A szűk kapumélyedésben állott és kinézett az utcára. Két szomorú görögoszlop, téglából összecsúfolva ágaskodott teste köré s a keskenyen fulladozó boltív árnyékot vert fejére. Mint szegény, megszokott, elfelejtett, kopott szobor, észrevétlenül árasztotta bús bánatát, mely úgy világította át édes, szomorú arcát, ahogy éjszakába takarózott virágos réten suhan át a holdsugár. Az utcát szél járta és rázta a keshedt juharfákat. Varjúsereg kerengett a szürke felhők alatt, Hagy suhanással ereszkedett le a házak közé.
A keresztre vén bakvarjú ült s torkaszakadtából kiabált. Szemben vele a banképület villámhárítóján, mint sötét gubanc, billegett egy csóka. A ködtől csepegő fákon verebek kucorogtak, majd hevesen csaptak le a friss lótrágyára s csipogtak és lökdösték egymást, mint a diákok, kik csapatosan sétáltak, lihegve vágtattak leeresztett hajú leánykák után és kezdődő életük nyers, fakadó mámorát illatozták a világba.
Az asszony pedig ott állt a kapubolt alatt s vékony teste megremegett a széltől. Kendőjét összehúzta derekán s fejét bal válla fölé hajtotta, mint az esőtől földre vert fecske. Bánat kendőzte arcát fehérre, szépen, ahogy a dámák rizsporral szokták halványra színezni magukat s kétoldalt finoman, alig sejthetően, mint titkos művész, kent fel rá a láz egy parányi pírt, szemei elé sötét vonalat húzott és tüzet csepegtetett beléjük, hogy rejtélyes legyen a pillantásuk.
A gázlámpa sárga fényében kis pihék csillantak meg s a csöndesedő szélben puhán, nesztelenül libbentek tova, besurrantak a kapu alá, rászálltak az asszony fekete hajára s egy pillanatig csillogtak rajta, mint egy korona gyémántjai, aztán elolvadtak s homlokára vékonyka hideg patakot eresztettek.
Az asszony kilépett a kapu alól. Körülnézett, aztán két kis gyermekhez ment, igazgatta ruhácskájukat, kézen fogta és a kapu alá akarta őket vonni.
De szemben felgyúltak a fűszeres bolt lámpái, a kirakatot világosság öntötte el, a gyermekek odanéztek és nem akartak menni.
Cukorsüvegek hava látszott ki a fekete papírból, mellettük, mint fehér téglával megrakott kocsik, nehezedtek a kockacukros dobozok és kis skatulyákban mindenféle finom, sokszínű csemegék bujkáltak tarka, papírok között.
És csudára egy kis házikó volt a középen, benne gyertyák égtek, tehenek feküdtek, pásztorok állottak s a jászolban rózsaszínű ragyogásban mosolygott Jézuska s két angyal terjesztette föléje szárnyait. Narancsok égtek körötte, végig a tetőn, oly üdén, oly elevenen, hogy szinte érezni lehetett szagukat az üvegen át. És a kirakat mélyében porcelánbabák meresztették kék szemüket a kardos katonákra, kik mereven sorakoztak a vezér mögött. Egy szürke ló s a fehér medve között sárga kutyácska hajtotta nyakát egy számológépre s egy kis dobon a piros nyulacska állott ugrásra készen. És ragyogott minden, mint az álom és vonzotta magához a gyermekeket, kik bűbájtól dermedten, moccanás nélkül bámultak az üveg mögé.
Anyjuk visszament a kapu alá s nézte ő is a szemben lévő kirakatot s előtte a kisfiút s csöpp leánykát, amint előrehajolva állottak és sötét kabátjukra fehér foltot pillézett a hó.
Emberek gyűltek össze, mind, kik a postát várták. Némelyek beálltak a boltozat alá s ott topogtak le és fel, szipogtak, krákogtak és beszélgettek.
– Hát maga megint itt van? – szólította meg az asszonyt egy testes nő.
– Várok, szomszédasszony, várok, talán jön valami – felelte, de hangjában bizonytalanság kongott.
– Elég bolond lelkem! Az urától ugyan hiába vár! Az jól éli világát. Mit gondol fiam? Egy olyan nagy városban sok fene cafrang liflangol. Itt van, olvassa, mit ír a férjem. Itt van né! – Gyűrött levelet rántott ki blúzából, keresgélt benne, aztán olvasta: – „Sándor egy veressel van, vele lakik, öltözteti, mint egy grófnét. Kutya egy legény ez a Sándor.” – Na mit vár tőle? Gombház, ha leszakad lesz más! Egy olyan fehérnép, mint maga! ? Nézzen oda!
Megfogta a karját s odafordította fejét a túlsó oldal felé. A fűszeres bolt mellett péküzlet volt, szép, csillogó fehér hely. A nagy üvegtábla mögött hatalmas testű férfi állott, szépen öltözve, vaskos hasán aranylánccal. Az üzletben sürögtek-forogtak a vevők, a pénztárnál enyhe mosollyal ült a pékné. Nagy, szőke kontyát finoman szitálta tele a liszt, néha idegesen szólt férjének, de az meg se fordult.
– Nézze! látja? Majd kiguvad a szeme, úgy nézi magát! – Ez kéne magának! Mit töri magát? Hát mit tud maga? Egy napig dolgozik, egy hétig fekszik utána, azután egy szép napon elpatkol s itt maradnak a gyermekek pusztán.
A gyermekek a kirakat előtt csak nézték-nézték a karácsonyi álmot.
– A postakocsi döcögve érkezett meg s nyekkenve állott a kapu elé. Csomagokat, leveles zsákokat hordtak be a postások. Nemsokára jött a levélhordó, meglátta az asszonyt s szánakozó zavarral mondta neki: „Semmi! “
A reménység fájón csuklott össze az asszony szívében és a szemé égőn nézett az égre s majd megfulladt a forró szorulástól, ami megmarkolta a torkát és gonoszul lemászott a mellébe.
A szomszédasszony védőleg fogta át s erős testéhez szorította, átment vele a gyermekekhez s hazaküldte őket. Odahajolt az asszonyka füléhez és súgva, hevesen ostromolta:
– Nézze, még mindig ott van, csak egy szót szóljon lelkem, jöhet-e magához? Maga meg boldog lesz, lesz mindenük a gyermekeknek! Na, mit mondjak neki?!”
A másik megfogta a gyermek kesét és indult. A leányka szepegett.
A szomszédasszony utánaszólt: - No, mit mondjak?
– Nem tudom, ne mondjon semmit! A kövér asszony mérgesen morogta:
– Bolond maga lelkem.
Aztán bement a péküzletbe s kenyeret vásárolt. A pék hozzásietett s kérdőn nézett reá. Az asszony lehajtotta fejét.
– Nem akar.
A másik hazafelé tartott a két gyermekkel és maga sem tudta, hogy mit akar és mit nem és mindent elfelejtett volna, ha a két gyermek, mint két fájó és édes, eleven seb, nem sajog a szívén.
Vitte a két oldalán s szerette volna feltartani őket az égre és felsikoltani. A sok ablakból fényes pászmában ömlött ki a lámpafény.
Szél rohant végig az utcán, csapkodta a kapukat s olykor friss kalácsszaggal árasztotta el a levegőt.
Hideg szoba várta őket, de a gyermekek örömmel rázták le magukról a havat, ledobálták kopott kabátjukat, összebújtak s abban a pillanatban benépesedett a kis szeglet, ahol ültek, a sok játékkal, amit végig néztek. A képzelet, mint színes madár, mely először száll ki a fészekből s nem tud betelni a repülés gyönyörűségével, körülszálldosta őket s megcsillogtatta előttük ezer színben ragyogó szárnyait.
Anyjuk lekuporodott a kis vaskemence elé, tüzet rakott s egy lábasban tejet melegített, aztán három csuporkát teletöltött, leszelt három karéj kenyeret s megvacsorázott a gyermekekkel.
Azok egy darabig beszélgettek, játszadoztak, aztán nagyokat pislogtak, anyjuk lefektette őket. A kis fiú még felült, összetette kezeit, anyjához simult, ki az ágy szélén tilt s mosolyogni kezdett: „Én Istenem, jó Istenem – lecsukódik már a szemem”.
Leejtette a fejét és elmerült a boldog álomba.
Az asszony leült az asztal mellé s varrni kezdett.
Hallotta, mikor a toronyóra a tízet ütötte, először a negyedeket, vékonyan, aztán tízet kongatott s hangja mély bugással terült szét a város felett.
A pék az óraütésre felkelt az asztaltól, megcsókolta a feleségét s olyan érzése volt, mintha egy zsák finom, fehérliszthez ért volna a szája.
– Elmegyek egy kicsit a kávéházba – mondta az asszonynak s indult is. Nagyon tele volt a feje a vékony asszonykával s a kívánság, mely hosszú idő óta gyötörte, most úgy elöntötte, hogy feszült benne minden, mint a csordulásig érett szőlőszemben.
A vendéglőben kártyázni kezdett. Veszített, egymásután dobta maga elé az ezreseket. Éjfélkor már ezt sem bírta. Kiment az utcára. Kigombolt felsőkabáttal feszítette neki mellét a szélnek s előrenyújtotta fejét, hogy arcát érje a hidegen csapdosó hó. Az asszony ablaka elé ért. Még égett a lámpa s kis világosságot vetett a járóra. Odalépett s a függönynek egy parányi nyílásán benézett.
Az asszony a haját fonta éjszakára. A hosszú fekete zuhatag szikrázott leányos, hófehér vállán s mint előrehajolt, ingéből kivillant két kicsiny emlőjének rózsaszínű bimbója.
A férfi karját roppant erő lendítette fel, amely mire a magasba ért, finom koccanásban adta ki tüzét az ablaküvegén.
Az asszony rémülten fújta el a lámpát. Ebben a pillanatban a fiúcska nyöszörögni kezdett. Ijedten ugrott a gyermekhez s fejére tette kezét.
Az ablak megint koccant. Reszketve lépett az ablakhoz, ujjnyira elhúzta a függönyt, kinézett s megismerte a férfit.
És ekkor, mint vértanú az éhes oroszlán ketrece előtt, önkívületbe szólt ki az ablakon:
– Jöjjön be!
És összeszorította fogát s a szívére küldte könnyeit, nehogy kicsorduljanak, míg a férfi kitöltötte rajta gerjedelmét és egy hang nélkül sikoltotta, hogy majd megörült bele:
– Nem, benned nem csalódhatnak a gyermekek! Te nem csalhatod meg őket! Születésük percében elárulta őket az egész világ, de Te nem csalhatod meg őket Isten!
A férfi egy ezrest tett az asztalra. Most már nemcsak kívánta, most már szerette ezt a drága, gyönge asszonyt. Nagyon jónak, boldognak érezte magát, megmámorosodott a jótett érzésétől s még egy ezrest hagyott ott, gyöngéden búcsúzott és távozott.
Az ajtó nyikorgására a kis leány ijedten riadt fel:
– Jaj! Valaki itt jár!
– Az asszony odalépett, megfogta a gyermek kezét, elpirult és majd meg szakadt a szíve, ahogy mondta:
– Aludj édesem! Az angyal járt itt!
* A röviddel ezelőtt elhunyt kitűnő erdélyi magyar író hagyatékának egyik legjobb darabja ez az írás. Sipos Domokosról lásd a Korunk januári számát, ahol Szentimrei Jenő írt róla „A bába fia” c. alatt.
(Forrás: Korunk 1928. febr.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése