A háború förgetegéből valami csodálatosan megkapó erővel lépett elibénk a magyar katona. Minket magyarokat éppen úgy meglepett a dolog, mint jómagamat a 44-es mivoltom. Mikor olvastam a somogyi-bicskások dolgait, önkéntelenül tört ki belőlem az érzés „Ejnye nem is tudtam, hogy mi ilyen derék gyerekek vagyunk”. Aztán elkezdtünk lelkesedni érettök, a mi fiainkért, a mi hőseinkért úgy a magunk módja szerint, azzal a kedves magyaros, hogy ne mondjam felületességgel, amely oly igen sokszor figyelmen kívül hagyja a lényeget és megelégszik a lelkes írásokkal. És amint nézem ezeket az írásokat és látom sokszor, hogy az írójuk milyen buzgósággal iparkodik mondani valamit a mi nőseinkről, mindig az az érzésem van, hogy ugyan mit erőlködik ez az író vagy tudósító a baka körül, mért nem kérdezi meg magát a bakát, jobban meg tudná az mondani. Mert a baka mindent tud, még irodalmat is tud előteremteni A béke idejében erősen dolgoztam a magam kicsiny körében azon, hogy mi magyar értelmi osztály becsüljük meg jobban a magyar népet és dolgozzunk abban az irányban, hogy kifejlesztve a magyar népben levő kibeszélhetetlen gazdagságú lelki kincseket, a magyar azzá tegyük, amivé kell neki lenni a maga magyarságából kifolyólag, a világ első nemzetévé. Azt a választ kaptam, hogy „öcsém! nem kell a magyarnak szarvat növelni, mert ha megteszed, legelőször téged öklel meg vele”. „Tudom, de kell egy rétegnek lenni az értelmi osztályban, amely vállalja ezt az öklelést, hogy az utánunk következő korosztály elvégezhesse azt a munkát, amit mi elkezdettünk.” Meglehetősen elszigetelten állottam a felfogásommal, míg végre a háború alatt tábori pappá lettem és odaállottam őszinte alázatossággal a baka elé. Mindig azzal az érzéssel forgolódtam közöttük, amely sohase tévesztette szem elől, hogy hősök előtt állok s nagyon sokszor volt az az érzésem, hogy fejedelmi kihallgatáson vagyok. A magyar baka olyan méltósággal fogadott.
A szívem valami hatalmas ujjongó örömével jelenthetem a magyarságnak, hogy fejedelmi nép vagyunk és abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy ezt az állításomat igazolni tudom a baka-családdal. 14 hónapig jegyeztem a sebesültek minden szavát. Találtam a bakák között gondolkozókat, elbeszélőket és költőket. Az a meglepő tény érett ki előttem, hogy minden 20-30 sebesült között van egy költő. S ha mi, akik a sebesültek között dolgozunk, nem tennénk egyebet, mint összeszednénk azokat a verseket, amiket a baka-család írt, sokszor ákombákom azokba a kis jegyzőkönyvekbe, amiket majd mindegyik hord magával, hát mérhetetlen kincsekkel gazdagítanánk a magyar irodalmat. Ezekben a versekben van itt-ott szerkezeti hiba, talán érezhető néha a szóbőség hiánya, de éppen ezek az itt-ott előforduló szépséghibák teszik világosabbá azt a hatalmas érzéshullámzást, amely ellenállhatatlan erővel tör elő az egyszerű földmíves ember lelkéből, a másik megkapó vonás ezekben a versekben a magyar nyelvnek minden lépten-nyomon kicsillanó dallamos volta.
Igen nagyszámú verset jegyeztem fel a baka-költészet termékeiből, e helyen és ez alkalommal csak néhányat közlök a javából.
A következő vers önmagáért beszél. Ennek egész története van, míg végre össze tudtam szedni, de megérte a fáradtságot.
MERT ITT VELÜNK SZEMBEN MAGYAR FIÚK ÁLLNAK
Írta Török István 39-es baka, nádudvari lakos
Breszt-Látowszki állomásnál erős lövészárok
Hó borítja a kerek tájt ameddig ellátok
Süvítő gránátok fölöttem a légbe
Viszik most a halált orosz födözékbe
Nyugodtan czélozva a világos éjbe
Bocsátjuk a golyót a muszka testébe
De sok katonása siratja a czárnak
Hogy itt velük szembe magyar fiuk állnak.
Hideg őszi éjjel köd borult a tájra
Most vigyázni kell a gaz muszka hordára
Szeretné a muszka áttörni a frontot
Hogy a szép Alföldről szedjen rozmaringot
De ha jön az orosz tizszeres ereje
Magyar fiúk fegyvere megyen vele szembe
Jelenti a czárnak a nagy távirdája
Itt frontot áttörni hiába próbálnak
Mert itt velünk szemben magyar fiúk állnak.
Mindenható czárnak kemény parancsára
Túlnyomó erővel jönnek támadásra
Kattogó géppuska halál magját szórja
Piros vérük omlott a szép zöld pázsitra
Dörögtek az ágyuk, ropogtak a puskák
véres veszteséggel elfogtuk a muszkát
Okául jelentik legelébb a czárnak
Hogy itt velük szemben magyar fiúk állnak.
Mindenható czárnak haragos parancsa
Kergeti sergét új véráldozásra
Megszól a magyarok kemény gépfegyvere
Okádja a halált orosz ellenségre
Egyre hull a muszka századja ezredje
Sok piros vér cseppen a magyar fegyverre
Hiába itt minden! Jelentik a czárnak
Mert itt velünk szemben magyar fiúk állnak.
Érdekes, hogy a bakák között társszerzők is vannak. Egy ilyen szövetkezésnek megható története van.
STOKIU ACKÓ 7-es honvéd Beograd-i gyerek (Torontál m. Törökbecsei járás) sokáig küszködött a lázzal. Állandóan 40-en felül volt a láz. Össze-vissza volt lőve, mikor magához tért, csak azt kérte, hogy küldjék haza, mert az édesanyját szeretné még látni. Erről persze szó sem volt, hát a többi magyar sebesült azt találta ki, hogy el kell hozatni az édesanyját. Igen, de hát nagyon szegények és nincs útiköltség.
Nem baj, majd ők megírják haza, hogy adjanak össze annyi pénzt, hogy az Ackó édesanyja eljöhessen. De mivel nagyon tele volt a szívük az Ackó bajával, hát versben készült el az írás, olyanféleképpen, hogy a Cs. Szabó József 39-es k. gy. e-ből meg a Korom Ferencz a 46-ik k. gy. e-ből összefogtak és megírták, amint következik. A vers mint költemény hagy fenn kívánni valót, de mint érdekes és értékes bizonyítványát annak, hogy minő nemes érzések gyullasztják lángra a bakát, közlöm.
HADI KÓRHÁZBAN
Egy hadi kórházban tiszta fehér ágyon
Egy haldokló honvéd szenved igen nagyon
Shrapnell kezét törte, golyó mellét furta
Ágyútűzben a rohamot talán most is látja.
Rengeteget küzdött életre-halálra
Csakhogy egykor boldog lehessen hazája
E nagy tetteiért ő csak azt kivánja
Még egyszer jó anyját űgyúnál láthassa.
A kívánság meglett, mert Ackó felgyógyult és hazamehetett. Szinte társszerzőktől való a következő vers is, amely meg azt mutatja meg, hogy a nagy veszély előérzete hogyan forrasztja össze a legegyszerűbb ember lelkét is annyira, hogy azok egymás érzéseit megértve, alakba tudják önteni.
Van valami könnyfakasztó abban, hogy a harctér fáradalmai és borzalmai között hogyan ér rá a baka áldozni a magánosan álló katonasíroknál.
MESSZE FÖLDÖN
Messze földön hogyha akadsz sírhantokra
Járj közöttük óvatosan csendben lopva
Holtak álmát ne verje fel durván lábod
S el ne tipord hantjukon a vadvirágot
S a sírdombról ha szóródott göröngy szerte
A többihez óvatosan vissza tedd le
Talán annak ki ott alant halva pihen
Sírihantját nem gondozza már senkisem
Talán harczolt a hazáért s piros vére
Idehullott idegen föld zöld füvére
S míg ágyú szólt nem volt szemét ki befogja
Nem volt ki a búcsú imát elzokogja.
Ő pihen már de valahol messze távol
Egy anya tán most is hírt vár a fiáról
... Idegenbe hogyha akadsz sírhantokra
Járj közöttük óvatosan halkan lopva
S ha egy rózsa vagy egy szegfű a kezedbe
Amelyik a legárvább sír, arra tedd le.
Azonban lássuk a baka életének egyes mozzanatait. Itt van mindjárt az egyes, amely szinte versre lelkesítette a bakát, aki azonban állhatatosan vonakodott elmondani azokat a külső körülményeket, amelyek őt eme vers megírására serkentették.
II.
Irtam is én, izentem is azóta
Sokszor indult, sokszor jött meg a posta
De se levél, se izenet
Csak egy hír jött te felőled
Hogy a vagyon a hűséget
Kikergette belőled.
(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése