2012. máj. 16.

Ahogy Móricz Zsigmond önmagát látja

Móricz-család látható 1896-ban. Állósor: balról jobbra: Móricz Pallagi József, Móricz Zsigmond, Farkas Károly, Móricz Dezső. Középső sor: Pallagi Gyula, Móricz Bálintné Pallagi Erzsébet, Pallagi Józsefné Nyilas Katalin, ölében Móricz Ida, Móricz Bálint. Ülősor: Móricz Károly, Móricz Miklós, Móricz Sándor (Petőfi Irodalmi Múzeum)


Apámról parasztivadék, kapás jobbágyok utódja, anyámról zászlós urak is vannak családomban. Rokonnak érzek minden magyart, és jogom van mindnek szemébe mondani az igazat. Ilyesformán írt Móricz Zsigmond egy levelében, kevéssel a Sárarany megjelenése után egy róla írt cikkembe kapcsolódva. Most önéletrajzi könyvében megírja ehhez a mondásához, amely pontosan kifejezi egész írói pályájának magatartását, a részletes indoklást. Hogy került, hogy éppen ő vállalta a feladatot: szemébe mondani minden magyarnak az igazat?

Először is úgy, hogy minden idegen hatástól érintetlen magyar vérből és környezetből származott, és csak a magyarsághoz tartozott, soha egy bizonyos társadalmi réteghez vagy családi érdekszövevényhez. A kiszakadást a környező levegőből már az apja kezdte, Móricz Bálint, a fiatal törpebirtokos, amikor elvette feleségül az özvegy papné leányát. Már ő is kivétel volt a falu szabálya alól, a származásával is, az egész alkatával is. Volt valami a lényében, ami lázadóvá tette az ellen a világ ellen, amelybe beleszületett.
 
Annak a Móricz Bálintnak, akinek az arcképét a fia részletesen és pontosan leírja könyvében, lehetetlen lett volna egy életen át megmaradni abban a szigorú kötöttségben, amelyet a falu életformái kényszerű törvényként szabtak az elé, aki meg akar maradni és élni benne. Nyugtalan, kalandos útra kellett jutnia, kanyargós életpályára, melyben örökös a bizonytalanság, az egész kalandnak látszik, felváltva nagy nyomorokon, váratlan fellendüléseken, siralmas lezuhanásokon vitt keresztül.

Meg nem állni egy eredménynél, mindig újat akarni, soha semmiben meg nem nyugodni, szembeszállni a sorssal, erőszakkal kicsikarni tőle mindent, ami kell, örökösen résen lenni, feszült izgalomban élni - ez volt az életforma Móricz Bálintnak, nem az a mozdulatlan falusi élet, amelyben mindenki ugyanabban az órában ugyanazt a munkát végzi, ugyanazt az ételt eszi, ugyanazokat gondolja és beszéli, és ugyanabba a vagyon szerinti hierarchiába illeszkedik bele. Móricz Bálint különvélemény volt, a falu szemében forradalmár különc, gyanús zavarója a mozdíthatatlan rendnek.

Nem is tudott sokáig falujában, Csécsén megmaradni a húsz hold birtokon, természetesnek találjuk, hogy tönkre kellett mennie, de olyan egészen, hogy meg sem maradhatott a faluban, el kellett költöznie. Foglalkozást is kellett változtatnia, a parasztemberből ács lett, anélkül, hogy a mesterséget valaha tanulta volna, kezdetben még a szekercét sem tudta úgy fogni, ahogy tanult mesterembernek kell. És mégis ács lett, sőt építési vállalkozó, házakat épített, még emeleteset is, Pest környékén. A házak talán nem voltak tökéletesek, de nem is dőltek össze.

Mi lett ennek az embernek a fiából? Hogy író lett, az rejtelmes, veleszületett adomány. De hogy olyan író lett, mint Móricz Zsigmond, az a gyermekkorának a műve volt, azoknak a körülményeknek a műve, amelyekbe apja őt, a családját belevitte. Anyja, Pallagi Erzsébet, szintén áldozat volt, férje függvénye.
 
A gyönge, erély és élelmesség nélküli papleány, aki süldőlány korában gazdag dzsentri kastélyban rokonoskodott és azután kis parasztember felesége lett, minden viszontagságon keresztül tovább élte úri származása álmait, soha nem látta meg igazán az élet realitásait, csak gyerekeket, sokat szülni tudott, háztartást rendszeresen, terv és beosztás szerint vezetni soha, adott fiának végzetes érzékenységet, talán sértett önérzetet is, adott álmokat és becsvágyakat, de nem tudta megvédeni azoktól az ütődésektől, soha be nem gyógyuló sérülésektől, melyeket gyermekkorában szenvedett. Ezek abból az életből fakadtak, melyet az apa szerzett a családjának.

De nem kapott volna ugyanígy fájó sérüléseket akkor is, ha más, kellemesebb és nyugodtabb az ifjúsága? Azt kell hinni a képből, melyet a kis Móricz Zsigáról kapunk, hogy igen. Az ütődések talán másfélék lettek volna, de aligha kevésbé érzékenyek. Ez a kis parasztfiú úgy volt alkotva, hogy a lénye nyitva volt a sérelmek számára. Olyan volt, mint az érzékeny, beteg testrész, amely minduntalan beleütközik valamibe, ami fájdalmat okoz.


Az első nagy sérülés a csécsei tönkrejutás volt, az aránylagos jólétből lezuhanás a nyomorúságba. Ekkor ő hatéves volt. Addig boldog élete volt, mindenki becézte, dicsérte, bámulta, s az egész környezet szította benne a hiúságot, valami különleges lénynek képzelte magát, erőszakoskodott, nagyokat mondott, képzelődött - a fantázia ébredezett benne öntudatlan gyermeki módon. Ebből a csécsi mennyországból egyik napról a másikra lezuhant a szegénységbe, megalázottságba, a csécsei első az utolsók közé. Anélkül, hogy az okát, értelmét, magyarázatát tudta volna.
 
Az elemi csapás értelmetlenségével zuhant rá a balsors. S ez a változás életre szólt: kiszakította az emberek társaságából, hogy többé vissza ne tudjon találni bele, s mindég különálló maradjon, csak nézze az emberek játékait anélkül, hogy részt venne bennük, mint ahogy tügyi gyermekkorában nézte az udvaruk végében élő, náluknál is szegényebb gyerekek játékát, akiktől anyja óva óvta.

Ez nagyon jellemző kis részlet: a maszatos, neveletlen, marakodó, éhes kölykek - mint Vörösmarty ördögfiai, kis állatok módjára hempergőztek az udvar végében, s az érzékeny, félénk, engedelmes kisfiú nézi őket bíráló szemmel, felháborodva. Nem fejezi ki a kis kép Móricz Zsigmond írói magatartását? Nem így nézett pályáján a magyar életre?

A kisfiú maga se tudta, már bíráló szemmel nézett a világba. Komolyan vett minden erkölcsi szabályt, amelyet leginkább anyja, de az iskola, s később a könyvek beleoltottak, s óhatatlanul kifejlődött benne egy kis erkölcsi merevség, a konzervatív kálvinista levegő üledéke. Nem csoda, ha nem volt megelégedve a világgal és az emberekkel.

Korán fejlődött önérzet és fantázia, mindig résen álló érzékenység, a sértődések elől önmagába húzódó tartózkodás, öntudatlanul működő bíráló hajlam - akiben mindez megvan már eszmélete kezdeteiben - csoda-e, ha író lesz belőle? És még hozzá olyan természet, amely elraktároz magában mindent, ami régi, leginkább pedig a sérüléseket!
 
Gyermekkori ütődéseit Móricz Zsigmond ma sem feledte el, azok ma, hatvanéves korában is élnek és fájnak. A sebhelyek behegedtek, de nem gyógyultak be, érintésre ma is sajogni kezdenek. Tügyön - a fiú talán nyolcéves lehetett - egy rokon parasztember ostoba tréfát csinált velük, amiért aztán az egész falu csúfolta őket. Mikor erről beszél, ma is elborul a szeme, az ökle összeszorul, és megfeszül benne a harag.

Ma is abba a magatartásba áll, ahogy akkor: szeretne közbevágni és megbosszulni a kibírhatatlan sértést. A tügyi élményekre való gondolás ma is árnyékot vet az egész falura - sötét paraszt-képeinek anyagát nyilván innen hozta. Ő nem tanulmányozásból, nem is a parasztéletformák átéléséből, a velük érzett szolidaritásból ismerte meg a falu népét, hanem az érzékenységén és érzékenységének sérelmein át. Innen van paraszt-képeinek intenzitása.

Nemcsak sérelmeket raktározott el magában, hanem mindent, ami valamiképpen megillette. Tömérdek kép gyűlt össze benne, falvak, emberek, helyzetek, jelenetek, sokszor egész jelentéktelen dolgok, amelyek azonban fontosságot kapnak, ahogy emlékszik rájuk. Emlékezete úgy látszik, automatikusan működik: amint megérint valamit, színhelyet, eseményt, embert, árad belőle az emlék, amiről bizonyára maga sem tudta, hogy megvan agysejtjeiben. Így keletkeztek aztán arcképek.

Az apjáé, anyjáé a legrészletesebben, sok vonást többször is ismételve - ezekben különösen érdekes az, hogy kétféle szemlélet nyilatkozik: a szüleit bírálat nélkül, feltétlenül tisztelő gyermeké, és a hatvanéves emberé, aki már bírálni tudja őket. Ahogy a látásnak kétféleségét némely részletben összeegyezteti, valódi írói bravúr. De olyan remek arcképet, mint a Nyilas Istváné, nagybátyjáé, még ember nem rajzolt gazdag magyar parasztról. Benne van a fajta minden fontos jellemvonása.

Móricznak külön tehetsége van az embereknek atmoszférájukban való ábrázolására. Ahogy másik nagybátyját, szintén Istvánt, a sokbeszédű, képzelődő, tréfálkozva nagyzoló kovácsot, a nagyanyját, magát a kis Zsigát beállítja Istvándi képébe, az olyan, mintha átmetszete volna a falusi magyar élet egy bizonyos részének. Szinte az orrával érzi az ember az uradalmi kovácsműhely levegőjét. S amint egy pillanatra átvonul a képen a földesúr, Kendi Zsiga alakja, abban a nem is egész lapnyi jelenetben pontosan megvan a múlt század végi földesúr és alkalmazottainak a viszonya, az az árnyék, amelyet az úr személye ezekre vet.

Minduntalan felbukkan egy-egy arc a könyv lapjain, parasztok, parasztasszonyok, lányok, úrféle alig, pár vonással vannak odacsapva, és mégis élnek. Móricz olvasója a legtöbb alakban és jelentben észreveszi későbbi regényeinek egy-egy alakját, helyszínét, jelenetét. A kis Móricz Zsiga agya már erősen dolgozott, hordta össze az anyagot a nagy Móricz Zsigmond számára. Egy arckép széles ecsettel, a részletek sokaságával van megfestve: ő maga, ahogy már egész kicsi korában ébredezett az öntudata és alakult a magatartása.

Olyan ez a kisfiú, mint a parasztgyerek, aki ugyanolyan ruhában jár, mint a felnőttek, csak éppen kicsiny mindene. Már benne van teljesen a leendő Móricz Zsigmond, az író, a kivételes ember, csírájában minden kiválósága és minden fogyatkozása. A hatvanéves író ma is úgy jár-kél a világban, mint a nyolcéves fiúcska, folyton eszmélkedve, gyötrődve, sokat jobban megértve, mint bárki, sokat félreértve, lelkesülve és csalódva, és folyton csodálkozva az élet dolgainak érthetetlenségén. Ő már akkor, Istvándiban és Tügyön se vett be magába semmit azért, mert mások mondták.

Mindent maga dolgozott fel agyában, segítség nélkül. Nem is volt, aki segítse, abból a környezetből, amelyben élt, senki sem tudott volna neki segíteni abban, ami felé a démon hajtotta: hogy író legyen. Odahaza a családban, künn a faluban alig hallott mást, mint anyagi dolgokról való beszédet, a falu ridegen reális, az anyagiak felé irányuló szelleme ismertette fel vele az anyagi érdek, a szerzési ösztön fontosságát az emberek egymás közötti érintkezésében.

És megjelent az Istvándi-korban Zsuzsika is. Egy parasztkislány az iskolában, s a kisfiú valami esztelen, rajongó érzéssel szaladt utána. Amit erről Móricz Zsigmond ír, az egészen rendkívüli gyermeklélektani jelenség, de egyúttal fontos irodalmi adat is. Ha regényben, novellában szerelemről ír, abban mindig van valami Zsuzsikából, a férfinak a szerelemben való teljes odaadásából, s a vad érzéki sóvárgásból. Ő maga mondja, és bizonyára jól mondja, hogy Zsuzsikáról vette a paraszt-naiva alakját, amely oly sokszor és mindig olyan szépen bukkan ki falusi regényei, novellái lapjaiból. Móricz Zsigmond soha nem felejt érzést: Zsuzsika ma is szerelme még, mikor rég öreg parasztasszony már, ha ugyan még él.

Móricz Zsigmond újabban fejébe vette, hogy nem komponál - az író írjon úgy, ahogy a dolgok a tollára jönnek, ne törődjön formával, szerkezettel. Ezt az elgondolást könnyen meg lehetne cáfolni saját legjobb műveivel, melyek közt a kompozíció mesterművei akadnak: az anyag maga kényszeríti az írót, hogy komponálja meg. Önéletrajzát minden előzetes terv nélkül írta meg tízéves koráig, csak úgy, ahogy a képzettársítás eszébe juttatta a dolgokat. Fővonalban tart bizonyos időbeli sorrendet, a színhelyek szerint, ahol élete lefolyt, de a részletekben minduntalan elkanyarodik sokkal későbbi dolgokra. Ez néha zavarja az olvasót, különösen az elején, amíg meg nem szokta ezt a módszert.

A Móricz és Pallagi családfát az első szakaszokban nagy figyelemmel és jó memóriával kell olvasni, hogy az ember megérthesse. Viszont azonban az ilyen kitéréseknek remek részleteket köszönhetünk, mint például Nyilas István már említett jellemrajza, vagy a Tügyben tett látogatás első feleségével, Jankával. A végső eredmény: az önéletrajz teljesebb lett írója szándékánál. Nem tízéves korig terjed, hanem benne van egész élete máig. Csak természetesen a gyermekkor részletesebben van elmondva.

Ezzel a tervtelen módszerrel Móricz, úgy látszik, a teljes közvetlenség hitelét akarja elérni. Olyanná akarja tenni a viszonyt közte és az olvasó közt, mintha szembesülnének egymással, és ő élőszóval mondaná el élete folyását, ahogy emlékei eszébe jutnak. Erre vall a stílusa, a pongyola, mondattani szabálytól sem mindig kötött beszéd. Ebben azonban tévedés van, ez a laza szó- és mondatfűzés nem mindig teszi közvetlenség benyomását. Itt-ott modorosnak érzik.

Önvallomás ez a könyv, nemcsak önéletrajz. Az író nemcsak elmondja gyermekkora sorát, hanem vall is, magyarázza önmagát, leleplezi magatartását és ennek okait. Olyat tesz, amit ritkán szoktak írók, s különösen regényírók tenni: gondolkodóba esik önmaga felett, és beszámol gondolataival. Kötetlen módszere hozza magával, hogy ez a magyarázkodás néha több a kelleténél, ott is beleavatkozik, ahol a tények, események maguk magyarázzák magukat.
 
Abban a falusi kisfiúban, akiről ír, mai önmagát látja, szolidáris vele, az emlékezésben újra átéli eszmélkedéseit, gyötrődéseit, sok szenvedését és kevés örömét. Ez a szubjektivitás tökéletessé teszi a hitelét mindannak, amit elmond. Csak személyes emlékeket akar elmondani, ahol mások elbeszélését vagy családi hagyományt fűz bele, mindig hivatkozik a forrásra. Szemmel láthatóan szépítés és beállítás nélküli igazmondás a célja.

Az az élet, amely ebből a könyvről elénk tárul, a legjelentősebbek egyike kortársaink között. Akkor is az volna, ha nem nőtt volna ki belőle egy nagyszerű írói pálya. Egy osztályából kiszakadt család viszontagságai vannak benne, súrlódásai a vidéki élet mindenféle formáival, a magyarság falusi rétegeire jellemző embertípusok sokaságával. Az alföldi, pontosabban: a tiszaháti magyar falu a maga egészében.
 
És egy ember, aki átélte az egész falusi életet, fél lábbal kívüle élve, de általa formálódva és olyan bélyeget kapva tőle, amelyet soha semmi le nem törölhet. S amíg elmélkedve, emlékezve, bírálva szemléli saját gyermekkori képét, megmutatja azt a sajátságos légkört és lelkiállapotot, amelyben a magyarság egy döntő fontosságú rétege él.
Életem regénye - Athenaeum

(Forrás: Huszadik Század 1939. aug.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése