KÁRMÁN Józsefet, az „Uránia” kiadóját, nem hiába nevezte el Toldy Ferenc Pest Aicibiadesének. A múlt század utolsó két tizedében nem volt Pesten fiatal író, aki vele akár szellem, akár külső előnyök dolgában versenyezhetett volna. Csinos alak, kifejezésteljes arc, élénk és könnyed társalgási modor feltűnő jelenséggé tették őt ama korban, midőn, az írók nagy része még elszigetelve, vagy legfölebb csak szűkebb baráti körre szorítkozva, élt keble eszményének s vajmi kevés alkalmat talált arra, hogy a társas körökben tényező gyanánt szerepeljen.
Az egyszerű losonci református pap fia, úgyszólván már gyermekkorában megismerkedett az élet nagy iskolájával. Korán kikerült a szülői hajlik csöndes falai közül, s mindjárt első lépései a nagy világba vezették, idegen emberek közé, kiknek körében a társas érintkezés formáit ritka készséggel sajátította el simulékony természete.
Életírói följegyezték róla, hogy előkelő ismeretségei már Bécsben is voltak, hová jogot hallgatni 1788 őszén azért ment, mert József császár határozottan kimondotta volt, hogy bírák csak azok lehetnek, kik a birodalom székvárosában tanultak. Összeköttetései még inkább szaporodtak, midőn pár év múlva Pestre költözött. Mindenki szíves-örömest látta az elegáns külsejű, csinos ifjút, ki szentimentális kedélyével épp oly hamar megnyerte a nők rokonszenvét, mint talpraesett, elmés megjegyzéseivel a férfiak barátságát. Özv. Gróf Beleznay Miklósné salonjának, az első magyar salonnak, alig volt egy-egy szívesebben fogadott látogatója, mint a fiatal Kármán József. Meg is fordult gyakorta e díszes társaságban, hol a napi kérdések között a fejledező magyar irodalom és művészet ügyeivel is örömest foglalkoztak.
Szerelmi regényének színtere azonban nem a Beleznay grófné salonja volt. Kármán már előbb beszélhetett hódításairól. A sasorrú, szép külsejű ifjú már pesti jogászkodásának idején, alig húsz éves korában, nem egy kaland hőse volt. Viszonyai közül azonban reánk nézve fontossággal csak az bír, melynek „Fanni hagyományai”-t, az első magyar világfájdalmas beszélyt köszöni az irodalom.
E viszony hősnője gróf Markovics Miklósné volt.
Az irodalomtörténet sok ideig nem tudott tisztába jönni sem „Fanni hagyományai”-val, sem Markovics grófné sajátságosan érdekes alakjával. „Fanni hagyományai”-t még az író halála után egy félszázaddal is, női munkának tartották, s csakis 1860-ban kerültek napfényre Markovics grófné levelei, melyek világosságot vetettek Kármán szerelmi viszonyára s Fanni hagyományainak keletkezésére.
Nem lehet tagadni, hogy Goethe Werther”-je hatással volt Kármán képzelődésére, s hogy elbeszélése a világhírű regény befolyása alatt született. Hogy azonban „Fanni hagyományai”-nak megírására egyéni éleményei is ösztönözték, azt a Markovics grófnéval folytatott levelezésből láthatjuk. E megfakult papírlapok arról tanúskodnak, hogy Kármán műve alkotásakor épp oly sötét, világfájdalmas hangulatban volt, mint aminő a nagy német költő hősére nehezedik, sőt hogy még külső körülményei is teljesen azonosak voltak a Wertheréivel. Kármán is szeretett s a más nejét szerette, mint Werther, s reménytelen volt az ő szerelme is, épp úgy, int a Wertheré.
Markovics grófné levelei hangosan igazolják e hasonlatosságot, de egyúttal a „Hagyományok” eredetiségét is, mely sokáig vita tárgya volt az irodalomban.
Mi volt ez a nő Kármánra nézve: jótékony angyal-e, ki előtte a költészet forrását megnyitotta vagy csábító démon, ki korai végét előidézte? E levelezés alapján bajos volna megmondani. Irodalmunkban mind a két nézetnek akadnak védelmezői. Vannak, kik azt hiszik, hogy Kármánt határozottan Markovics grófné tiszta vonzalma avatta íróvá;levelinek egyikében csakugyan maga is mondja, hogy „papírra teszi minden érzéseit” s ezek az érzések aligha lehettek más jellegűek, mint aminők „Fanni hagyományai”-ban szólalnak meg; mások ellenben csak kacér, hiú és könnyelmű teremtést látnak a grófnéban, ki szerette élni világát s kinek „mindig lehettek udvarlói, Kármán előtt Martinovich, ez előtt talán újra másik”. Én föltétlenül sem az egyik, sem a másik párt nézetét nem tudnám elfogadni. Nem látok Markovicsnéban sem angyalt, sem ördögöt, hanem látom a képzelődésre, melankóliára hajlandó, szerelmében egészen odaadó, alapjában nemes szívű, de ingatag asszonyt, ki örökölte nemének jó és rossz tulajdonságait, de nem egyúttal az erőt is, hogy uralkodni tudjon szenvedélyei felett.
Hogy jelleméhez közelebb férkőzhessünk, szükséges családi viszonyaival is megismerkednünk.
Markovics Miklós gróf, egy Magyarországból Dalmáciába szakadt régi horvát nemes család ivadéka, nyugtalan, tüzes vérű és kalandos ember volt. Egyedüli örömét már kora ifjúságában a harc képezte; karját, kardját mindig fölajánlotta, ahol verekedni lehetett, s ez a szenvedélye még akkor is megmaradt, midőn Magyarországba visszatelepedve, 1780-ban Grünthalli Öffner Józsefnek, az olasz covoloi vár parancsnokának, tizenhét éves leányát, Mária Annát, levelezésünk hősnőjét, oltár elé vezette. Fejét örökösen kalandos tervek foglalkoztatták, vagyonát merész vállalkozásokra tékozolta el, s ő volt az, ki a boszniai kérdést először megpendítette. Hogy ily nyugtalan vérű emberrel egy gyöngéd idegzetű, érzelmes nő boldog házasságban élhessen, alig képzelhető. Nem élt a szép Öffner Mária Anna sem, mert majd Bécsújhelyben, majd Budán találjuk, míg férje vagy újabb vállalatok után futkos, vagy pedig II. József császártól adományozott vizesdiai uradalmának rendbehozásán fáradozik.
Markovics grófné, mikor 1780-ban férjhez ment, tizenhét éves, kiváló szépségű, finom neveltségű leány volt, fölruházva oly nemes tulajdonságokkal, melyek őt minden ranghoz méltóvá tették. A rideg, csupán kalandos szenvedélyeinek élő férj azonban sohasem tudta méltányolni ezeket a tulajdonságokat. Nejével, mindjárt házasságának első éveiben keveset törődött; volt eset, hogy annak másfél évig egy krajcárnyi segélyt sem adott, sőt az is megtörtént, hogy adósságot csinált, melyet azután nején követeltek. Ily viszonyok közt nem csoda, ha a szép fiatal asszony lassankint egészen elidegenedett Markovicstól, kereste az élénkebb, szórakoztat társaságot és szíve később meg is nyílt egy új szerelem előtt.
Hogy Kármán és Markovics grófné mikor látták egymást először, s ki volt az, ki Kármánt a grófnénak bemutatta, - biztos adatok hiányában nem lehet megállapítani. Lehet, hogy ismeretségük még Budáról származik; de hihetőbb, hogy Bécsújhelyben találkoztak először, midőn Kármán, 1788-ban, talán éppen a karácsonyi ünnepek alatt, Martinovich és Komáromi barátaival oda kirándult, meglátogatni egyrészt a fiatal Rogendorf grófot, másrészt Markovicsnét, ki Martinovich iránt nagy vonzódással viseltetett.
A nyájas modorú, szép asszony a tüzes vérű ifjúra mély benyomást gyakorolt, s Kármán a közelgő új év napját használta föl, hogy levélben fejezze ki szerencsekívánatait és ragaszkodását. A grófné erre a levélre nagy betegsége miatt csak január 28-dikán válaszolhatott, mentegetve magát, hogy Kármán ottlétekor kevés figyelmet tanúsított. Sorai fölbátorították az ifjút, s midőn legközelebb újra napokig kellett a feleletre várakoznia, már szemrehányólag, sőt követelőleg írt a grófnőnek. Markovicsné ekkor arra kérte őt: „legyen iránta jobb véleménnyel, és higgye el, hogy rá nézve minden levele véghetetlenül kedves és soha sincs terhére, minthogy nagyon meg van győződve gondolkozása nemes voltáról. Kármán szíve a váratlanul kellemes nyilatkozatra lobbot vetett; megvallotta, hogy a grófné levele kimondhatatlan örömöt okozott neki, s angyali jósága megszégyenítette. »Nagylelkűségének oly számos nyilatkozatai után – úgymond – alig maradhat fönn bennem kétség, hogy levelemen akart visszautasítása lenni meleg vonzódásomnak… de az a félelem, hogy vonzalmából vesztettem valamit – ami reám nézve halálos csapás volna – egészen megvakított.« Lejjebb kéri: bocsássa meg elhamarkodását és tulajdonítsa azt »barátsága becse eleven érzésének«, hiszen nem aggódunk oly vonzalom elvesztésén, amellyel nem törődünk.
Markovicsné felelete olyan volt, hogy Kármán azonnal átrándult látogatására, s ez a találkozás még szorosabbá fűzte köztük a láncot. A grófné legközelebbi levelében – s ezek a levelek gyorsan követték egymást – már barátjának címezi s megvallja, hogy mióta elutazott, ismeretlen előtte az öröm.
Később, betegségének hírét hallva, meglátogatja őt s ezúttal szerelme már győzedelmeskedik a hitvesi kötelességérzet fölött. A kölcsönös vonzalomnak élőszóval ismétlése, s végre a színházban együtt végig nézett „szép darab” annyira meghatották a különben is könnyen lángra lobbanó Markovicsnét, hogy Amor könnyűszerrel kivívhatta felette diadalát. „Én akkor – maga bevallja – előbb képzeltem volna halálomat, mintsem, hogy veled ily szoros barátságba jussak. Előttem – ha elgondolom - ez még mindig olyan, mint valami álom és félelemmel és reszketve gondolok arra, hogy nálad ez végre is csak álom marad. De gyakran álmainkban is igen boldogok vagyunk; én tehát ezzel is meg vagyok elégedve.”
Kármánt csaknem áradozóvá teszi a szép asszony nyilatkozata: „Csak álom volna az, kedvesem! Amit oly velőt áthatólag érzek, mélyen érzek, minden ereimben, - az csak álom volna? Éppen oly könnyen enyésznék el az, mint az álom? Ne következtess egy férfiú után mindnyájukra. Egy, sőt sokan lehetnek csalfák, de azért lehet ám találni igaz hűséget is. Bizalmatlanságot nem érdemlek én a legkevésbé a te részedről. Másutt, tán mindenütt, nem voltam egyéb, mint közönséges szerelmes, szájammal; de nálad! Óh, itt a szív is szól. Ezt mondja neked egész magamviselete. A képmutatók nem beszélnek oly hévvel, nem ragaszodnak oly erősen és hűségesen, mint tehozzád a te Kármánod.”
Markovicsnéban, minden heve mellett is,volt annyi higgadtság, hogy Kármánt óva intette: fontolja meg, mi származhatik iránta való nagy szeretetéből önmagára nézve, kinek igénye van teljes boldogságra, holott ő már megszűnt virulni és semmire igényt nem tarthat. Mindezt gondolja meg és csak azután határozzon, mert sokkal inkább szereti, semhogy megcsalni tudná, és őt, maga miatt szerencsétlenné tenni nem akarná. Leveleiben többször említi, hogy öreg, hogy Kármánnál „jóval idősebb” (pedig a korkülönbség köztük nem volt öt évnél), de egyúttal azt is mondta, hogy legbizalmasabb barátnéjává 30 éves korában óhajt lenni, amidőn egyúttal Szent Regina, azaz: a vén asszonyok rendjébe is beáll.
Kármán nem mulasztja el visszautasítani az ellenvetéseket; elmondja, hogy még „élvezni kell az ifjúság által nyújtott örömöket” s egyúttal megérlelődik benne a terv, hogy szerelmének tárgyát törvényesen is magához csatolja. Már ápril 3-diki levelében sejteti ezt: „oly szavakat mondandok (ha Bécsbe jősz), amelyek nek némi meglepetést fognak szerezni. Előízül csak annyit mondok, hogy ha csakugyan el kell távoznom Bécsből, csupán oda megyek, ahol – te leszesz”. Majd lejjebb: „Óh, mily dolgokról fogok veled beszélni, oly dolgokról, melyeket az okosság tanácsa szerint levélbe foglalni nem szabad.” Ápril 5-diki levele már világosabban szól; ebben így nyilatkozik terveire vonatkozólag: „Végső céljuk te vagy. Számításaim, óhajtásaim e pontban találkoznak.” Tíz nappal később azt hajtja, hogy szerelmük legyen „oly szövetség, melyet az ész fűzött, nem pedig a gyönge föllobbanás” s bevallja, hogy ő benne szerencsésen választott. A részleteket Markovicsné válaszaiból tudjuk meg. Leveleiben olvassuk, hogy Kármán, ki nőt akkor még el nem tarthatott, öt év múlva akarta elvenni barátnéját. „Úgy-e bár – kiált föl –, ez az öt esztendő átkozottul nehezen fér az én tiroli fejembe? Éjjel-nappal mindig csak azon gondolkozom, hogy fogom túlélni ezt a századot!”
Ez a terv nemesebb színben tünteti elénk a grófné vonzódását, s magyarázatául szolgál egyúttal a kölcsönös szemrehányásoknak is, amelyekkel leveleikben nem egyszer találkozunk.
A koronkinti félreértések azonban távolról sem csökkentették vonzalmuknak nagyságát. A viszony őszinteségéről leveleikből nyomról-nyomra meggyőződhetünk.
Kármán vallomásaiból csak egyes helyeket idézek igazolásul. Ápril 3-iki levelében mondja: „Jól tudom, mit bírok benned, egészen elismerem becsét annak az ajándéknak, amit nekem szerelmeddel adtál. Ismerem elveid jelességét is. De nem fogsz magadtól megfosztani egy ifjút, akinek egedül te vagy egész világa. Van erős akaratod, állhatatosságod, hű lenni választásodhoz. Szerelmed nem könnyű föllobbanása az alacsony indulatnak,mely keletkezése órájában elmállik.” Majd két hóval később: „Bízom szerelmed erejében, amely nem engedi meg, hogy olyasmit higyj rólam, ami az én gondolkozásom módjához és a te szerelmedhez méltatlan lehetne. Légy minden időben meggyőződve tartósságáról és állhatatosságáról szerelmemnek. Sőt még akkor is, midőn az érzéki tűz e szülöttje, mely kezdeténél éppen úgy, mint végénél megfejthetetlen, bennem elhamvadhatna; még akkor is mondom, bizonyos lehetsz tiszteletemről és nagyrabecsülésemről; - valóban saját magam iránt veszteném el azokat, ha irántad valaha róluk megfeledkezném.” Két nap múlva már ismét alkalmat talál a nyilatkozásra: „Minden bizonyítgató állítások nélkül higyjél tehát folyvást tartó szerelmemben. Az örökkévalóság oly szó, amelynél ritkán gondolunk valamit; tehát oly szó is, amelyet nem örömest hordok ajkaimon. De azt hiszem, amint én a szerelmet képzelem magamnak, hogy az enyém irántad csak életemmel szűnhet meg. Ha megelégszel oly szívvel, amely sohasem tudta, mi a tomboló szenvedély – de azért csöndes, tartós tűzzel szereti barátait –, mely a képzelődőket kineveti és a jobb szerelem szelíd érzelmeivel és bizalmasan tud bánni; - akkor legyen e szív örökre a tied. Hiába keresnél nála izzó tüzet, mindig csak mérsékelt meleget találsz benne; amaz elhamvad, ez megmarad, de meg is sértenéd, ha soha meg nem szűnnél kétkedni és aláásnád saját nyugalmadat, ha akkor, amidőn tulajdonodat kezeidben tartod, reszketnél, hogy elveszítsed. A veszteség miatti aggodalmadban elfelejted élvezni azt, ami a tied! Ez élvezet mellett, kedvesem, sohasem öregszik a szerelem! És ha el is párolog egy része, amely után a tüzes ifjú áhítozik, megmarad másik része: a szeretetteljes érintkezés. Az a barátság, amely a szerelemből származik, még jobb, mint maga a szerelem.”
Markovicsné nem tudja érzelmeit ily tetszetős szavakba önteni; de minden levelében ismétli, hogy jobban már nem szeretheti, mint ahogy szereti, s áldja a gondviselést, hogy őt ily baráttal ajándékozta meg. „Mennyire szeretlek, tanúságom az isten” – kiált föl egyik levelében. Nem követel semmit és Kármán szerelmét egyszerűen ajándéknak tekinti, melyért hálával tartozik. Ápril 13-diki levelét csak oly nő írhatta, aki nagyon jól érezi, hogy kedvesén kívül e nagy világon nincs szív, mely érte dobogna: „Te vagy mindenem és nálad nélkül semmi nékem az egész világ!” Önzetlensége annyira megy, hogy Kármánt még gyakori látogatásokra sem csábítja, hanem ellenkezőleg arra kéri, hogy igyekezzék pályáján kitartással előre haladni. „Mindig inkább magadról, mint rólam kell gondoskodnod – írja ápril 4-dikén. – Sokkal magasabb léleknek születtél, mintsem, hogy azon való fejtöréssel töltsed idődet: mi okozhatna egy asszonynak örömet a jövőben. Ne igyekezzél addig Bécsből elmenni, amíg dolgaidat el nem végezted… Gondold meg, hogy azért vagy itt, hogy családodnak becsületet szerezzél és saját javadat előmozdítsad. Ha aztán elvégezted, óh, csak akkor emlékezzél meg barátnédról, aki magát mindenkor boldognak fogja érezni, hogy róla egészen meg nem feledkeztél. Gondold meg, kedvesem, hogy elég józan eszem van, és azért soha meg nem fogom engedni, hogy érettem olyasmit tégy, ami valaha károdra válhatnék. Neked tudományod, jeles tehetséged van; véghetetlen kár lenne, ha ezek puszta helyen eltemetve volnának.” A pusztán érzéki szerelem föllángolása nem ismer ilyen szavakat; így csak az a nő nyilatkozhatik, aki igazán szeret s csakis olyan férfival szemben, kitől reméli, hogy pár év múlva – mialatt hivatalt nyert, ő pedig férjétől elválik – nőül fogja venni.
Kármán meg is teszi a kellő lépéseket, hogy mielőbb célhoz juthasson. Barátnőjének ajánló leveleivel május közepén Pozsonyba utazik, hogy ottan letegye az állami vizsgálatot. A tanároknál szíves fogadtatásban részesül, s néhány nap múlva értesítést kap az ottani akadémia igazgatójától, hogy július 10-dién legyen készen az első vizsgálatra.
Abafi említi Kármán életrajzában, hogy a vizsgálatnak jól kellett sikerülni, mert a fiatal jogász egy hóval később (aug. 27.) már a tudori vizsgálatot is letette volt.
S mit csinált ez alatt Markovics grófné?
Egy ideig Bécsújhelyben tengette magát a férjétől kapott havi harminc forintból; de csakhamar be kellett látnia, hogy így tovább meg nem élhet, s bármennyire rettegjen is attól, vissza kell térnie férjéhez. Hosszas küzdelmek után 1789 augusztus hó végén hagyta el bécsújhelyi magányát, hogy újra fölkeresse Markovicsot, ki az utóbbi évek alatt derekasan hozza látott vizesdiai birtokának rendbehozásához.
Vérző kebellel vett búcsút Markovicsné szíve választottjától, kérte: ne vonja meg tőle barátságát. „Hidd el, hogy ezért vagyok és maradok a te háládatos barátnéd”, írja neki augusztus 29-dikén keltezett levelében, mellyel megszakad az érdekes viszonyt tárgyazó levelek sorozata.
Markovicsné, úgy látszik, teljesen szakítani akart múltjával. Feledni óhajtotta a Kármánnal töltött szép napokat, hogy nyugalmát különben is nehézkes természetű férje oldalán mi se zavarja.
Ami ezután következik, az már az élet prózája: a lángolásnak, a szenvedély tüzének kihamvadása.
Markovics grófné férjéhez: Vizesdiára költözik, Kármánt pedig az irodalom és a színjátszó-társulat ügyei foglalják el mindjobban. Érintkeztek-e ezentúl is s mi okozta viszonyuk megszakadását, kellő adatok hiányában, nem lehet eldönteni. A grófnő leveleiből látjuk, hogy időközben hosszasabban időzött Budán, s viszonyai annyira javultak, hogy kocsit is tarthatott. Kármán Budán is fölkereste őt, de viszonyuk többé már nem a régi volt.
Markovicsné egyik levelében (1793. ápril 17.) panaszkodik, hogy ritkán látja s midőn arra kéri, hogy írjon számára folyamodást az uralkodóhoz, azt reméli, hogy Kármán „megbocsát neki e merészségeért”.
A régi bizalmas tegezés helyét most már a hideg „kegyed” foglalja el, de a „régi szeleburdi” ismét fölébred benne, s a levél végén célzást tesz Kármán női hódításaira. „Tegnap értesültem – írja –, hogy a madame ismét kisétált a félvilágba és össze akar kelni – Kármán úrral. Fogadja szerencsekívánságaimat; de a többiek nem lesznek ezzel megelégedve.”
Ez a levél az utolsó nyom, melyre Kármán és Markovics grófné viszonyát illetőleg találok.
A meghidegülés, a szakítás okai ismeretlenek. Lehet, hogy Markovicsné kiengesztelődött férjével a jólét karjai közt. Lehet, hogy Kármán viszonyai nem engedték meg a házasság tervével való komolyabb foglalkozást.
Találgatásokba bocsátkozni hiába való munka volna.
Tény az, hogy erősebb rázkódásokat egyiknél sem idézett elő a szakadás és Székely József csak költői befejezést adott viszonyuknak,m időn azt írja, hogy „a fiatal férfi kedvesének halálát sokáig túl nem élte”.
Nagyon valószínű, hogy Kármán hunyt el hamarább s a grófnő „Fanni hagyományai”-ban még olvashatta szerelmüknek bús történetét.
Mikor adta vissza Markovicsné Kármán leveleit, azt nem tudjuk; annyi azonban bizonyos, hogy Kármán e felírással: „Meine Briefe an Gräfin M…..” híven megőrizte azokat.
Székely azt álltja, hogy Kármán a levélcsomóra saját vérével jegyezte az idézett német szavakat.
Az újabb kutatás még a szerelmi történet e romantikus befejezése ellen is tiltakozik.
Abafi Lajos legalább azt erősíti hogy a fölírás nem Kármán vére, hanem kitűnő jó – carmin tinta.
Az egyszerű losonci református pap fia, úgyszólván már gyermekkorában megismerkedett az élet nagy iskolájával. Korán kikerült a szülői hajlik csöndes falai közül, s mindjárt első lépései a nagy világba vezették, idegen emberek közé, kiknek körében a társas érintkezés formáit ritka készséggel sajátította el simulékony természete.
Életírói följegyezték róla, hogy előkelő ismeretségei már Bécsben is voltak, hová jogot hallgatni 1788 őszén azért ment, mert József császár határozottan kimondotta volt, hogy bírák csak azok lehetnek, kik a birodalom székvárosában tanultak. Összeköttetései még inkább szaporodtak, midőn pár év múlva Pestre költözött. Mindenki szíves-örömest látta az elegáns külsejű, csinos ifjút, ki szentimentális kedélyével épp oly hamar megnyerte a nők rokonszenvét, mint talpraesett, elmés megjegyzéseivel a férfiak barátságát. Özv. Gróf Beleznay Miklósné salonjának, az első magyar salonnak, alig volt egy-egy szívesebben fogadott látogatója, mint a fiatal Kármán József. Meg is fordult gyakorta e díszes társaságban, hol a napi kérdések között a fejledező magyar irodalom és művészet ügyeivel is örömest foglalkoztak.
Szerelmi regényének színtere azonban nem a Beleznay grófné salonja volt. Kármán már előbb beszélhetett hódításairól. A sasorrú, szép külsejű ifjú már pesti jogászkodásának idején, alig húsz éves korában, nem egy kaland hőse volt. Viszonyai közül azonban reánk nézve fontossággal csak az bír, melynek „Fanni hagyományai”-t, az első magyar világfájdalmas beszélyt köszöni az irodalom.
E viszony hősnője gróf Markovics Miklósné volt.
Az irodalomtörténet sok ideig nem tudott tisztába jönni sem „Fanni hagyományai”-val, sem Markovics grófné sajátságosan érdekes alakjával. „Fanni hagyományai”-t még az író halála után egy félszázaddal is, női munkának tartották, s csakis 1860-ban kerültek napfényre Markovics grófné levelei, melyek világosságot vetettek Kármán szerelmi viszonyára s Fanni hagyományainak keletkezésére.
Nem lehet tagadni, hogy Goethe Werther”-je hatással volt Kármán képzelődésére, s hogy elbeszélése a világhírű regény befolyása alatt született. Hogy azonban „Fanni hagyományai”-nak megírására egyéni éleményei is ösztönözték, azt a Markovics grófnéval folytatott levelezésből láthatjuk. E megfakult papírlapok arról tanúskodnak, hogy Kármán műve alkotásakor épp oly sötét, világfájdalmas hangulatban volt, mint aminő a nagy német költő hősére nehezedik, sőt hogy még külső körülményei is teljesen azonosak voltak a Wertheréivel. Kármán is szeretett s a más nejét szerette, mint Werther, s reménytelen volt az ő szerelme is, épp úgy, int a Wertheré.
Markovics grófné levelei hangosan igazolják e hasonlatosságot, de egyúttal a „Hagyományok” eredetiségét is, mely sokáig vita tárgya volt az irodalomban.
Mi volt ez a nő Kármánra nézve: jótékony angyal-e, ki előtte a költészet forrását megnyitotta vagy csábító démon, ki korai végét előidézte? E levelezés alapján bajos volna megmondani. Irodalmunkban mind a két nézetnek akadnak védelmezői. Vannak, kik azt hiszik, hogy Kármánt határozottan Markovics grófné tiszta vonzalma avatta íróvá;levelinek egyikében csakugyan maga is mondja, hogy „papírra teszi minden érzéseit” s ezek az érzések aligha lehettek más jellegűek, mint aminők „Fanni hagyományai”-ban szólalnak meg; mások ellenben csak kacér, hiú és könnyelmű teremtést látnak a grófnéban, ki szerette élni világát s kinek „mindig lehettek udvarlói, Kármán előtt Martinovich, ez előtt talán újra másik”. Én föltétlenül sem az egyik, sem a másik párt nézetét nem tudnám elfogadni. Nem látok Markovicsnéban sem angyalt, sem ördögöt, hanem látom a képzelődésre, melankóliára hajlandó, szerelmében egészen odaadó, alapjában nemes szívű, de ingatag asszonyt, ki örökölte nemének jó és rossz tulajdonságait, de nem egyúttal az erőt is, hogy uralkodni tudjon szenvedélyei felett.
Hogy jelleméhez közelebb férkőzhessünk, szükséges családi viszonyaival is megismerkednünk.
Markovics Miklós gróf, egy Magyarországból Dalmáciába szakadt régi horvát nemes család ivadéka, nyugtalan, tüzes vérű és kalandos ember volt. Egyedüli örömét már kora ifjúságában a harc képezte; karját, kardját mindig fölajánlotta, ahol verekedni lehetett, s ez a szenvedélye még akkor is megmaradt, midőn Magyarországba visszatelepedve, 1780-ban Grünthalli Öffner Józsefnek, az olasz covoloi vár parancsnokának, tizenhét éves leányát, Mária Annát, levelezésünk hősnőjét, oltár elé vezette. Fejét örökösen kalandos tervek foglalkoztatták, vagyonát merész vállalkozásokra tékozolta el, s ő volt az, ki a boszniai kérdést először megpendítette. Hogy ily nyugtalan vérű emberrel egy gyöngéd idegzetű, érzelmes nő boldog házasságban élhessen, alig képzelhető. Nem élt a szép Öffner Mária Anna sem, mert majd Bécsújhelyben, majd Budán találjuk, míg férje vagy újabb vállalatok után futkos, vagy pedig II. József császártól adományozott vizesdiai uradalmának rendbehozásán fáradozik.
Markovics grófné, mikor 1780-ban férjhez ment, tizenhét éves, kiváló szépségű, finom neveltségű leány volt, fölruházva oly nemes tulajdonságokkal, melyek őt minden ranghoz méltóvá tették. A rideg, csupán kalandos szenvedélyeinek élő férj azonban sohasem tudta méltányolni ezeket a tulajdonságokat. Nejével, mindjárt házasságának első éveiben keveset törődött; volt eset, hogy annak másfél évig egy krajcárnyi segélyt sem adott, sőt az is megtörtént, hogy adósságot csinált, melyet azután nején követeltek. Ily viszonyok közt nem csoda, ha a szép fiatal asszony lassankint egészen elidegenedett Markovicstól, kereste az élénkebb, szórakoztat társaságot és szíve később meg is nyílt egy új szerelem előtt.
Hogy Kármán és Markovics grófné mikor látták egymást először, s ki volt az, ki Kármánt a grófnénak bemutatta, - biztos adatok hiányában nem lehet megállapítani. Lehet, hogy ismeretségük még Budáról származik; de hihetőbb, hogy Bécsújhelyben találkoztak először, midőn Kármán, 1788-ban, talán éppen a karácsonyi ünnepek alatt, Martinovich és Komáromi barátaival oda kirándult, meglátogatni egyrészt a fiatal Rogendorf grófot, másrészt Markovicsnét, ki Martinovich iránt nagy vonzódással viseltetett.
A nyájas modorú, szép asszony a tüzes vérű ifjúra mély benyomást gyakorolt, s Kármán a közelgő új év napját használta föl, hogy levélben fejezze ki szerencsekívánatait és ragaszkodását. A grófné erre a levélre nagy betegsége miatt csak január 28-dikán válaszolhatott, mentegetve magát, hogy Kármán ottlétekor kevés figyelmet tanúsított. Sorai fölbátorították az ifjút, s midőn legközelebb újra napokig kellett a feleletre várakoznia, már szemrehányólag, sőt követelőleg írt a grófnőnek. Markovicsné ekkor arra kérte őt: „legyen iránta jobb véleménnyel, és higgye el, hogy rá nézve minden levele véghetetlenül kedves és soha sincs terhére, minthogy nagyon meg van győződve gondolkozása nemes voltáról. Kármán szíve a váratlanul kellemes nyilatkozatra lobbot vetett; megvallotta, hogy a grófné levele kimondhatatlan örömöt okozott neki, s angyali jósága megszégyenítette. »Nagylelkűségének oly számos nyilatkozatai után – úgymond – alig maradhat fönn bennem kétség, hogy levelemen akart visszautasítása lenni meleg vonzódásomnak… de az a félelem, hogy vonzalmából vesztettem valamit – ami reám nézve halálos csapás volna – egészen megvakított.« Lejjebb kéri: bocsássa meg elhamarkodását és tulajdonítsa azt »barátsága becse eleven érzésének«, hiszen nem aggódunk oly vonzalom elvesztésén, amellyel nem törődünk.
Markovicsné felelete olyan volt, hogy Kármán azonnal átrándult látogatására, s ez a találkozás még szorosabbá fűzte köztük a láncot. A grófné legközelebbi levelében – s ezek a levelek gyorsan követték egymást – már barátjának címezi s megvallja, hogy mióta elutazott, ismeretlen előtte az öröm.
Később, betegségének hírét hallva, meglátogatja őt s ezúttal szerelme már győzedelmeskedik a hitvesi kötelességérzet fölött. A kölcsönös vonzalomnak élőszóval ismétlése, s végre a színházban együtt végig nézett „szép darab” annyira meghatották a különben is könnyen lángra lobbanó Markovicsnét, hogy Amor könnyűszerrel kivívhatta felette diadalát. „Én akkor – maga bevallja – előbb képzeltem volna halálomat, mintsem, hogy veled ily szoros barátságba jussak. Előttem – ha elgondolom - ez még mindig olyan, mint valami álom és félelemmel és reszketve gondolok arra, hogy nálad ez végre is csak álom marad. De gyakran álmainkban is igen boldogok vagyunk; én tehát ezzel is meg vagyok elégedve.”
Kármánt csaknem áradozóvá teszi a szép asszony nyilatkozata: „Csak álom volna az, kedvesem! Amit oly velőt áthatólag érzek, mélyen érzek, minden ereimben, - az csak álom volna? Éppen oly könnyen enyésznék el az, mint az álom? Ne következtess egy férfiú után mindnyájukra. Egy, sőt sokan lehetnek csalfák, de azért lehet ám találni igaz hűséget is. Bizalmatlanságot nem érdemlek én a legkevésbé a te részedről. Másutt, tán mindenütt, nem voltam egyéb, mint közönséges szerelmes, szájammal; de nálad! Óh, itt a szív is szól. Ezt mondja neked egész magamviselete. A képmutatók nem beszélnek oly hévvel, nem ragaszodnak oly erősen és hűségesen, mint tehozzád a te Kármánod.”
Markovicsnéban, minden heve mellett is,volt annyi higgadtság, hogy Kármánt óva intette: fontolja meg, mi származhatik iránta való nagy szeretetéből önmagára nézve, kinek igénye van teljes boldogságra, holott ő már megszűnt virulni és semmire igényt nem tarthat. Mindezt gondolja meg és csak azután határozzon, mert sokkal inkább szereti, semhogy megcsalni tudná, és őt, maga miatt szerencsétlenné tenni nem akarná. Leveleiben többször említi, hogy öreg, hogy Kármánnál „jóval idősebb” (pedig a korkülönbség köztük nem volt öt évnél), de egyúttal azt is mondta, hogy legbizalmasabb barátnéjává 30 éves korában óhajt lenni, amidőn egyúttal Szent Regina, azaz: a vén asszonyok rendjébe is beáll.
Kármán nem mulasztja el visszautasítani az ellenvetéseket; elmondja, hogy még „élvezni kell az ifjúság által nyújtott örömöket” s egyúttal megérlelődik benne a terv, hogy szerelmének tárgyát törvényesen is magához csatolja. Már ápril 3-diki levelében sejteti ezt: „oly szavakat mondandok (ha Bécsbe jősz), amelyek nek némi meglepetést fognak szerezni. Előízül csak annyit mondok, hogy ha csakugyan el kell távoznom Bécsből, csupán oda megyek, ahol – te leszesz”. Majd lejjebb: „Óh, mily dolgokról fogok veled beszélni, oly dolgokról, melyeket az okosság tanácsa szerint levélbe foglalni nem szabad.” Ápril 5-diki levele már világosabban szól; ebben így nyilatkozik terveire vonatkozólag: „Végső céljuk te vagy. Számításaim, óhajtásaim e pontban találkoznak.” Tíz nappal később azt hajtja, hogy szerelmük legyen „oly szövetség, melyet az ész fűzött, nem pedig a gyönge föllobbanás” s bevallja, hogy ő benne szerencsésen választott. A részleteket Markovicsné válaszaiból tudjuk meg. Leveleiben olvassuk, hogy Kármán, ki nőt akkor még el nem tarthatott, öt év múlva akarta elvenni barátnéját. „Úgy-e bár – kiált föl –, ez az öt esztendő átkozottul nehezen fér az én tiroli fejembe? Éjjel-nappal mindig csak azon gondolkozom, hogy fogom túlélni ezt a századot!”
Ez a terv nemesebb színben tünteti elénk a grófné vonzódását, s magyarázatául szolgál egyúttal a kölcsönös szemrehányásoknak is, amelyekkel leveleikben nem egyszer találkozunk.
A koronkinti félreértések azonban távolról sem csökkentették vonzalmuknak nagyságát. A viszony őszinteségéről leveleikből nyomról-nyomra meggyőződhetünk.
Kármán vallomásaiból csak egyes helyeket idézek igazolásul. Ápril 3-iki levelében mondja: „Jól tudom, mit bírok benned, egészen elismerem becsét annak az ajándéknak, amit nekem szerelmeddel adtál. Ismerem elveid jelességét is. De nem fogsz magadtól megfosztani egy ifjút, akinek egedül te vagy egész világa. Van erős akaratod, állhatatosságod, hű lenni választásodhoz. Szerelmed nem könnyű föllobbanása az alacsony indulatnak,mely keletkezése órájában elmállik.” Majd két hóval később: „Bízom szerelmed erejében, amely nem engedi meg, hogy olyasmit higyj rólam, ami az én gondolkozásom módjához és a te szerelmedhez méltatlan lehetne. Légy minden időben meggyőződve tartósságáról és állhatatosságáról szerelmemnek. Sőt még akkor is, midőn az érzéki tűz e szülöttje, mely kezdeténél éppen úgy, mint végénél megfejthetetlen, bennem elhamvadhatna; még akkor is mondom, bizonyos lehetsz tiszteletemről és nagyrabecsülésemről; - valóban saját magam iránt veszteném el azokat, ha irántad valaha róluk megfeledkezném.” Két nap múlva már ismét alkalmat talál a nyilatkozásra: „Minden bizonyítgató állítások nélkül higyjél tehát folyvást tartó szerelmemben. Az örökkévalóság oly szó, amelynél ritkán gondolunk valamit; tehát oly szó is, amelyet nem örömest hordok ajkaimon. De azt hiszem, amint én a szerelmet képzelem magamnak, hogy az enyém irántad csak életemmel szűnhet meg. Ha megelégszel oly szívvel, amely sohasem tudta, mi a tomboló szenvedély – de azért csöndes, tartós tűzzel szereti barátait –, mely a képzelődőket kineveti és a jobb szerelem szelíd érzelmeivel és bizalmasan tud bánni; - akkor legyen e szív örökre a tied. Hiába keresnél nála izzó tüzet, mindig csak mérsékelt meleget találsz benne; amaz elhamvad, ez megmarad, de meg is sértenéd, ha soha meg nem szűnnél kétkedni és aláásnád saját nyugalmadat, ha akkor, amidőn tulajdonodat kezeidben tartod, reszketnél, hogy elveszítsed. A veszteség miatti aggodalmadban elfelejted élvezni azt, ami a tied! Ez élvezet mellett, kedvesem, sohasem öregszik a szerelem! És ha el is párolog egy része, amely után a tüzes ifjú áhítozik, megmarad másik része: a szeretetteljes érintkezés. Az a barátság, amely a szerelemből származik, még jobb, mint maga a szerelem.”
Markovicsné nem tudja érzelmeit ily tetszetős szavakba önteni; de minden levelében ismétli, hogy jobban már nem szeretheti, mint ahogy szereti, s áldja a gondviselést, hogy őt ily baráttal ajándékozta meg. „Mennyire szeretlek, tanúságom az isten” – kiált föl egyik levelében. Nem követel semmit és Kármán szerelmét egyszerűen ajándéknak tekinti, melyért hálával tartozik. Ápril 13-diki levelét csak oly nő írhatta, aki nagyon jól érezi, hogy kedvesén kívül e nagy világon nincs szív, mely érte dobogna: „Te vagy mindenem és nálad nélkül semmi nékem az egész világ!” Önzetlensége annyira megy, hogy Kármánt még gyakori látogatásokra sem csábítja, hanem ellenkezőleg arra kéri, hogy igyekezzék pályáján kitartással előre haladni. „Mindig inkább magadról, mint rólam kell gondoskodnod – írja ápril 4-dikén. – Sokkal magasabb léleknek születtél, mintsem, hogy azon való fejtöréssel töltsed idődet: mi okozhatna egy asszonynak örömet a jövőben. Ne igyekezzél addig Bécsből elmenni, amíg dolgaidat el nem végezted… Gondold meg, hogy azért vagy itt, hogy családodnak becsületet szerezzél és saját javadat előmozdítsad. Ha aztán elvégezted, óh, csak akkor emlékezzél meg barátnédról, aki magát mindenkor boldognak fogja érezni, hogy róla egészen meg nem feledkeztél. Gondold meg, kedvesem, hogy elég józan eszem van, és azért soha meg nem fogom engedni, hogy érettem olyasmit tégy, ami valaha károdra válhatnék. Neked tudományod, jeles tehetséged van; véghetetlen kár lenne, ha ezek puszta helyen eltemetve volnának.” A pusztán érzéki szerelem föllángolása nem ismer ilyen szavakat; így csak az a nő nyilatkozhatik, aki igazán szeret s csakis olyan férfival szemben, kitől reméli, hogy pár év múlva – mialatt hivatalt nyert, ő pedig férjétől elválik – nőül fogja venni.
Kármán meg is teszi a kellő lépéseket, hogy mielőbb célhoz juthasson. Barátnőjének ajánló leveleivel május közepén Pozsonyba utazik, hogy ottan letegye az állami vizsgálatot. A tanároknál szíves fogadtatásban részesül, s néhány nap múlva értesítést kap az ottani akadémia igazgatójától, hogy július 10-dién legyen készen az első vizsgálatra.
Abafi említi Kármán életrajzában, hogy a vizsgálatnak jól kellett sikerülni, mert a fiatal jogász egy hóval később (aug. 27.) már a tudori vizsgálatot is letette volt.
S mit csinált ez alatt Markovics grófné?
Egy ideig Bécsújhelyben tengette magát a férjétől kapott havi harminc forintból; de csakhamar be kellett látnia, hogy így tovább meg nem élhet, s bármennyire rettegjen is attól, vissza kell térnie férjéhez. Hosszas küzdelmek után 1789 augusztus hó végén hagyta el bécsújhelyi magányát, hogy újra fölkeresse Markovicsot, ki az utóbbi évek alatt derekasan hozza látott vizesdiai birtokának rendbehozásához.
Vérző kebellel vett búcsút Markovicsné szíve választottjától, kérte: ne vonja meg tőle barátságát. „Hidd el, hogy ezért vagyok és maradok a te háládatos barátnéd”, írja neki augusztus 29-dikén keltezett levelében, mellyel megszakad az érdekes viszonyt tárgyazó levelek sorozata.
Markovicsné, úgy látszik, teljesen szakítani akart múltjával. Feledni óhajtotta a Kármánnal töltött szép napokat, hogy nyugalmát különben is nehézkes természetű férje oldalán mi se zavarja.
Ami ezután következik, az már az élet prózája: a lángolásnak, a szenvedély tüzének kihamvadása.
Markovics grófné férjéhez: Vizesdiára költözik, Kármánt pedig az irodalom és a színjátszó-társulat ügyei foglalják el mindjobban. Érintkeztek-e ezentúl is s mi okozta viszonyuk megszakadását, kellő adatok hiányában, nem lehet eldönteni. A grófnő leveleiből látjuk, hogy időközben hosszasabban időzött Budán, s viszonyai annyira javultak, hogy kocsit is tarthatott. Kármán Budán is fölkereste őt, de viszonyuk többé már nem a régi volt.
Markovicsné egyik levelében (1793. ápril 17.) panaszkodik, hogy ritkán látja s midőn arra kéri, hogy írjon számára folyamodást az uralkodóhoz, azt reméli, hogy Kármán „megbocsát neki e merészségeért”.
A régi bizalmas tegezés helyét most már a hideg „kegyed” foglalja el, de a „régi szeleburdi” ismét fölébred benne, s a levél végén célzást tesz Kármán női hódításaira. „Tegnap értesültem – írja –, hogy a madame ismét kisétált a félvilágba és össze akar kelni – Kármán úrral. Fogadja szerencsekívánságaimat; de a többiek nem lesznek ezzel megelégedve.”
Ez a levél az utolsó nyom, melyre Kármán és Markovics grófné viszonyát illetőleg találok.
A meghidegülés, a szakítás okai ismeretlenek. Lehet, hogy Markovicsné kiengesztelődött férjével a jólét karjai közt. Lehet, hogy Kármán viszonyai nem engedték meg a házasság tervével való komolyabb foglalkozást.
Találgatásokba bocsátkozni hiába való munka volna.
Tény az, hogy erősebb rázkódásokat egyiknél sem idézett elő a szakadás és Székely József csak költői befejezést adott viszonyuknak,m időn azt írja, hogy „a fiatal férfi kedvesének halálát sokáig túl nem élte”.
Nagyon valószínű, hogy Kármán hunyt el hamarább s a grófnő „Fanni hagyományai”-ban még olvashatta szerelmüknek bús történetét.
Mikor adta vissza Markovicsné Kármán leveleit, azt nem tudjuk; annyi azonban bizonyos, hogy Kármán e felírással: „Meine Briefe an Gräfin M…..” híven megőrizte azokat.
Székely azt álltja, hogy Kármán a levélcsomóra saját vérével jegyezte az idézett német szavakat.
Az újabb kutatás még a szerelmi történet e romantikus befejezése ellen is tiltakozik.
Abafi Lajos legalább azt erősíti hogy a fölírás nem Kármán vére, hanem kitűnő jó – carmin tinta.
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése