Budának tornyán félhold villogott:
Török had ült a bus magyar nyakán,
Saját honában ki zsellér leve.
Megvénült, kihalt az uj nemzedék,
És a szabadságot nem ösmeré.
Siralmas évek! bús emlékezet!
Kuján pasa, ifjú tüzes török,
- Ki Borsodnak várában ült, lakott, -
Ékes magyar hölgyet rabolt el,
Kiért hű mátka szíve vérezett, -
S kinozta nem kellő szerelmivel.
Sirt a leányka, törte kis kezét,
Álmatlan tölte éjet és napot,
S szabadságért esengett szüntelen:
Kuján pedig szerelmet várt s remélt.
Most lágy esengés holdsugáriban,
Majd kényszerités vad dörgésiben
Akart a lányka szívegére jutni…
De ő erős és hűséges maradt.
Szép foglyával Kuján, a várfokon
Ült egykor, elmerengve szótlanúl
A nyájas estve csendes bájiban.
Kelet felől halványan kelt a hold.
És ellágyulva szólott a török:
„Szeress leányka, szeress engemet!
Én hű leszek hozzád halálomig,
Mint életemhez csillaga!
Nézd, nézd leányka! ott… kelet felől
Tündöklik az fényes sugáriban…
Ösmerd meg abban éltem csillagát,
A mely felettem őrködik, vezérl,
És napkeletről e honig hozott,
Szeretni foglak, míg el nem fut az,
S halálom nem jöend futásiban!”
Sohajtott – és az égre fölveté
Könyüs szemét az ékes rableány,
És szíve kedvesére gondola:
Szeretlek… meghalok… de hű
leszek!
S melyet magáénak vallott Kuján,
Im elfutott a csillag hirtelen,
S utána perczig halvány út maradt…
A lányka látta és megrezzene.
S im a töröknek ajka, halk nyögésben,
Mondá utószor a
leány nevét:
Szivét nyilvessző járta át,
- A mely belé véletlenül suhant, -
És szivéből piros vér ömle szét,
A csillag elfutott… Kuján kimult…
A szűz ijedve hagyta el helyét,
S im a bástyán, halvány de szép alak
Hatott fel… a leány karjába hullt…
És összeforrott két égő ajak.
*
Az égen járó csillagok között,
Minden halandónak van egy;
És a midőn csillagfutást látsz,
Tudd, egy halandó élte lobban el.
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése