Ég a nap az erdő fölött,
De hives van a csalitban;
Ül a szellő, a madárnak
Lélekzete is alig van.
Rózsabimibó feje hajladoz,
Meleg sugár édes álmot hoz;
Pihen a pillangó a fűben,
Csak az illat jár az erdőben.
Csak az illat
S a tüzes
Szerelem;
„Szivem rózsám
Mulass még
Én velem!
Hideg a fű
Selyemlágy,
Harmatos;
Minden hallgat,
De nem ránk
Hallgat most.
S mit törődjem
Az egész
Világgal?
- Telipiros
A szűröm
Virággal:
Szerelemmel
De telibb
A szívem
Csak te babám
Te magad
Légy hivem.
Nem leszek én
Hűtelen
Te hozzád:
Ne iruljon
Piruljon
Szép orczád.
Csak az isten
Láthat itt
Bennünket,
És az isten
Tudja hogy
Szeretlek!”
Szelid a fű, vadvirágos, de mégis
Leteriti Bojtár Bandi szürét is.
Fű, virág közt kígyó, tüske lehetne,
S Örzsikének puha gyönge – mindene
Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,
A nagy erdőt fölgyujtaná miatta;
Pedig a zöld erdő az ő tanyája,
Csak ott legel, csak ott javul a nyája;
S ha ő neki se nyája se erdője,
Földönfutó se lenne jó belőle.
Haj de nagyobb baj van immár,
A szilaj nyáj tilosban jár;
És a vadász rád lesett,
Szegény Bandi jaj neked!
Ideje nincs szamóczának,
És mit hallott?
Mintha epret szakitnának,
Olyan hangot!
Kőmeredt a falevele,
Nem játszik a szellő vele,
És mi rengeti a galyt,
A sürűben mi sohajt?
Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat,
Nincs nyögése a vadgalambnak,
S halk de sűrűn mi dobog?
Talán szivek – boldogok?!...
És kiált a vadász hetykén:
„Ki a síkra híres legény!
Nem megmondtam idejibe:
Imádkozni se járj ide!
Mennyi kárt a nyájjal tettél,
A rongy lelked annyit sem ér!
Nagy a te hibád, igen nagy,
Adod ide a szűröd vagy…”
Dagad, jár a Bandi melle,
De haragját tűrtőztette.
„Nagyságos erdőkerülő uram!
Könyörüljön most az egyszer rajtam
A szűrömet – a szűrömet –
Azt nem adhatom, nem lehet;
A mi kár az erdőt érte,
Majd eleget teszek érte.
Eggyel mással tudja hogy
Szerit ejtem valahogy.
Ne kivánja czifra szűröm,
Nincs egyebem égen földön;
Ez a járó tanyám, házam,
S a mi több, menyasszony-ágyam!
Mától fogva ketten lakunk benne,
Azért kérem, ezt ne követelje.”
De a zord vadász nem tágit:
„Ha szűröd nem – ugy e lány itt!
Beviszem az uraságnak,
Ez elég lesz majd váltságnak,
Sőt aztán a zálogot
Alkalmasint te kapod!”
És mindenből látható, hogy
A vadásznak ha nem is sok
Egy kis esze mégis volt.
Hanem azért mégis megholt!
Mert nagy szerencsétlenségire
Bandinak még helyén volt szive.
És sül a fegyver, villog balta –
Elesik a vadász – halva.
**
Bojtár Bandi nagy búsan
Bucsut vett a nyájtól;
Bucsut vehet ma holnap
Az egész világtól.
Összevissza út nélkül
Jár-kel az erdőbe’,
Törött út vagy töretlen
Mindegy már előtte.
Földre süti szemeit,
Talán azt vizsgálja,
Melyik út nem vezetné
Szomoru halálra.
Szól a rigó nagy vigan,
De ő nem azt hallja,
Mintha szólna messziről
A lélek harangja.
Játszadozik a gyepen
Sudaras fák árnya,
Azt gondolja – fekete
Éhes holló szárnya.
Éjszaka van, rejtőzik
Vadon sűrűségbe,
- Leásná talán magát
A föld közepébe; -
Mindig egyet álmodik,
Gyülöletes álmot;
Falu végén fehér fán
Fekete virágot.
Homlokán érez hideg
Halálveritéket,
Érezi hogy vére fagy,
De aztán fölébred.
Még az álom szelid volt,
A valóság szörnyebb;
Homlokára kedvese
Ejt keserves könnyet.
És tünődik, hogy mit ád
Ennek majd az isten
A ki annyit szenved és
Kinek vétke nincsen.
Szegény! egykor ő lakott
Szíve közepébe’, -
Most helyette ott van az
Akasztófa képe…
**
Elmult a nyár – gyilkos hideg lett,
Dérré fagyott harmat, lehellet,
A lombos erdős hegyorom
Most olyan száraz, fekete
Mint a korom.
Egy csipkebokor-ágon
Kis czinege madár szól,
Oly siró szomorún,
Akár azt mondaná:
Circumdederum!
Vaj mi lehet, mit ugy sirat?
Tán azt a szegény magzatot,
Ki Örzsike ölében megfagyott?
**
Az igaz, hogy furcsa egy történet,
- No de jó egy esteli mesének.
Nem uj, nem különös valami,
Fájdalom – nagyon mindennapi
És az olvasó – az egyik ásit,
Szép szeliden elalszik a másik.
Ah – de az én lelkemre járnak
Oly szomorú ijesztő árnyak.
A csillagok helyett – terjengő
Borújában az égnek,
Ugy tetszik, mintha temetési
Fáklyákat égetnének,
S a sötétkék felhők gomolya,
Mind fáklyafüst és hamu volna.
Fölijedezve a falevelek
Egy fa körül meg-megrezzennek.
S bár lelkemet a sejtés készti,
De nem merek e fára nézni…
**
És immár nem érzik rajta,
Uri-e vagy parasztfajta?...
Érdekesen haloványon
Alszik együtt mind a három
S mintha nem is nyomná vétek,
Nyugodtan az égre néznek.
És a tilos erdő lett
Szabad temetőjük,
Falevélből könnyü a
Sirhalom fölöttük.
Nehéz felhő megkönyezte,
Fülemüle megsiratta,
Sötét erdő elgyászolta…
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése