Rétel patakja

Jöve magyaroknak

Elszakadott ága,

Jó szerencse hozta

Ebbe az országba.

A Tisza s Bodrog közt

Nagy vitézlő népek

Megtelepedének.

 

Mint nyárfa, a hol

Szereti a földet:

Gyököt ver, ágat hajt,

S nő a míg csak nőhet:

Magyarságnak fája

A boldog vidékben

Bokrosodik szépen.

 

És mellette nyulánk

Ideges fiaknak:

Mint a teljes bimbó,

Szép szüzek fakadnak.

Szemlélvén a vezér

E dus nemzedéket:

Örömet s but érzett.

 

Maholnap népemnek

Bizony szük lesz e tér!

De megnyugodt ebben:

Kirajzik ha nem fér;

S ha élek, tán én is

Egykor otthon alszom

Távol Dunaparton.

 

S nyugot felé nézvén

Hősi melle tágul;

Megszólit egy vitézt

Vitézek sokábul;

Eredj követképen

Tótoknak földére;

Tőlük földet kérve.

 

Ne kivánj most sokat,

Kérd csak a Sajóig:

Ha megadják: velök

Frigyet kötünk holtig.

Mit tapasztalsz pedig

Vitéz szolgám Rétel:

Hozd meg és beszéld el!

 

Elment s vissza nem tért

Elég nap multára;

Követét a vezér

Mind hiába várta;

Arra nekimordul

S népével legottan

Tótok földén toppan.

 

Küldöttem jó szívvel

Követet hozzátok;

Ki ha meg nem kerül:

Majd megsiratjátok!

S tótok fejdelmének

Keserün megbánja

Népe, tartománya!

 

Azok megrémülnek

Élitől a szónak;

De mentik magokat

S erősen szabódnak:

Bizony, hogy nem láttuk

Nem beszéltünk véle,

Magyarok vezére!

 

Ennyi volt a beszéd,

A két fél beszéde;

Azután a kard szólt

A hősek kezébe;

Tótok hadát, népét

Magyarok elsöprik…

- Tudjátok a többit.

 

Rételnek pediglen

Se hire se hamva:

Mert a hogy elindult

S ment sebes vágtatva:

(…)

(…)

Halálos veszélybe

Hozta egy boszorkány,

Boszankodván dolgán.

 

- Igy mondá ugyanis

Tótok fejedelme:

Ha ki magyarból a

Határon átkelne:

Erővel, fortéllyal

Mind elveszessétek…

Jót mondok én néktek! –

 

S leguggol boszorkány:

Nagy fekete holló;

Hogy mikép felreppen,

Megugorjék a ló;

S lováról leveszvén

Menten nyakát szegje

Magyarok követje.

 

Aztán mint az orsót

Nyomta sarkát földre:

S forgott míg forgó szél

Nem támadt belőle;

Akkor oszlopával

Lóra, lovagra dőlt,

Leverni mindkettőt.

 

De a ló nem bokros

Hogy megugrott volna;

S forgó szél nem erős

Őt levenni róla;

Csupán a por ragadt

Rétel szakálára,

Ennyi volt a kára.

 

Patak szélin ül meg

Most az ördögborda;

Ott terem a kit vár,

Mert azt villám hordta;

Hős mond: az átjáró

Hol van itt anyókám

S amaz felel, szólván

 

Kettő az átjáró…

Ezen itt a bátrak,

Amazon pediglen

A félénkek járnak.

Balkézre közelebb,

Jókézre hamarabb…

Ki milyen, arra csap!

 

Neki ugrat Rétel

Baltul a folyamnak,

Holott gonosz örvény

Tekergési vannak;

A rut boszorkánynak

Abban kedve telvén

Mint vergődik a mén,

 

Mely rúg, vág, hogy lába

Nem talál keményet;

S midőn keményet ér:

Nem jó a fejének.

Felütődik egyszer

Sisakja hegyével

S oda-vesz hős Rétel.

 

Haragos is, bus is

Magyarok vezére:

Nem lelvén elsikkadt

Kedves emberére.

Se hire se hamva…

Csak a lónyom látszik

A viznek habjáig.

 

És Rétel patakja

A víz neve lészen;

És Rétel fiáé

A vizig egészen. –

Mi csengbong, mi vinnyog

Nagy késő éjjel itt…?

- Rétel lova nyerit.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája