Hallgat a csend a hegyek felett;
A völgy ölében néma emberek.
Fiatalok, vitézek voltak:
Por és hamu – ma holtak.
Nyoszolyájuk őszi falevél,
A siratójuk bús tavaszi szél.
- Kit messze várnak vágyva, lesve:
Itt borúlt rá az este.
Fényes arcát már eltakarja
A hegyhátaknak erdős avarja
- Mintha arannyal hintené be:
Ránéz a nap az égre.
Felkészülődni szótlan gyászra,
Lassú járású köd ül a tájra;
De a ködfátyolból kitépett
Egy darabot az Élet.
Egy kis leány! Rongyos ruhája
Foszlányokban húzódik utána.
Hogy jött ide; honnét, ki tudja?
- Nincs a viharnak útja.
Szőke hajával játszik a szél
És kék szeme, könyharmatán beszél.
Hogy rámered a pusztulásra:
Imába fog a szája,
És felzokog a néma csendben
„Miatyánk, ki vagy a menyben.”
Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése