2012. máj. 16.

Szántó György: A verklis



Ott állt a Vörös Téren. A félszeme keskeny, fekete szalaggal volt átkötve, a sötét csík ferdén szelte át fedetlen, a napban csillogó tar koponyáját. A másik szeme, sunyi kis szürke szem, örökkön hunyorgott és könnyezett. A könnyek fénylő girbegurba vonalban folytak le a lilásvörös, hatalmasan kiugró sasorr mentén, a lecsüngő piszkosfehér tatárbajusz alatt a szájszeglethez lehúzódó mély árokba, innen a kiugró csontos áll borostái közé. A szurtos, zsírpecsétes fekete kazak zsákként lógott az öreg, meggörnyedt, kiszikkadt testen, mert a derékszíj hiányzott róla. A lompos, sáros csizmákba gyűrt nadrágon több folt, mint amennyi nadrág. Csak a kintorna volt ragyogó és új, amint ott pöffeszkedett az x-lábú vadászszéken, üvegek csillogtak és tükrök villantak rajta. Forgatójának szépen lakkozott fekete fogantyújára sehogy sem illett az öreg bütykös, szennyes, szürke keze, gyászkeretes karmaival.

A verkli első lapjának közepén olajnyomat tarkállott üveg alatt, amely a vadász temetését ábrázolta. Medvék, vaddisznók, szarvasok, őzek, farkasok, rókák és nyulak haladtak a gyászkocsi után és a koporsó tetején ott feküdt a vadász duplacsövűje, a medveölő késsel. A verkli felső pereméből díszes farácsozat ugrott ki. Ezen ültek Fetja és Masa, a két papagáj, míg egy magasabban csillogó rézrúdon Elena, a kakadu. Tolluk tropikus színei mélytüzű ékszerekként ragyogtak túl a nyers árnyalatok skáláján. Fetja cinóberfeje karmazsin-nyakban és narancsbegyben folytatódott, míg szárnyain citromsárga, indigókék és pávazöld tollak tarkállottak. Farktollain azúr, türkiz és pasztellkékek váltakoztak, míg Masa a zöld színek teljes skáláját ragyogtatta. Csak görbe csőrének tövében és szemszögleteiben égtek míniumvörös pöttyek. A kakadu fehér foltján arany árnyalatok tündököltek, mint a napsugár a havon. És amikor Elena leszállt a főidre, hogy az öreg piszkos sapkájából planétát húzzon, mindenki szájtátva bámulta, mert olyan volt, mint egy égből aláhulló, fantasztikus szirmú orchidea.

A roppant teret tékozlón szórta be a nap fénnyel és meleggel. A verklis könnyező szeme nagy körben sandított végig rajta, a Kreml vörös falától és a Vaszilij Blezseni tornyaitól a Kitaj Gorod házsoráig ugorva. A tér túlsó részén sötétbarna, roppant fakocka meredt s a könnyező szemben, mintha gyűlölet villant volna meg, mikor a vég nélküli, hatos sorokban menetelő tömegre szegeződött. – Az egyik felin be, a másik felin ki, motyogta s megismételte: Az egyik felin be, a másik felin ki, ugye Masa?

A papagájok hangtalanul repestek drágakőszárnyaikkal, csak Elena a kakadu berregett furcsán.

A hatos sorok lassan hömpölyögtek a nagy fakockán, Lenin mauzóleumán keresztül.

Kisfiúcska állott meg a verklis előtt.

– Hát te, te már láttad őt az üvegkoporsóban? – kérdezte a félszemű öreget.

A napsütés ráborult a némán menetelő tömegre.

Nem, én még nem láttam, hangzott a napsütésben feketén az öreg mély hangja.

Gondoltam, – mondta a kis fiú. Sokszor nézlek itt. Te csak állsz, állsz és néha furulyázol, néha forgatod a sipkádat.

Ő meg csak ott fekszik az üvegkoporsóban, mondta az öreg és kajánul vigyorgott egy pillanatig. De aztán dühbe torzultak arcának ráncai.

Eridj innen, mert hasba rúglak!

A fiú néhány lépést hátrált, aztán csodálkozva nézte, hogyan remegnek az indulattól az öreg bütykös, lilaeres kezei.

Két baskir jött, aztán egy szerzetes. Két katona is, tarka, kazáni viseletü parasztlánnyal. A lány piros csizmái kopogtak és nyikorogtak, az öreg sóváran meredt a hatalmas csípőkre, amelyeket keményen riszált a piros csizmás. Mintha ő lett volna most a tér központja.

A verkliből hangok csattantak a napsütésbe, a piros csizmás lány elé.

– Nini, a volgai hajósok dala, mondta az egyik katona és pénzt dobott az öreg sapkájába, a planéták mellé.

A verkli tovább csattogott. Akkor némult el, amikor a kazáni lány színeit felitta a kínai negyed házerdeje.

Az órák egymásután szálltak neki a napsütésnek, mint átlátszó üvegsirályok a hullámtaréj gyöngyházfényű tajtékja felett.

A vadász temetésén alkony rőtje borzolta a durva nyomatszíneket, az üveg villanásai rubin-villanásokká tüzesedtek és a tükrök bíborfényben égtek a verkli előlapján és a Vaszilij Blazseni hagymakupoláinak kicsinyített kontúrjai sötét violaszínben vágódtak ki rajtuk. Két kis felhő úgy úszott az égbolton, mint felrobbant, srapnellek füstcsomója és a vörös fal felől darvak szálltak a Kitaj Gorodnak, magasan a mauzóleumba hömpölygő tömeg fekete vonala fölött.

Négy kozák baktatott elő a Megváltó kapuja felől. A köveken csattogott kis tatárlovaik patkója, rézmarkolatú, fekete fahüvelyű görbe kardjaik ugrálva verdesték combjaikat. Amint a verkli előtt elkocogtak, az egyik hátra madt.

– Mondd meg a madaradnak, bátyuska, hogy húzzon nekem a sapkádból egy olyan kis papírt. A rjazani vásáron is húzattam és eddig igazat mondott. Nézd, előre fizetek.

Masa féloldalt hajtotta fejét, aztán leszállt és görbe csőrével kikotort egy összegöngyölített planétát, mintha értette volna a kozák szavait.

– Honnan jössz? kérdezte a könnyezőszemű öreg, odanyújtva a planétát a lovasnak.

– Asztrakániak volnánk, öreg. Jártál már arra?

A könnyek mintha sűrűbben csurogtak volna a barázdák között.

– Az én jobbágyom vagy, érted? Az én jobbágyom. A kozák torkaszakadtából felkacagott.

– Bolond vagy te, bátyuska, azt hiszem, bolond vagy. Még a dédapám se volt jobbágy. Szabad kozákok voltunk mindig is.

Térdével megnyomta a lovacska bordáit és kigöngyölve nagy tenyerén a planétát, utánarugaszkodott társainak.

– Látod, Elena? Még azt mondja, bolond vagyok. És olvas. Talán igazán bolond vagyok. Ki látott még kozákot olvasni?

Elena felborzolta bóbitáját és rikácsolt. A síráshoz is hasonlított ez a rikácsol nevetéshez is.

Kocsizörgés vágott belé. Nagycsontú, fekete ló poroszkált a rozoga batár előtt, a bakról tömött szakállú, hosszú hajú, viaszosvászon-cilinderes izvosztcsik szólt le.

– Gyere, barin, nincs fuvarom. Hazaviszlek.

– Nektek már mindenki barin, dohogott az öreg. Még a vörösek is.

– Mért ne, ha megfizetnek, mondta a kocsis, ledobva körgalléros sötétkék köpenyét és felemelve a verklit a kocsiba.

A félszemű hátravágta magát az ülésben, mint egy nagyúr.

A két papagáj és a kakadu bütykös kezére telepedtek és lábujjaikkal körülgyűrűzték a ráncos ujjakat.

Az ibériai kápolna tetején még ragyogott a kettőskereszt.

Két óriási gépkocsi surrant el mellettük, reflektoraik mögött keresztbe tűzött vörös zászlócskákkal.

Az izvosztcsik hátrafordult.

– Az a bőrsapkás ott a hátsó kocsiban, Kamenev elvtárs volt. A félszemű elmorzsolt egy cukordarabot, azzal etette a papagájokat. A batár egyre hevesebben zörgött, amint gyérült az autók, kocsik, villamosok és emberek kavargása, az izvosztcsik egyre jobban ostorozta a lovat.

A Kitofrinokban már valóságos versenyfutást rendeztek a hazatérő kocsisok. Kieresztették a pattogó ostorokat, nagyokat kurjongattak a vodka kéjének előérzetében, kocsma, kocsma mellett hívogatott Moszkva eme koldus és tolvajnegyedében.

A sivár kormos bérkaszárnyák között kis dohos, penészes viskók, düledező kalyibák és üres telkek felerészben ellopott, felerészben korhadt kerítései bújtak az alkonyba. Egy pincehelyiség előtt megállt a kocsi.

– Itt volnánk. Hé, bújjon elő valaki!

Az ajtó, amelyen a papír helyettesítette a legtöbb üvegtáblát, felnyílt és csengőjének hangja kiugrott a pincegádorból. Nyurga kamasz jött és levéve a kintornát a kocsiról, lecipelte a lépcsőn. – 0, dehogy is, hiszen magam ajánlkoztam, mormogott a kocsis, visszatolva a verklis feléje nyúló kezét.

Az öreg mindenáron rá akarta erőszakolni a pénzt, de az izvosztcsik megostorozta a lovat,

– Majd, ha megfordul a kocka! – kiáltott még vissza az alkony sötétjéből.

– Haj, haj, mi lett belőlem. Nem fogadja el. Tőlem! – mondta hangosan a verklis, lelépkedve a sötét pincegádorban.

– Tőlem! – visszhangozta a pincegádor és nevetett, mert ez a jelenet mindennap pontosan megismétlődött és ő mindennap hallotta ezeket a szavakat.

Az öreg tapogatózva botorkált le és érezte, hogy a pincegádor nevet rajta, különösen, ha néha elesik a sötétben.

De a legalsó lépcsőfoknál újabb üveges ajtó csillogott és egy petróleumlámpás fénye eloszlatta az ellenséges sötétséget.

A lebujban hideg volt, mint minden mély pincében nyár elején. Vodkával fűtöttek. A dohos falak mentén körülfutó fapadon sokan ültek a nagy, x lábú asztalok mögé bújva. Kínaiak, tatárok, Kitofrinek betörői, zsebtolvajai, orgazdái, utcalányai. Szorosan egymás mellett ültek a padokon és itt intéztek el mindent, a szerelemtől kezdve a ópium és kokainkereskedésig.

A verklisnek egy kövér nő mellett jutott hely, amint madarait a konyhába elhelyezve, visszatért az ivóba.

– Csináltál ma boltot, Dunyecska? – kérdezte az öreg és félszemével a petróleumlámpa lángjába pislogva, átfogta a nő hatalmas csípőit.

– Ma bizony nem panaszkodom, felelt a nő vontatott, éneklő hangon. Szolovjevnek egy szép szőkét vittem, a kék lámpásnak meg két barnát. Mind most hozták a falvakból. De ne csintalankodjon, hé, öreg kecske, hallod-e?

És erős kezével lefejtette az öreg karját derekáról.

Mit, nem vagyok jó neked? Én, akinek a legnagyobb versenyistállója volt az országban? Én? Mi?

A pislogó szemből folytak a könnyek és a petróleumlámpa fénye megcsillant a zegzugos sávocskán, amely a barázdák közé veszett. A kövér nő bugyborékolva kacagott, mellének magas halmai rezegtek belé.

Voltra nem ad a zsidó, öreg. Hallottam már százszor is, mi voltál. Itt mindenki arról beszél, hogy mi volt. De én mindig csak azt mondom: a volt az nincs.

– Szavai elvesztek a kocsma zsivajában és az öreg érezte, hogy a nő derekát most a másik oldalról fogja át valaki. Ismerte ezt a keselyű arcot. Arkád Szesztov volt, a színházi zenész. Senki sem tudta, melyik színház zenekarában fuvolázik, de ő rekedt hangján pompásan tudta az előadásokat elmesélni. Szavai színeket, mozgásokat, formákat, pompát, soha át nem élt csillogásokat, sőt illatokat dobtak a füstös lebuj örök homályába, azért a nők szerették a fuvolást hallgatni, amint ilyeneket mondott: Anna Pavlova úgy repdesett körül a lila reflektorfényben, mint egy gyémántporral teliszórt pillangó. Vagy:

– Tamara Karsavina berzenkedett, mint egy bronzragyogású páva, kitárva minden szépségét, mint páva sz uszályát.

– Hihi, valóságos költő, – mondta egy kis utcalány és minden újra elveszett a füstben, zajban, vodkaszagú párában.

Csak a verklis gúnyolódott:

– Egy ilyen kis zenészecske, éhenkórász pikulás. Mit tud ő mindezekről? Én öleltem őket. Az én palotámban fürösztöttem őket pezsgőben. Nekem is volt színházam, zenekarom, tartottam őket, mint a lakájokat.

Mindenki, aki hallgatta, azt hitte, hogy bolond. Csak a karvalyképű pikulás látta meg, hogyan támad fel a verklisben egy eltemetett nagyúr, a tartásából, a mozdulataiból, a hanghordozásából kiérezte, hogy ez az ember nem játszik, mint a színpadi nagyhercegek. Ezért szerényen tűrte lekicsinylő gúnyolódását. Viszont annál kajánabb örömmel halászta el előle Dunyecska hatalmas, gömbölyű derekát. És vég nélkül beszélt, lázban csillogó szemekkel, tetszelegve magának, hogy ezt a férfias nyersességű kerítőnőt bele tudja lovalni a szavak mámorába. Aztán egyre inkább köhögésbe fult a rekedt hang, a keselyűarc a vodka hatása alatt a szurtos asztalra hanyatlott és onnan nyalogatta a nő szép, húsos kezét.

Az ívó vendégserege gyérült. Némelyek a konyhaajtón tűntek el, hogy a söntésen át kis koromsötét vackokba jussanak. Vagy ölelések vártak itt rájuk, vagy kis mécses, amelynek lángja fölött tűhegyre szúrt ópiumgömböcskék sercegtek, soha meg nem élhető élmények áloméletét ígérve.

Az ivóban egy rongyos verte a balalajkát és egy kalmük harmonikázott. Két lány belesivított:

– Ropjátok csak, ropjátok!

A tenyerükkel paskolták az ütemet, de senki sem ropta és a lányok éneke nevetésbe fúlt. Az ívó kiürült és ma nem jöttek új vendégek, mint máskor.

– Mi van itt ma? – kérdezte a verklis a vodkától kiduzzadt vörös-eres szemével a füstbe meredve.

Senki sem felelt, mert Dunyecska eltűnt a zenésszel.

– Máskor ebben a időben kezdődik a jövés-menés, sürgés-forgás. Mi van itt ma? – ismételte meg italtól nehéz nyelvvel dadogva.

– Ma, május elseje, – mondta egy kellemetlen, érdes hang és a söntés homályából az ívó-lámpájának fénye bontogatta a korcsmáros kaján mongol arcát.

– Május el-se-je, tagolta bambán a verklis. El-se-je, motyogta.

– Felvonulnak a vörös bolondok. Nem láttad este a tereken, utcákon a diadalkapukat? A felöltöztetett szobrokat?

– Nem, nem láttam.

– A csendben sercegett a petróleumlámpa. És a bűzös, dohos odúba mintha távoli nagy ritmusok érkeztek volna, millió láb messzi dobbantása. Gyülekeznek, – mondta ellenségesen a kocsmáros. Hallod?

– Nem. Nem hallom.

– Te nem akarsz látni és nem akarsz hallani. Pedig ez a kilencedik május elseje már. Ezentúl mindig lesz.

A korcsmáros mintha sandán vigyorgott volna. De lehet hogy csak a füstölgő lámpa lángja futkosott végig kiálló pofacsontjain.

– Azelőtt talán nem volt a májusnak első napja? Mindig is volt. Csakúgy, mint a többi hónapnak, te ördög.

Most egy induló foszlányai botorkáltak le a pincegádoron. És velük valami sápadt fénycsillámok, amelyek hunyorogva álltak meg az ajtó tört üvegjein. E pillanatban csörrenve repedt meg a lámpa üvegkürtője. Korom szálldosott.

– Jön az egyik fény. A másikra nincs szükség, mormogta a mongolarcú és lecsavarta, elfújta a lámpát.

A ritmus most teljes erővel feldübörgött, a menetelő millió lépteinek döngése. És az induló úgy vágott le a gádoron, hogy majd kettéhasította az egyetlen ép ajtóüveget is.

– A Mjaznidszkaja felé mennek.

Az üvegek zörögtek, a pincefalak remegtek, salétrom és fekete bogarak hullottak le róluk.    ,

– Kilencedszer, azt mondod? – kérdezte a verklis. És ezután mindig, mindig így lesz? Azt mondtad?

Szikkadt, öreg teste együtt remegett az üvegekkel és pincefalakkal. Az ajtón hosszú fénydárda vágott be és remegve állt meg a x-lábú asztal szutykos lapján.

– És ezt nekem mondod, te ördög? Nekem, egy Kutusov hercegnek? – ordított fel egyszerre magánkívül a félszemű? Nem, nem lesz mindig így! Tudja meg hát minden vörös bitang! Kimegyek és megmondom nekik! Az egész csürhe gázoljon rajtam keresztül! Tapossanak a véremben. De elébük állok és megmondom...

Felugrott az asztalra és ordítása állati üvöltésbe csapott. Aztán egy ugrással az ajtónál termett. Elvesztette egyensúlyát és arccal zuhant a töredezett üvegekbe. A szilánkok csörömpölve hulltak alá és ő hátrabukott, a gádort átszúró fénydárdától homlokon találva.

A korcsmáros némán, mozdulatlanul figyelte, hogyan ömlenek a kis vércsíkok tajtékzó szájának kiáltásra meredt nyílásába.

A konyhából kihallatszott a papagájok kiáltozása és a kakadu rikoltozása. Az öreg felnyitotta félszemét.

– Hozd ki a régi verklimet. – mondotta parancsolón, mint egy nagyúr.

A pince mennyezete egyre erősebben döngött, a Varsavianka egyre ellenállhatatlanabbul harsant ki ezer és ezer zeneszerszám, millió ember torkából és a nagy ritmus dübörögve uralta a tér minden porcikáját.

Forgasd, – mondta a félszemű hörögve.

És a régi kintornán nyekeregve mászott elő a régi himnusz:

– Bozse Carja chranyi.

(Forrás: Korunk 1928. febr.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése