátok íme:
Ketté tört a kard, mely szabna törvényt…
- Mátyás királynak
halála történt!
E szóra csend lesz, nagy lárma volt bár,
S mint ki roszul hall és ujra szót vár:
Merőn függ a nép vezére ajkán…
- Kétkedve rázván fejét akárhány.
Egy ösmeretlen rögtön előlép,
- Sisak-rostélyzat boritva képét, -
És mond: - ki eddig csak néze szótlan –
„’Budán halott van; - halott valóban!”’
Ama hazug hirt most gyártva épen:
Meghökken Fancsi, s felnéz sötéten;
Mi ez? ellenség avvagy barátja:
Magát ki ekkép dolgába ártja?
Ha czáfol: vágást vágás előzne,
De míg bizonylás! kezd fázni tőle…!
S vakösvény e szó: - sűrübe veszvén, -
Budán halott van! vigyázat: ez kém…
„S honnan vitéz úr? mond Fancsi gőggel –
- Mely sok vak embert, vesztére tölt el! –
S ha meg nem sértem, hová törekszik…?”
„’Budáról jöttem s épen csak eddig!”’
„Ugy hát, ha zsákban macskát nem árul:
Tán többet is tud Mátyás királyrul?”
„’Tudok! – ki békén s harczban kisértem,
Ösmerve vágyat s titkot szivében!”’
„Hohó…! s nem a szót mit ép kiejte?
- Azaz ha holtnak fordulna nyelve –„
„’Lehet! – mert hidd el felőle szentül:
Szózatja könnyen füledbe csendül!”’
„S mind ennyi…” – „’Oh nem! még hátra van sok!
- S a hang, mely nőtt… nőtt… most szinte harsog –
Tudom: hűséget mikép jutalmaz,
S mit nyer ki vétett: a pártos, a gaz!
Mint mondta mondom: nincs semmi drága!
Éltem, nyugalmam népem
javára!
S ki rút zavargást tudsz bé hüségbe:
Hallj szót, galád fő, és ronda népe!”’
Zaj kél. Vezér s had most már sokat hall; -
„Ki vagy? halál rád…! föl a sisakkal…!”
„’Legyen! nagyon jó ha láttok
s látlak:
Nos…! engem hínak Mátyás
királynak!”’
S hogy a sisakrost egymásra csesszen:
Vésznél e halk nesz szól rémesebben…
Igen sok egy percz: hogy összefagyjon
A szivben a vér, a szó az ajkon!
S hozzá a vakhit még rémeket told:
Lángszem… fehér arcz…! élő-e vagy holt?
Élő-e vagy holt ki igy betoppan…?
S félni miképen kell tőle jobban…?
„’Mily sok derék tölgy! dús lombja zöldel…
Ha megrakatnám gonosz gyümölccsel…!”’
Legfőbb helyet fenn a
főnek adván:
De… most az egyszer kegyelmem a fán!
Babért ohajtván e had vezére:
Utját ki állná? hadd fusson érte!
És ennyi harcz-vágy, csatázni mely kész:
Azon segitünk, hogy kárba nem vész.
A lengyel ugy is magyarra felkelt,
Mentek rá rögtön! nem várva reggel!
Székely! ha szablyád megülte rozsda:
Kifényesülhet majd vérbe mosdva!
De székely harczolj! harczolj vitézül!
Míg vérpatak foly holtak szivéből…
Előre mindig…! ki hátrafordul:
E képre bukkan, -
s jaj lesz azontul!
És tudni székely! javadra lészen:
Hogy nyitva, hunyva jól lát e két szem!
Akárhol a fej, de gondja itt jár…
S Mátyás király él, ha meghal is bár!
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése