2022. jan. 22.

Vajda János: Bojtár Bandi



Ég a nap az erdő fölött,

De hives van a csalitban;

Ül a szellő, a madárnak

Lélekzete is alig van.

 

Rózsabimibó feje hajladoz,

Meleg sugár édes álmot hoz;

Pihen a pillangó a fűben,

Csak az illat jár az erdőben.

 

Csak az illat

S a tüzes

Szerelem;

„Szivem rózsám

Mulass még

Én velem!

 

Hideg a fű

Selyemlágy,

Harmatos;

Minden hallgat,

De nem ránk

Hallgat most.

 

S mit törődjem

Az egész

Világgal?

- Telipiros

A szűröm

Virággal:

 

Szerelemmel

De telibb

A szívem

Csak te babám

Te magad

Légy hivem.

 

Nem leszek én

Hűtelen

Te hozzád:

Ne iruljon

Piruljon

Szép orczád.

 

Csak az isten

Láthat itt

Bennünket,

És az isten

Tudja hogy

Szeretlek!”

 

Szelid a fű, vadvirágos, de mégis

Leteriti Bojtár Bandi szürét is.

Fű, virág közt kígyó, tüske lehetne,

S Örzsikének puha gyönge – mindene

Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,

A nagy erdőt fölgyujtaná miatta;

Pedig a zöld erdő az ő tanyája,

Csak ott legel, csak ott javul a nyája;

S ha ő neki se nyája se erdője,

Földönfutó se lenne jó belőle.

 

Haj de nagyobb baj van immár,

A szilaj nyáj tilosban jár;

És a vadász rád lesett,

Szegény Bandi jaj neked!

Ideje nincs szamóczának,

És mit hallott?

Mintha epret szakitnának,

Olyan hangot!

 

Kőmeredt a falevele,

Nem játszik a szellő vele,

És mi rengeti a galyt,

A sürűben mi sohajt?

Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat,

Nincs nyögése a vadgalambnak,

S halk de sűrűn mi dobog?

Talán szivek – boldogok?!...

 

És kiált a vadász hetykén:

„Ki a síkra híres legény!

Nem megmondtam idejibe:

Imádkozni se járj ide!

Mennyi kárt a nyájjal tettél,

A rongy lelked annyit sem ér!

Nagy a te hibád, igen nagy,

Adod ide a szűröd vagy…”

 

Dagad, jár a Bandi melle,

De haragját tűrtőztette.

„Nagyságos erdőkerülő uram!

Könyörüljön most az egyszer rajtam

A szűrömet – a szűrömet –

Azt nem adhatom, nem lehet;

A mi kár az erdőt érte,

Majd eleget teszek érte.

 

Eggyel mással tudja hogy

Szerit ejtem valahogy.

Ne kivánja czifra szűröm,

Nincs egyebem égen földön;

Ez a járó tanyám, házam,

S a mi több, menyasszony-ágyam!

Mától fogva ketten lakunk benne,

Azért kérem, ezt ne követelje.”

 

De a zord vadász nem tágit:

„Ha szűröd nem – ugy e lány itt!

Beviszem az uraságnak,

Ez elég lesz majd váltságnak,

Sőt aztán a zálogot

Alkalmasint te kapod!”

 

És mindenből látható, hogy

A vadásznak ha nem is sok

Egy kis esze mégis volt.

Hanem azért mégis megholt!

Mert nagy szerencsétlenségire

Bandinak még helyén volt szive.

És sül a fegyver, villog balta –

Elesik a vadász – halva.

**

Bojtár Bandi nagy búsan

Bucsut vett a nyájtól;

Bucsut vehet ma holnap

Az egész világtól.

Összevissza út nélkül

Jár-kel az erdőbe’,

Törött út vagy töretlen

Mindegy már előtte.

Földre süti szemeit,

Talán azt vizsgálja,

Melyik út nem vezetné

Szomoru halálra.

 

Szól a rigó nagy vigan,

De ő nem azt hallja,

Mintha szólna messziről

A lélek harangja.

Játszadozik a gyepen

Sudaras fák árnya,

Azt gondolja – fekete

Éhes holló szárnya.

Éjszaka van, rejtőzik

Vadon sűrűségbe,

 

- Leásná talán magát

A föld közepébe; -

Mindig egyet álmodik,

Gyülöletes álmot;

Falu végén fehér fán

Fekete virágot.

Homlokán érez hideg

Halálveritéket,

Érezi hogy vére fagy,

De aztán fölébred.

 

Még az álom szelid volt,

A valóság szörnyebb;

Homlokára kedvese

Ejt keserves könnyet.

És tünődik, hogy mit ád

Ennek majd az isten

A ki annyit szenved és

Kinek vétke nincsen.

Szegény! egykor ő lakott

Szíve közepébe’, -

Most helyette ott van az

Akasztófa képe…

**

Elmult a nyár – gyilkos hideg lett,

Dérré fagyott harmat, lehellet,

A lombos erdős hegyorom

Most olyan száraz, fekete

Mint a korom.

Egy csipkebokor-ágon

Kis czinege madár szól,

Oly siró szomorún,

Akár azt mondaná:

Circumdederum!

Vaj mi lehet, mit ugy sirat?

Tán azt a szegény magzatot,

Ki Örzsike ölében megfagyott?

**

Az igaz, hogy furcsa egy történet,

- No de jó egy esteli mesének.

Nem uj, nem különös valami,

Fájdalom – nagyon mindennapi

És az olvasó – az egyik ásit,

Szép szeliden elalszik a másik.

Ah – de az én lelkemre járnak

Oly szomorú ijesztő árnyak.

A csillagok helyett – terjengő

Borújában az égnek,

Ugy tetszik, mintha temetési

Fáklyákat égetnének,

S a sötétkék felhők gomolya,

Mind fáklyafüst és hamu volna.

 

Fölijedezve a falevelek

Egy fa körül meg-megrezzennek.

S bár lelkemet a sejtés készti,

De nem merek e fára nézni…

**

És immár nem érzik rajta,

Uri-e vagy parasztfajta?...

Érdekesen  haloványon

Alszik együtt mind a három

S mintha nem is nyomná vétek,

Nyugodtan az égre néznek.

 

És a tilos erdő lett

Szabad temetőjük,

Falevélből könnyü a

Sirhalom fölöttük.

 

Nehéz felhő megkönyezte,

Fülemüle megsiratta,

Sötét erdő elgyászolta…

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése