Erdély mindig bőven termelte a regénytémákat. Itt lépten-nyomon regényalakokba lehet botlani, akiket úgy, amint vannak, be lehetne illeszteni akármelyik Jókai-regénybe. Karácsony szombatján is eltemettünk egyet közülük, akit pedig regényírónak szárit a sors, de torzóban maradt, elnagyoltnak, befejezetlennek, hogy annál befejezettebb regényhős lehessen. Sipos Domokos, harmincöt éves korában, tüdővészben meghalt, Dicsőszentmártonban.
A magyar nyelvterület mai széttagoltsága mellett nehéz megállapítani, milyen szélességben terjedt el a Sipos Domokos neve. Épen ezért nehéz meghatározni a helyet is, ahová a jövendő irodalomtörténésze állítani fogja őt, számra kevés1, de fajsúlyban annál jelentékenyebb munkái után. Két hasábnyi nekrológot kapott a kolozsvári lapokban. Talán két sort az irodalomtörténet is adományoz majd a nevének, kevesebbet, mint a korán elhunyt Tisza Domokosnak, aki végre is az Arany János tanítványa volt s ha ez sem elég protekciónak, a neve is tol valamit rajta, hiszen ama Tiszák közül való, akik félszázadon át állottak a magyar politika kormányrúdjánál...
Szegény Sipos Domokos ehhez képest ugyancsak két bal kézzel válogatta meg a családját. Róla csak így emlékeznek meg kisküküllői dzsentri körökben: „A bábaasszony fia.” Most Kisküküllőben sok a méltóságos úr. Amolyan erdélyi méltóságosak, akik a mágnások közé számítják magukat, noha egyik-másikuknak még hét szilvafája sincs. Kisküküllőben éppen ezért nagyon előkelők a nem méltóságosak is, mert atyafiságot tartanak hol evvel, hol avval a méltóságos famíliával. Ebbe a környezetbe csöppent a senki és semmi Sipos Domokos, a bábaasszony fia, minden cím és előjog nélkül, még csak egy szál predikátuma sem volt, csak tehetsége. Ezért predesztinálódott regényhősnek már születése pillanatában s ezért kellett torzónak maradnia, noha egésznek, késznek, regényírónak született. Élete azonban csak egyetlenegy ponton kerekedett egésszé. Az elhivatás egész kálváriáját végigfutotta, rövid harmincöt esztendő alatt.
Az impériumváltozás óta három magyar írót temetett Erdély. S a három együtt nem tudja egy egész élet munkásságát felmutatni. Elsőnek Jékey Aladár ment el, aki Prudhomme-ot és Verlaine-t fordított a telekkönyvi iktató íróasztala mellett. Maradt utána két füzetecske vers. A második Balogh Endre volt, peres ügyekben keresett marosvásárhelyi ügyvéd. Egyetlenegy novellás könyve maradt, a másodikat már halála után állította össze a rokoni kegyelet. Élt negyvenkét évet. És most elment Sipos Domokos, vénára, hivatottságra, egész lelki berendezésére nézve a leginkább író a három között. Egyetlen novellás könyvét maga adta ki, egyetlen színdarabját senki sem merte előadni. A második kötet munkája évek óta hányódik kiadótól kiadóhoz, két „nagy”-nak tervezett regénye vázlatban szaladt le egy napilap tárcavonala alatt, mert sürgős volt, mert kellett a pénz — patikára. Mindebből kitűnik, hogy Erdélyben érdemesebb és tiszteletreméltóbb foglalkozás volt mindenha az ügyvédség, de még a telekkönyvi iktatói cím és jelleg is, mint az íróság, ami valahogyan egy kategória a faluzó ripacs komédiással. Hátha valaki ezenfelül, még születésben is, csak: bábaasszony fia. E környezetbeli meghatározók forradalmárt csináltak Sipos Domokosból. Az ilyen forradalmár pedig egészen szokatlan jelenség Kisküküllőben, a dzsentrik földjén. És szokatlan egész Erdélyben, ahol Martinuzzi óta divat, sőt erény, lealkudni, vagy elalkudni egy keveset a százszázalékos igazságból. Itt nem szokták meg az emberek, még a legtehetségesebbek sem, hogy hidakat égessenek fel maguk mögött, mert itt az ügyeseké a világ és nem a rátermetteké. Sipos Domokos pedig az „ügyesség” irányában semmi fogékonysággal nem rendelkezett. A nyomorban születettek mindig keserű szájízével, a tüdővészesek életet siettető mohóságával kereste, vallotta és követelte az igazságot. Nagyobb lélegzetűnek szánt írásaival ezért nem jutott tovább a vázlatnál s novellái között is nem egy elvetélt regénytémát zsugorít a hatlábas tárca prokrusztesz-ágyába. De mentől szűkebb a terjedelemben, annál tömörebb, annál keményebben megmarkolt, annál átfogóbb a tartalomban.
„Istenem, hol vagy?” Ez egyetlen kötetében a címet is adó novella. A világháborút követő idők hivatalból kiesett középosztályának lélekrázóan egyszerű tragédiája ez a kis írás, mely egyben az elbeszélő erő sodró lendületének és a látás vizionárius élességének nagy dokumentuma. Egyetlen sikoltó lázadás, arculcsapása a kornak, mindennek -és mindenkinek századokra visszamenően, akinek a tragédia előidézésében része lehetett. Tíz körömmel tépi a látást elhomályosító hályogot olvasója szeméről, kétségbeesetten, kímélet nélkül egy másik novellája, a szent estén megfagyott vén csavargóról. „Emberek! Nemcsak ők a bűnösök, akik kihasználnak, megrabolnak, megaláznak és meggyaláznak titeket. Bűnösök vagytok ti is, mert vakok vagytok. Kézcsókra járultok eléjük, mikor ököllel kellene szeme közé csapni a léháknak, a semmirekellőknek, tolvajoknak és gyilkosoknak.”
Tragédiát lát mindenütt, az elesettek, az elnyomottak, egyesek és tömegek tragédiáját. Ezek a tragédiák pedig mind, mind belőle nőttek ki, a bábaasszony fiából, akinek az iskolapadok óta éreznie kellett, hogy vannak, akiknek már pólyapárnái közé szabadjegyet dugott az a társadalmi rend, mely őt lépten-nyomon lerúgja a vonatról, amiért nem tudja megfizetni az egész jegy árát. Honnan is tudná egy — bába fia?
Megírta — és ő volt erre a leghivatottabb — a Kardos Jakab-féle első erdélyi parasztforradalmat, a „Vajúdó idők küszöbén” című, pályadíjat is nyert elbeszélésében. Ez is regénybe kívánkozott volna. Az erdélyi három történelmi nemzet kápolnai uniója most került először igaz megvilágításba. Most került olyan megvilágításba, mely az olvasónak ma is arcába kergeti a vért. Egyfelvonásosa, a „Zokog a porszem”, a mostani idők falusi tanítójának sorsában mutat rá a kegyetlen igazságra, akit ez a társadalmi rend feleslegesen tett mártírjává magyar mivoltának és hivatásának.
A lüktető tempó, a téma expresszív erejű kivetítése, gyakran teszi egyenlőtlenné az előadását. De így is, torzóban is, sziklákat mozgatott meg ez a törékeny test, az örökké lázban lobogó szellem és hajlíthatatlan akarat. Maga is megváltónak készült, de eltemette őt Erdély, a Megváltó születésének előestéjén.
(Kolozsvár)
(Forrás: Korunk 1928. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése