I.
„Ha vitézek, hősök által
Volnának ekép megalázva,
Még talán csak könnyü lenne
A szolgaság nehéz láncza.
Hanem pogány hitszegőktől?!
Oh fiam, ez szörnyü, szörnyü –
Vér után a gyáva könyü.
Elvérezett hős apádnak
Végszava is a boszú volt;
Nem vagy fia, nem vagy magyar,
Hogyha ezt meg nem boszúlod.
Gyermek vagy még félig, igaz,
De van élted – meghalhatsz hát…
Hanem mi ez?! sápad arczád?!
Hát a magasban repült sas
Bujkálódó bagolyt nemze?
Hát… de mért beszélek én igy,
Nem lehet az, Istenemre!
Rám szállhat a haragos ég
Minden nehéz, súlyos átka,
De nem az, hogy fiam gyáva.
Vár alatt az erdőségben
Bujdosik sok szegény magyar,
Mint a felhők, szomorú mind,
Ezekből lesz jó zivatar.
Gyüjtsed őket zászló alá,
S mikor aluszik a várnagy,
Sötét éjben jőjj és támadj!”
Hős Losonczi hős özvegye
Imígy beszél gyermekének,
És ez, mint az anya mondá,
Aként megy, és aként tér meg.
Sötét éjben csillog a bárd,
Keletkezik szörnyü lárma,
Már a magyar benn a várba’!
De miként a zivatartól
Nem az erdők, csak fák
Töméntelen ellenségből dőlnek:
Marad elég küzködőnek.
És elgyöngül a zivatar,
A magyarnak vége, vége –
Csak a vezér marad élve.
És oh bár csak ugy ne volna
Bárcsak élve ne maradna!
Nyakig lánczban, nyakig vasban
Az ellenség csúfos rabja.
S holnap délre a piaczon
- Mindenfelé ezt beszélik: -
Holnap délre hogy kivégzik.
II.
Börtönben az ifju ül nehéz bilincsen,
Sírna keservesen, de már könye nincsen,
Elsírta azt végkép –
Nehéz sohajok közt tép be ruhájába:
Előtte szerelme, vágyó ifjusága,
S itt kell hagyni éltét.
Bujára az őrök odakünn nevetnek:
„Ime bátorsága a magyar gyereknek
Hogy sarkába szállott!”
… És elterjed a hir hamar szájról szájra:
Hogy a magyar vezér oly nyomorult gyáva,
Minőt ki se látott.
Halálharczot kell most az ifjunak víni…
De mintha az ajtót hallaná már nyílni –
Ah! tán értem jőnek!
De az ajtó megint csöndesen bezárul,
Szólitja valaki – ráismert hangjáról:
Ki szólitá őt meg.
Az a megszólító az ő édes anyja…
Ah! hogy a sötétben még nem is láthatja!
Hogy futna elébe!
Pedig ha látja őt, megijedett volna,
Oly iszonyún földúlt, s szemrehányó volt a
Büszke özvegy képe.
„Csak csöndesen fiam – az anya igy kezdi –
Kincsemmel sikerült mind megvesztegetni
Ellenség vezérit;
Nem lesz semmi bajod, csak ne légy oly félénk,
Nem kivánja senki ilyen ifju éltét,
Ilyen ifju vérit.
Kivisznek ugyan majd, ki a vesztő-helyre
Be is kötik szemed, de vezér kegyelme
A pallost föltartja –
Csak hogy megrettentsék máskorra a népet,
Példa gyanánt azért visznek ki majd téged
A vesztő-piaczra.
Hóhérodnak már rég tudtára van adva:
Vezér háza előtt majdan elhaladva
Hogy oda fölnézzen.
S ha egy rózsát lát az ablakba kitéve,
Pallosát akkoron, ha már rád is mérte,
Eressze le szépen.
Kegyelem jele lesz az a piros rózsa…”
És az ifju hiszi mindezt szóról-szóra,
Hiszen anyja mondja!
Pedig ki igy beszélt, többé nem az anya,
A büszke magyar nő, a honleány vala,
Ki ezeket mondta.
Azonban az idő lassanként eltellett –
Már a tömlöcz előtt nagyon járnak, kelnek,
Közeleg az óra –
Kiviszik az ifjut, megindul a népség,
S mindenki csodálja a rab büszkeségét…
Ablakban a rózsa.
Az ellenség keblét iszonyu düh tölti:
„Hát csak lehetetlen a magyart megtörni!”
Ah! mily büszke folyvást!...
És a népség között, föl álruhát kapván,
Ott van az anya is… elhalványult ajkán
Üdvözült mosolygás.
„Majd a vesztőhelynél elvesz vitézsége”
- Mondja az ellenség – de im odaérve,
Az ifju még bátrabb!
Még százszorta bátrabb, vitézebb, mint elébb,
Büszkén hordozza szét fölemelt szép fejét,
Gondolja: nem vágnak.
De a hóhér sújt most… és csönd lesz mindenütt
- Hanem szörnyű kaczaj és sikoltás vegyült
A csöndesség közbe:
A büszke magyar nő, ki igy fölkaczagott,
És a fölsikoltó az édes anya volt,
Halva rogyott össze!
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése