Legfrissebb líránkban kétségtelenül nyugalmi állapot következett be. Kassák és társai az előző évek heves forma-kísérleti harcaihoz képest: (de csak a karchoz képest) megálltak. Szélesebb értelemben megállt Kassák is. (A Kor és a magyar irodalmi szituáció intésére a próza felé fordult). A versben, hogy úgy mondjuk: hazatalált. Nem láttam ugyan ilyen tartalmú írását, de mégis az az érzésem, hogy a versben, ami az intencióit illeti, most Ő maga is visszatekint s az egykori hirtelen célokról és emfatikus szándékokról úgy vélekedik, hogy mindazok eszközök voltak csupán, melyek a mai tiszta helyzethez való előnyomulást segítették elé. S ugyanígy látja azt is, hogy az utolsó évtized nyugtalan formálásokra ingerlő eszméi, a Kor forradalmi remegései a művészi formabontás és forma-szintézis partjai között szintén nyugvópontra jutottak. A „napok, a mi napjaink” inspirációja a lírában megállt. A Kor értelme, sorsa és tartalma ezen a vonalon világos. És világosak azok a feladatok és kötelességek is, melyekkel a művész ma reagálni tartozik az előbbiekre. Kassák, úgy érzem, már tudja – szinte akadémikusan – hogy végül is a művészi lázadás annyi szép éve után, mi lehet a vers, illetve hogy mik azok az építő és rendet adó erők, melyek a tényleg mai formahangban elhelyezkednek. Kassák „letisztult”, mondja az, aki kísérletnek veszi a múltját; eszközben és reprezentációban a „napokat, a mi napjainkat” tudatosítja, mondom én, aki kísérleti éveinek gyűrűző növését figyeltem. A Kort és a Formát identifikálni törekvő kísérletezés megszűnt. A Kor és a Forma, a valóságban és az elméletben is, találkoztak. Az Eredmény kész...
Ebben az eredményben, amit a lírai vonalon ma a pesti Függetlenek reprezentálnak, se Kassák, se legközelebbi társai kezében a vers típusa nem tartozik egyik közelmúltban sűrűn hangoztatott jelszócsoport verstípusához sem. A formabontó izmusok verstípusához viszont még a kísérletezés tíz éve alatt se tartozott ez a magyar törekvés. Így azután ez a vers túl van a szintetikus iskolákon is, mint aminők a kubizmus, vagy a konstruktivizmus voltak. Röviden ezt a verstípust úgy lehetne jellemezni, hogy egész reprezentációjában valami abszolút és korszerű purismust jelent. Versük „egyszerű” és „tiszta” akar lenni, de úgyhogy a világirodalmi múlt és a XX. századbeli európai avantgarde mozgalmainak minden, ma még korszerű, akár formai, akár pedig egyéb eredményeit magába szívja. Jelenti az élő és eleven pluszt a teremtés szabadságában ugyanúgy, mint a formálás kötöttségeiben: az él-eredmények szintézise. Ebben az értelemben kétségtelenül akademizálódott. A legjobbat, a legcélszerűbbet és a legpáratlanabbat keresi, ami a szintetikus komponálás esetében szóhoz juthat. Így azután, ha tegnap még kísérletezett, ma már purifikál, A lázadás tegnapi hevületeihez mérten: Akadémia. Persze még mindig ép elég forradalmi. S nem csak tovább haladó szándéka miatt, hanem azért is, mert az erők és szándékok, amiknek kertje ez a líra, úgy a magyar élet, mint a magyar irodalom formálására vonatkozó indítékaival: forradalmi erő és szándék. Ezért tehát akadémiáról csak azzal a megszorítással lehet szó, hogy a Függetlenek verse az önmaguk meggondolásain belül: stabilizálódott. Kassák, aki a kísérlet és eredmények szempontjából egyformán Vezér, most egy más vonalra koncentrálja erejét. Lírája a kísérlet szempontjából betelt...
Nem stabilizálódott azonban minden tagja a csoportnak. Sőt a csoportnak még mindig van tagja, akiben a Kísérlet szelleme olyan furórral él még ma is, mint annyi etapeon keresztül Kassákban. Egy ilyen jelentkezett most: Déry Tibor, az Énekelnek és Meghalnak című kötetével.*
Súlyos és nyugtalanító könyv. Súlyosabb és nyugtalanítóbb, mint bármelyik kötet, mely Kassák kötetein kívül a magyar avantgarde mozgalmasabb esztendeiben megjelent. Súlyossá és nyugtalanítóvá teszi a benne megnyilvánuló heterogén verstípusokon kívül Déry eredeti lírai egyénisége, melyből az álom, az absztrakció s a naturalista és impresszionisztikus látás sajátosan kevert formálásában fakadnak egy egyetemes szimbolikára törekvő vers inkább szürrealista, mint minden egyéb poémái. Az az öt-hat vers, amely leginkább jelzi Déryben az értéket és erőt, a legfrissebb magyar irodalom öt-hat legjobb verse. Ezek a versei művészien cizellált, szinte egymásba, egy értelmi és metafizikai szólamba tört szavak architektonikus egysége: meglepő kapcsolatok, lírai értelmek és utalások halmaza, egy középponti (lélektani, vagy fogalmi) hév körül, egy mély és acéláramú ritmus felett: mely mindig égőtüzű keménységeket és e keménységek fölött elandalítóan szép lírai lágyságokat ringat. Ez az öt-hat vers még abban is kiváló, hogy érzelmi harmonizálásuk a lírai tartalomban is egy páratlan természetű lírai világot ábrázol: az élet-fájdalomnak és élet-kínnak s az életértelem ábrázolásának egy olyan eredeti és emellett valóságos világát lebegik föl, mely magyarul még az avantgarde testvér-zöngelmei közt sem szólalt meg. Ez az öt-hat vers abban is eredmény, hogy nem intencionál sem szépséget, se hangulatot, se kifejezést, se azonosulást a világgal, se ezzel, se egy másikkal, hanem mindezeken felül és túl, öt-hat mondattal, a lehető legrövidebben és legprecízebben kép, mely nem lírai állapot, nem lelki mozdulat, vagy lélektani bénítás (ennek, vagy annak az érzelemnek verssé fagyasztása) hanem (nincs jobb Szó rá) világképi, illetve világnézeti magánvalóság. Szinte az az új realitás, melyet annyiszor evokál versről való írásaiban Déry. S mert ezt a különös realitást annyiszor aposztrofálja s mert ebben az öt-hat versben a limine, valami ilyes lebeg föl, ezért ez az öt-hat vers értékén kívül még a magyar avantgardeista lírának ma egyik szárnyát is jelenti. Nem szélsőséget, de külön profilt és hangot, melyet maga Kassák se idézett. Egy-egy vers e közül az öt-hat közül úgy hat, mint egy találmány, olyan eleven és létező valóságdarab, vagy szerkesztmény jelenik meg vélük, mely már úgy hat, túl azon, hogy nyelvi mágia, mint egy különös energia forrás, mely „zúg és világít a sötétben” s amely alól „a vihar ki fog törni”. Efölött az öt-hat vers fölött „egy láthatatlan világ függ” és bennük „egy hosszú angyal áll mereven és vért merít szívébe. Ezekben a versekben természetesen szóhoz jut a költőből a leglemérhetetlenebb emberi természet, de ugyanakkor szóhoz jut az elmélet és a kísérleti meditáció és tanulság is. Főleg súlyos meditációk új franciák fölött, akiktől szerkesztést, az az Urai komponálást tanult és egy német hangot hallok rebegni nagyon sok verse mögött: Hölderlinét és egy tikkadtságot: a Trakl-ét. Végeredményben azonban mégis egyes egyedül Ő maga Déry az, aki beszél az abszolút szimbolizmus szokatlan köntösében: pl. így (az „Utolsó szó” című verse.)
Eltakarom arcomat. Gyenge a tűz mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokba. A tálban gyümölcseim leve szürkén forr és dörög, mint a tenger. Ki kavarta fel kanalával ezeket a dühöngő hullámokat házi edényemben, melynek partjai oly törékenyek és gyengék? Hallgatom a vihart, a lecsapódó füst fölött elrohanó vihart. A meder fenekén az egyhangú kagylózúgás: mintha a bűn és kétségbeesés almája főne. A tálból már szivárog a föld elviselhetetlen sötétsége. A tenger meg fog nyílni. Utamnak is idd előtt vége szakadhat.
Ennél a versnél a kötetben talán van jobb is és tisztább is és – a közrendű olvasó számára – világosabb is. Ám a tájon, amerre Déri jár ez a legjellemzőbb: ez a hang és ez az absztrakció, ez a pátosz és ez a szépség az övé. Ebben kifejezettebben jelennek meg a relációk is: a szerkesztésnek egynémely új franciánál megszokott formája s a bujkáló Hölderlini dallam.
Ez az öt-hat vers s körülöttük másik öt-hat jó vers azonban csak az egyik vonal a kötetben, – hogy úgy mondjam, a konstruktív vonal, mert a másik két vonalon részint az idevaló átmenet, illetve kísérlet még mindig szép példányai foglalnak helyet, vagy pedig egy egészen más verstípus kísérleti eredményei. Ennek a más típusnak kétségtelenül vannak szép kezdései a kötetben is. Szép impresszionista versek egy szürrealizmus felé gravitáló Trakl nívón. Ám ami az impresszionizmus után még lett a kísérlet és elmélet folyamán, mint például az Önarckép című vers, ami a másik kísérleti vonalat jelenti a kötetben, az jóval innen van azon, hogy bármit is adjon magán a kísérleten kívül ...
Ezért azután a kötetnek van gondolkodóba ejtő vonása is. S nemcsak ezért, mert sok a kísérlet hanem azért mert a kötet lapjain nem alakul ki egy belső rend, mint ahogy nem is alakulhatott ép´ a többféle kísérlet egymást kizáró természete következtében. Ezért a kötet és a költő nincs kiegyensúlyozva arra az eredményre, melyre pedig igazán büszke lehet Déry Tibor.
(Kolozsvár)
* Déry Tibor: Énekelnek és meghalnak. Genius kiadása. 1928.
(Forrás: Korunk 1928. jún.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése