I.
Söntés Gábor polgármester úr királyi tanácsos szeretett volna lenni, de nem volt meg a hozzá megkívántató érdeme. Váltig azon törte tejét, mivel tüntethetné ki magát, de elhájasodott, csimbókos agyvelejéből nem pattant ki semmiféle jóravaló eszme.
A főjegyző segítette ki.
- Hallod-e, Gábris, egy alapos statisztikát kellene a városról csináltatnunk.
- Statisztikát! – csudálkozott a nagyravágyó úr. – Hásze azt már megcsináltuk a tavalyi országos népszámlálással.
- Az sifli volt – állította Pető, a főnótárius. – Annak az anyagát nem mi dolgoztuk fel, aztán nemcsak az embereket kell egy gondos, okos városnak nyilvántartania, hanem egyéb értékeit is.
- A földet, a házakat? Azok benne vannak a kataszteri birtokívekben és a telekkönyvben.
- De a gyümölcsfák nincsenek benne, meg a lovak, ökrök, tehenek. Olyan inventáriumot kellene csináltatnunk, amibe benne vannak még a tyúkok. Együvé legyen írva az egész városi vagyon.
A polgármester úr meglóbálta kövér buksi fejét.
- Aztán mirevalónézvést lesz a jó?
- Hogy a miniszternek kétfelé álljon a füle. Ahá, pedzette már a tekintetes polgármester úr.
- Megpróbálhatjuk – mondta -, csináld meg a tervezetet, aztán majd mögszámláltatjuk a tyúkokat.
II.
Az egyik városi kültelek, az úgynevezett Furó-tanya, Hebráncz díjnok úrra lett bízva. A tanya két mérföldnyire esett a város közepétől és kocsin csak ritkán volt megközelíthető a közbüleső sár miatt. Hebráncznak tehát csalog szolgálatot kellett teljesítenie, mielőtt hozzájuthatott volna a szellemihez. Tekintve pedig, hogy a Furó-tanyán épp oly szabadon mászkálnak a komondorok, mint az oroszlánok a núbiai sivatagon és aligha kevésbé vérszomjasok ezeknél: Hebráncz csöppet sem örült a megbízatásnak, pedig busás napidíj járt érte. Meg is mondta a munkálatot vezető főjegyzőnek.
- Nincs csizmám, tekintetes uram, mire a tanyáig érhetnék, rég széjjel tépték a kutyák a lábikrámat és nadrágomat.
- Semmi közöm a becses lábikrájához - hujjantott rá a pricizálisa -, gondoskodjék alkalmatos kutyakergetőről, ha fél.
Hebráncz megfogadta a tanácsot. Egy régi jó ismerőség szegődtette maga mellé kutya kergetőnek: Dudákot, a csavargót. A városi börtön profószától kérte kölcsön, mert éppen ült.
Útnak eredtek Hebráncz és Dudák a Furó-tanya felé. Hebráncznak egy iromba bőrtáska lógott a nyakában (a statisztikai ívekkel), Dudák egy három méteres pikát szorongatott a markában. Az volt a kutyakergető szerszám. Akkora sár volt az úton, hogy egy könnyelmű nyúl, ami keresztülmerészkedett rajta, majd belefúlt.
Mire a tanyára értek, alig lehetett észrevehető különbséget találni a jeles útitársak között. A demokratikus sár végképp hozzá egyformásította a díjnok urat a csavargó úrhoz.
Meg is jegyezte a humoros Dudák.
- Most már magam sem tudom, mékünk a különb.
Hebráncz nem haragudott meg, mert rá volt szorulva Dudákra. Rámutatott a legszélső tanyai házra.
- Menjen be ide és mondja, hogy itt vagyok. A kutyákat kössék meg, ha szabadon vannak.
- Mit mondja: mért gyütt? – kérdezte Dudák vigyorogva.
- A várostól jöttem – pöfögött Hebráncz hivatalos méltósággal – a többihez semmi közük.
Aligha tudta Hebráncz – (mert egy felvidéki faluból csúszott le a híres alföldi városba s ott is csak a békés belvárosi iparosokat ismerte körülményesebben) – nem tudta Hebráncz, hogy egy tanyai bundatulajdonos gazdánál még ama pápua is vendégszeretőbb, aki disznó helyett embert hizlal az óljában. Persze csak abban az esetben, ha hatósági személyről van szó. Mert a böcsületes embernek kedvében jár a pusztai magyar, ha egyszer átlépte a küszöbét, még ha a szegedi csillagbörtönből került is volna ki.
No de hamarosan megtanulta Hebráncz, amit nem tudott. Azaz, csak egy fél óra múlva, mert a két szélső ház üres volt, mint a dob. Dudák egész hiába vívott a házőrző kutyákkal: zárva találta a pitvarajtókat.
- Hová lehettek? – csudálkozott a díjnok úr. – Se férfi, se asszony, se gyerek! Mind csak nem lehetnek a korcsmában.
- Nincs is itt korcsma – világosította fel Dudák.
- Hát akkor hol vannak?
- Bizonyosan összebújtak egy helyre, hogy ne kellessen mindenütt fűteniök – vélte a helyi szokásokkal ismerős csavargó.
Eltalálta. A nyolcadik komondort már nem hiába ütötte le a kutyakergető. Az udvaron vagy tizenöt gyerek verekedett, sírt és sárvárat épített. Dudák bement a házba, Hebráncz kívül maradt a rácson. Azt várta, hogy betessékeljék.
Nem ment az olyan hamar. A gazda ugyan kijött Dudákkal alig tíz percnyi trafikálás után, de az egyéb ceremónia már tovább tartott. A méltóságteljes bundás férfiú először jól megnézte magának a város emberét. Csak az udvarból, az utcára bizony nem fáradt ki miatta. Jó ideig mustrálta szótlanul, aztán hangosan kiköpött a pipaszár mellől. Nem tetszhetett neki a hívatlan vendég.
Hebráncz türelmét vesztette.
- Eresszen be h át. Nem tudja, hogy a várostól jövök:
A kevély pógár megszólalt végre:
- Hát kend az a népszámláló?!
- Én.
- Nem igen löhet az igaz!
- Ne sértegessen – fortyant fel Hebráncz -, nézze ezt a táskát, benne vannak az ívek.
A gazda gondolkozott egy pillanatig.
- Ívek? – motyogta aztán. – Hát begyühet, ha muszáj.
Előre ment, nem udvariaskodott a hatósági férfiúval. Benyitott a házba. A pitvar tele volt apró gyerekekkel és tyúkokkal. Egy menyecske szoptatott, egy másik dagasztott, egy harmadik pecsenyét sütött. Rá se néztek Hebránczra, levegőnek tekintették.
Bezzeg nem tekintette levegőnek Hebráncz azt a huszonöt egymásnak ellentmondó illattól terhes sűrűséget, ami az orrába szállott, midőn a gazda után belépett a nagy szobába. Átlátszó semmiestre sem volt. És könnyű sem volt. A népszámláló úrnak úgy megnyomta a tüdejét, hogy alig bírt lélegzetet venni.
De nem igen okvetetlenkedett, kissé meg volt szeppenve Különösen miután bemutatta a gazda. Ilyenformán:
- Hát e vóna jaz...
A sűrű pipafüst mögül, mint valami pokoli szellemek, hatalmas állkapcsos fejek bólogattak feléje komoran és szótalanul.
Hebráncz csak nézett, szoktatta a szemét a füsthöz, hogy némiképpen tájékozni tudja magát. Apránként kivette, hogy vagy harminc élőlény tartózkodik a szobában. Férfiak, asszonyok, legények, leányok. A férfiak egy része durákozott és ivott, másik része csak pipált és morfondírozott. Az asszonyok kávéztak és pletykáztak, a legények a leányokat csiklandozták, azok visítottak, mint illik. Egyszóval állott a zsúr.
Hebráncz, egy negyedóra legalább, maga is szeretett volna beleilleszkedni, mert éhes volt, mint a farkas s egyik asztalon kacsapecsenyét s szárazkolbászt fedezett fel a sóvár szeme, de biz őt senki se kínálta meg semmivel. Még székkel sem. Pedig alig állott a lábán.
Annyira zavarba volt, hogy csak nagykésőn jutott az eszébe, miszerint, ha a pecsenyéhez nem is, de a székhez, mint városi embernek joga van.
- Széket kérek s asztalt, mert írni fogok.
A kategorikus beszédnek meg lett a foganatja. A durákozó kompánia helyet szorított a maga asztalán a népszámolónak.
Hebráncz kirakodott s magával hozott kalamárisba mártotta a tollát.
- Ki lakik ebben a házban?
- Én – jelentkezett a zsúrtartó gazda.
- Maga a családfő?
- Nem.
- Hát ki?
- A feleségem.
Hebráncz fölsőbbségesen mosolygott.
- A családfő mindig a férfi – magyarázta -, akkor is, ha az asszony parancsol a háznál... Mi a neve?
- A nevem?
- A neve. Mit gondolkozik? Csak tudja a nevét!
- Tudom, de előbb kérdezni szeretnék valamit.
A durákozók abbahagyták a játékot. A gazda vallatása érdekelni kezdte őket. Kinyújtották a nyakukat, úgy figyeltek. Tanulni akartak.
- Kérdezzen – biztatta Hebráncz a kíváncsi házigazdát.
- Csak azt szeretném tudni – vágta ki ez dühösen -, mennyivel srófolik feljebb az adónkat megin?
- Ahán – gondolta magában a statisztikus úr -, hát ezért bántak vele oly mogorván az atyafiak. azt hiszik, hogy adóhivatalnok. Lám mily jó, hogy a gazda alkalmat adott neki a felvilágosításukra, talán még meg is traktálják őt, ha eloszlatja aggodalmukat.
- Kedves barátaim – okosította feleit -, mi közöm nekem a kendtek adójához! Én csak olyan dolgokat írok ide be, amik nem esnek adó alá. Ide hallgassanak.
Felolvasta a követendő ív kérdéseit. (Mi a neve? Vallása? Mikor született? Családi állapota? Hány helyiség van a házában? Milyen melléképületek tartoznak a portájához? Mennyi lova, ökre, tehene, disznaja, tyúkja, kacsája van? stb., stb.).
Erre már az ivó és pipázó magyarok is abbahagyták a szórakozást és figyelni kezdtek. Annál jobban csörömpöltek kanalaikkal a kávézó asszonyok. A legharciasabb közülök ki is mondta a maga megmásíthatatlan véleményt:
- Ne higyjenek nekie, luvá akarja kenteket tenni.
- Kikérem magamnak – fortyant fel indignálódva Hebráncz -, mint városi tisztviselő, több tiszteletet követelek.
A rendre utasított menyecske befogta száját. Hebráncz újból kezdte a vallatást:
- Mi a neve?
A gazda eleinte folyamatosan vallott, mert maga is belátta, hogy a nevét, vallását, korát, családi állapotát megadóztatni nem lehet. Azonban mikor a háza, illetve portája körülményeire került a sor, egyszeribe megcsökönyösödött a kulanteriája. (Hogy hány helyiséget tartalmaz a háza? Nem mindegy az a városnak! Ha pedig nem mindegy, bizonyosan oka van, hogy kíváncsi rá.) Összenézett a komákkal . Valamennyi szem helyeselte az aggodalmát. (Vigyázat, ne mondd meg az igazat, mert betörik a fejed.)
Hebráncz megunta a hosszas hallgatást és a szemek összeesküvését.
- Feleljen hát! Hány helyiség van a házában?
Ám a gazduramnak sehogy sem jött meg az inspirációja. Olyan választ szeretett volna kitalálni, ami igaz is, nem is. Hogy időt nyerjen, falatozni kezdett.
- Éhen vagyok – mentegette magát -, nem fog az eszem.
- Csak egyék – biztatta a népszámláló angyali türelemmel -, magamról tudom, hogy az éhség kellemetlen érzés.
Egy lélek sem akarta a célzást elérteni. Akármilyen jámbor volt is Hebráncz, korgó gyomrában gyülekezni kezdett az epe. (Nojszen, nyeld le csak a bélesedet, majd más hangon beszélek veled.) Öt percnyi béketűrés után felállott s az asztalra csapott.
- Most már elég az evésből, feleljen kend, vagy megbírságoltatom.
- Ögy – felelte a gazda sebesen.
- Mi egy? – rippent rá Hebráncz dühösen, mint a pulykakakas. – Olyan ház, amelyikben csak egy helyiség van, nincs is. Hát a pitvar micsoda?
- Akkor kettő – engedett a háziúr a negyvennyolcból.
- Hazudik kend, három ajtót láttam a pitvarban, tehát legalább négy helyisége van.
Az ajtókat nem lehetett letagadni. A gazda megadta magát.
- Írja be hát – mondta -, nyúzza le a bőrömet.
Most a következő kérdésre került a sor. Hogy hány melléképület áll a portán és milyen célt szolgálnak. A gazda nem akarta megérteni a kérdést. A komák valamennyien asszisztáltak neki. A legkülönbözőbb elméletek pattantak ki a fejekből a melléképület fogalmának meghatározása körül. Kótis gazda azon a véleményen volt, hogy csak a templom é iskola tekinthetők mellépületeknek. Sajt Mihály ellenben annak vette a kutat és tyúkketrecet is. Óriási zenebona kerekedett a szobában. Az asszonyok behozták a pitvarban szétszórt gyermekeiket, hogy a dühös eszmecserének fültanúi legyenek. Az eszmekáoszba belevisítottak a csecsemők, a legények duhaj kedvre kerekedtek a lármától (azt hitték, korcsmában vannak, ahol ütni kell); a hajadonok viháncoltak s illegették magukat, mint a tánchelyen.
Hebráncnak megjött az esze. Felhasználta az általános zűrzavart, beleharapott egy kacsacombba. Hadd tombolja ki magát a nép, mialatt ő jóllakik.
A jóllakás bekövetkezett, de a vitatkozási kedv nem akart alább hagyni. Az atyafiak nyilván arra pályáztak, hogy lehetetlenné tegyék a népszámláló munkáját. Ám Hebráncz nem hagyta magát. Fölállott egy székre s karjai hadonászásával s a bírság szó szapora emlegetésével lecsendesítette a műzivatart.
- Emberek, megmagyarázom kendteknek, mit kell melléképület alatt érteni. A pajtát, az istállót, a magtárat és a disznóólat. Most már felelhet – fordult a gazda felé.
Leszállott a székről s ráült. Várta a feleletet. De kíváncsiak voltak rá az atyafiak is. Hogy fogja magát a csimbókos eszű Kurta Péter (így hívták a gazdát) kivágni?
Hát Kurta Péter meg is tette a magáét. Nem is igen váratott magára. Szipákoló sunyi orrán meglátszott, hogy bízik magában. Ebbe a kérdésbe nem fog belebukni, mint az előbbenibe. (Bár abba sem bukott bele egészen, mert hat helyiség volt a házában.)
- Hát disznóólam a van – válaszolt síri csendben a népszámláló megismételt kérdéseire.
Az atyafiak nagyot néztek. Nem ezt a feleletet várták Péter gazdától. Hiszen disznóólja nincs is neki. Mért mond többet, mikor kevesebbet kellene mondania? Avagy a nemlétező disznóólja fejében a létező istállóját, csűrét és aklát akarja letagadni? Bárhanem úgy lesz.
Nem egészen úgy volt. Kuris Péter mielőtt bejegyezhette volna a disznóólját, megfogta a Hebráncz kezét.
- Várjon egy kicsinység, mert nem tudom, igazat mondtam-e. Hátha nem számítódik melléképületnek az a disznóól, aki az enyém.
- Hát miféle disznóólja van magának? – kérdezte Hebráncz idegesen.
- Olyan semleges – válaszolta Péter s egy igen hosszút szítt az orrán.
- Semleges disznóól? – csudálkozott a népszámláló. – Ilyet még nem hallottam.
Az atyafiak kuncogtak a bajuszuk alatt, de nem nevettek hangosan. Bár most már tudták, hogy Péter valami huncutságon töri a fejét, ami nagy élvezet lesz nekik.
- Hát majd megmagyarázom én – biztatta Hebránczot a sunyi gazda -, hogy milyen a semleges disznóól.
- No milyen?
- Teccik tunni – kezdte Péter -, vót két beléje való disznóm és hat malacom is, de most mán egy sincsen, eladtam űköt.
- Mi közöm hozzá?
A gazda nem zavartatta magát. Nagy lélegzetet vett, aztán így folytatta:
- Mondok az asszonynak: Kati hé, mér álljon ez a disznóól üresen, úgyse sokat ér, csak afféle ócska hidlós fából van összeeszkábálva, a teteje meg csupa kukoricaszár, hát fűts be vele. Kati befűtött vele – végezte szavát Péter -, először a kukoricaszárral, aztán a fájával...
- De hiszen – reccsent közbe dühösen Hebránc -, akkor nincs is kendnek disznóólja.
Péter rápislantott a szeme csücskéből a kifigurázott népszámolóra.
- De a helye megvan – állította -, azt beírhatja, ha akarja.
Egy parázs menyecske elkacagta magát. Jókedve ráragadt a hajadonokra, általános hahotától csengett a szoba.
- Megbírságoltatom – fuldokolta Hebráncz -, nem hagyom magam csúffá tenni.
Össz6epakolta az írásait. Illetve a statisztikai íveket, mert ugyan kevés volt az, amit írt. De nem bánta, ha agyonüti is a polgármester, ő ebe a tanyába többé be nem teszi a lábát. Hóna alá csapta a táskáját és köszönés nélkül távozott, hogy megkeresse Dudákot. Megtalálta, de nem lehetett hasznát vennie. A csűrben aludt holtrészegen. Keserű mosoly szökött a megkínzott férfiú ajkára. Lám, őt, a tisztes hivatalnokot hóttra koplaltatták volna ezek a bundás csikaszok, a betörőt meg berúgatták, mint valami herceget. Miféle nép ez? Hogy mérik ezek az igazságot és becsületet?!
Azt is megtudta Hebráncz hamarosan. Csak vissza kellett a házba bandukolnia. Mert visszabandukolt kínjában. Kutyakergető nélkül nem mert hazamenni.
- Gazduram – szólalt meg kényszerű alázattal -, nem kaphatnék itt valakit, aki hazakísérne, mert nem tudom az utat?
- Mikor gyün vissza? – kérdezte a győzedelmes Kurta Péter csak úgy tájékoztatás végett.
- Soha én, amíg élek! – vágta ki érces eskühangon Hebráncz. – Nem nekem való mesterség ez a kutya statisztika.
Az atyafiak összenéztek. Elismerőleg bólintottak egymásnak. (Hiszen akkor ez egy becsületes ember.)
A gazda kifejezést is adott a megváltozott közvéleménynek.
- Ma nem erisztjük haza a tekintetes urat, majd hónap hazakísérem magam.
- Ijjen a tekintetes úr!
Éljeneztek az atyafiak, lefülelték Hebránczot, beleöntöttek vagy öt liter bort, cigányt kerítettek, fülibe muzsikáltattak, megtáncoltatták, ölébe ültettek egy özvegy menyecskét, csak akkor eresztették ki, mikor már nem mozgott sem a lába, sem a nyelve. Akkor aztán lefektették rendesen.
Másnap délben ébredt fel Herbáncz. Jó savanyú ciberét diktáltak beléje, hogy rendbe hozzám a gyomrát. Úgy bántak vele a háziak, mint apa a fiával.
A nyápic embernek megcsurrant a szeme.
- Sose láttam én ilyen jó embereket, mint kendtek, gazduram, áldja meg az Isten mindnyájukat.
*
Hebránczot ígéretéhez képest hazakísérte a gazdája. Ezekkel a szavakkal vált el tőle:
- Megkövetem a semleges disznóólért.
- Én meg – hálálkodott a megtérített férfi – köszönöm, hogy megtanítottak becsületre.
Ezzel el is dicsekedett Hebráncz mindenkinek, de ama másik tanyai tanulmányáról, a semleges disznóólról hallgatott.
(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése