Stevenson: A kincses sziget

(Stevenson: A kincses sziget. Fordította Király György, Herman Lipót rajzaival. Athenaeum, 1920.)

"Egy csípős szeptemberi reggelen" - írja Robert Louis Stevenson, a Treasure Island szerzője - "vidáman duruzsoló tűz mellett - az eső verdeste ablakomat - fogtam hozzá A tengeri szakácshoz. (Ez volt eredeti címe)."

Legelsőbb is a sziget térképét rajzolja meg; a térképet, amely "mindenfajta könyvek között a legkevésbé fárasztó olvasmány és tartalomban a leggazdagabb."

És amikor "megmozdul a térkép tengere", megalkotja hozzá Stevenson a kalandos történetet, iskolába járó mostohafiára, Lloyd Osbourne-ra gondolva, aki kérte őt, írjon neki "valami érdekeset".

A könyv még készen sincs, a Young Folks kiadója megkezdte közlését. A közlemények alá ez a név van írva: Captain George North. Amikor két évvel később, 1883-ban, a regény könyv alakban megjelenik, Stevensont lepi meg legjobban a páratlan írói siker. "Sajátságos gondolatok támadnak az emberben" - írja szüleinek - "mily roppant rossz kell hogy legyen a könyvek rendes sorsa; azok a könyvek, amelyeket a tudákosok nyomdafestékre se tartottak érdemesnek - éppen ezek azok, amelyek dicsőséget és puddingot hoznak nekem".

Ez a "tudákos" maga a szerző. Az olvasók nem ilyen tudákosak. Följegyezték, hogy Gladstone futólag belepillantott a könyvbe Lord Rosebery házánál és másnap London minden könyves boltját sorra járta, egy antikváriumi példányra vadászva. A Saturday Review erősen kritikus szerkesztője elragadtatással írja, hogy a Treasure Island a legjobb könyv, amely a Robinson Crusoe óta napvilágot látott.

 

James Payn rajongó hangon emlékezik meg róla. Andrew Lang "órák hosszat édes gyönyörbe merülve" olvassa és így ír róla: "Nem tudok rá példát a Tom Sawyer-en és az Odisszejá-n kívül, hogy mese ennyire megragadott volna." Mindenféle nyelvre sietnek lefordítani. Spanyol és görög újságokban megjelenik tárcaképpen.

Magyarul is kiadta évtizedekkel ezelőtt valamelyik ifjúsági lapunk. Amikor most Király György pompásan gördülő fordításából a könyvvel megismerkedtem, homályosan visszadereng emlékezetemen a rettenetes féllábú szakács - a könyv gonosz szelleme - a kis Hawkins gyerek, meg Ben Gunn, a kincses sziget robinsoni sorsra jutott, elvadult szakállú és megszelídült lelkű lakója. Azóta a mi hajunk megszürkülhetett, szakállunk is őszbe csavarodott talán - akárcsak szegény Ben Gunné: a történet lélegzetfojtó érdekessége csakúgy lebilincsel, mint valamikor, amikor Jules Verne volt szinte egyedüli irodalmi táplálékunk.

 

Megpróbálkoztam azóta - hadifogság elszigeteltségében, ahol tíz-tizenöt könyv képviselte a magyar nyelvű irodalmat - megpróbálkoztam Jules Verne és a Robinson "átértékelésével". A "fantáziára gyanús" Jules Verne-ről kiderült, amit már Cholnoky Viktor tudott róla, hogy "nincsen neki két krajcár ára fantáziája". A Grant kapitány gyermekeivel nem tudtam megbirkózni, a Három orosz és három angol kalandjai hidegen hagytak; - a Robinson ugyanekkor édes és szomorú álmodozásba ejtett, fölzaklatta meg elcsitította olthatatlan romantika-szomjúságomat.

Honnan ez az el nem múló varázs? A fogolysors közössége, a fogolyélet robinsoni furcsaságai, egész "szívszaggató fényűzése" - a magunk gyártotta sakk, fapapucs és a tétlen fogság egyéb leleményei - mindez nem magyarázhatná meg a kétszáz esztendős De Foe diadalát fiatalságunk felejthetetlen kortársa, Jules Verne fölött. A Rejtelmes sziget - ugyancsak robinsoni történet - bizonyosan nem kevésbé untatott volna, mint ahogy kétségbe ejtett a Grant kapitány.

 

A hibát nem magamban keresem, nem is a fogság atmoszférájában - de legkevésbé a tárgyban. Bizonyság rá a Kincses sziget. Íme egy könyv, amelyet egy tizenhárom éves fiú mulattatására írt szerzője, egy könyv, amely csupa harc és háború - egy maroknyi csoport elszánt, ravasz és kegyetlen viadala életre-halálra a túlerőben lévő lázadókkal - és ezt a könyvet, amely csak úgy csöpög a dermesztő nyugalommal kiontott embervértől, angol "államférfiak, bírók és más egyéb szilárd és józan férfiak gyermekekké válva falják féléjszakákon át az ágyban könyökölve".

Megfogadtam, nem engedem megvesztegettetni magam -: háborús mese, a nyers erő álnokság és vakeset véres tornája, nem érdekel, juttassák bár benne diadalra az igaz ügy hőseit ravasz regényírók! Az érzékeny szívére büszke galamblelkű olvasó - e sorok írója (a maga kis háborújának maiglan lelki sebesültje) - kénytelen bevallani, hogy a Kincses sziget-et egyvégtében, egy éjszaka olvasta el.

 

Pedig mégis a szerzőnek van igaza. Ez a regény jóllehet bravúros elbeszélő keze munkája: nem a stevensoni lélek mélyről felhozott alkotása. Stevenson gazdag írói fantáziájának fénykévéje beragyogja ugyan a lüktető cselekményt - mint ahogy a száguldó autó veti kísértetes fényét maga elé (tekintetünket nem fordíthatjuk el: egy pillanatra elámulva meredünk a látomány után - érezzük, hogy valami hatalmas erő dübörgött el mellettünk): de az elsuhanó kép nyomtalanul kitörlődik szemünkből. Sötétben maradunk.

Nem az a könyv ez, amelynek fénye belelopja magát a lélekbe az emlék forró melegével. Érdeklődésünk éberségének alighanem, érdeklődésünk hirtelen kialvásának mindenesetre - a mesében az oka. Egy kompánia, amely egy delírium tremensben elpusztult kiérdemült vén kalóz motyójában rábukkan a kincses sziget térképére és elindul, hogy megkaparintsa a rablott kincseket. Szerencsétlenségre - a történet szerencséjére - hajójuk személyzetét csupa szemenszedett gazemberből toborozzák össze, akiket előbb hajmeresztő kalandok után formális háborúban (ágyúval, bicskával) csaknem az utolsó szálig ki kell irtaniok, hogy a kincset végre boldogan hazahozhassák.

Ezt a cinikus, förtelmes történetet a leírás és az alakok jellemzésének akkora erejével (amelyhez a humor fegyvere is járul), a meseszövés olyan jobb ügyhöz méltó mesteri leleményével beszéli el az író, hogy nem kevés önlegyőzésbe és időbe kerül, amíg kivonjuk magunkat a fényes írásművészet bűvöletéből s a csillogó, művészi köntös alatt a mozidráma nyomorék testét fölfedezzük. Ez különben inkább hozzáad, mintsem hogy lerontson valamit a költő érdeméből.

A fantasztikus mesét illetőleg nem kisebb elődre hivatkozhatik Stevenson, mint Allan Edgar Poe-ra, aki egyetlen regényében, a Gordon Arthur Pym-ben ennél sokkal különb kalandokba bonyolítja bele ártatlan olvasóit. A különbség, hogy Poe mindvégig komor, vérfagylaló, döbbenetes, míg Stevenson regényét átlengi a humor egészséges levegője. Ennek köszönhető, hogy megrendülés nélkül, szinte élvezettel hagyogatjuk el szanaszéjjel és felejtjük el nyomban a "Gerenda-vár" meg a Hispaniola elpotyogó hősi halottait.

Hiszen csak mese az egész!

Minket vén rókákat nem fon be a szerző; tudjuk előre, hogy a kis Hawkins-fiú minden veszedelemből kivágja magát. És ez a fő, fogják mondani Jim kortársai, akik bizonyára elszoruló szívvel olvassák, de annál édesebb megkönnyebbüléssel teszik le a könyvet:

Hál' istennek, csak hogy Jimnek baja nem esett!

HALÁSZ GYULA

 

(Forrás: Huszadik Század 1920. márc.)