Arany János lírája

Sokáig nem tudott kizökkenni a hínárból a magyar líra. Mintha valami láthatatlan kéz nyűgözte volna le, hogy szomszédosaihoz tapadjon, s tőlük tanulja be őszinte eszméinek tudatos megértését.

Az a hosszú vajúdás, mely líránk haladását jellemzi, a XVIII. század végeig puszta megfeneklés. Egy-egy hang elvetődik ugyan hozzánk a régibb századokból, a nélkül azonban hogy megérett érzések közvetítője lehetne. S mikorra kiforrta magát a nemzet, az érző szív nem találhatta meg igaz kifejezését. Nyelvünk szegény, műveletlen volt. Kevés máz, a többi üres forma benne.

Az „Ujjászületés kora” technikai nehézségeket oldott meg, mikor külföldön keresett irányadást, itthon pedig utóbb romanticizmust hozott létre úgy, amint azt Németországban tanulta, s jó csomó iskolásságot meg formalizmust ültette át a klasszikus világból. Hanem a szellem egészen kivetkőzött nemzeti formájából, elveszíté zamatját, java erejét. Ez a kor használhatott minden tekintetben, csak a líra nem vett sokat tőle. Egy-két elégiai hang, s más semmi, amit akkortájt líránk felmutat.

Romantikus világban éltünk sokáig. Ködös, elmosódó érzések, minőket tompa aléltság szül, nem lehetnek csak a meddő költés tárgyai. Így a régi küszködés, hányatottság több haszonnal járt, int a felszedett új elem.

Másik hibába akkor esett a magyar líra, mikor idegen formákban elfogulva fűtől-fáig tapogatózott az ó-világ istenségei közt. Mitikus szín, mitikus öltöny és ósdi hangulat lettek eredményei a klasszikusok utánzásának. Innét a tárgytalan, sejtelemszerű érzés, a céltalan sóvárgás, az örökös búskomorság. Mintha a magyar költőnek idegen érzések képviselőjéül kellett volna fellépnie, s a magyar zamat, magyar hang, és érzés hibája lett volna.

Kölcsey, Bajza szentimentális bajaik későn nyertek orvoslást; Berzsenyire – a tiszta idealistára – még ma is kegyelettel emlékezünk; míg Vörösmarty romanticizmusát általános világnézet váltja fel.

De mindig az „én” fájdalmai és beteges szelleme adnak a lírának hangot, s az utódok önmagokat dicsőítik, mint a peronalité rabszolgái. – Hugo V.-nak és Lamartine-nek szintén ez a hibája; nálunk pedig az egész iskolának, mely Kazinczytól egész Petőfiig terjedt.

A magyar minden izében naturalista, ki holmi eszményi dolog után nem igen töri magát, sőt megrója – nem egyszer – idealizáló szomszédjait. Ehhez járulnak a kor iránya, a materialisztikus  nézetek, a reális gondolkozás, a spekuláció: bár lassú lépéssel, de ellenállás nélkül foglalva tért az eszmék országában is. A költő szenvedélye reális szint ölt: egyrészt érdeme ez, mert holdkóros érzéseket többé nem közvetít, de más szempontból – szerencsétlenségére – az erős érzékiség líráját teremti meg.

Petőfiben ez a naturalizmus a legmagasabb fokra hág, s épp azért – költésének gyöngyei – a szerelemdalok nem a Petrarca dalai, sem Shakespeare szerelmi lírája. Ezeknél az idealizmus a hiba, mert az érzést kényszerítés útján hangolják örökborongásúvá.

Petőfit a kor lelkesedve fogadta, mert különben sem vezette megfontolás útjában, hanem izzó lelkesedés. Vörösmartyval az idealizmus lejárta magát; a nemzet a reakció hatása alatt nyüzsgött, s lassan-lassan érett meg a legdicsőbb eszmére, hogy szabadságszózatát önmaga zúgja honosai fülébe.

Ennek a forrongó népnek volt szüksége Petőfire, hogy a szabadság szent nevét szüntelenül hangoztassa előtte, hogy izzó szókkal rázza fel a legtehetetlenebbet is. Ez a nép nem érti a múltak ideális eszméit; rajong, hanem csak egy szóért: „érted százszorszent égi szabadság.” Költeményei felkorbácsolták a viharokat, mert népünk is szenvedélyes volt akkor. Lehetetlen volt nem tetszeniök. De épp ez a körülmény szülte újabb hibáit: oly eszmékről zeng nem egyszer, melyeket az esztétika kiküszöböl, s még többször nyersesége, deklamációi verses kifakadások (vulgo: vezércikk) színét ruházzák legszebb költeményeire.

Mindjárt feltűnése után elkeresztelték „világfájdalmas Petőfi”-nek, s aztán támadtak modoros utánzói, üres pesszimisták, kikben sok a csinált fájdalom. Naturalizmusuk kovácsolt csengés-bongás, feleresztve alszerű idealizmussal. .Tóth Kálmán a legpregnánsabb képviselője ennek az iskolának. Álláspontja: keresett kínok, fájdalmak, megátkozott szerelem és egy adag jó tanács:

„Légy mámoros az érzés poharától –

Szeress, csalj - - és gyűlölj.”

Ez a romanticizmus utóhangja.

Petőfiben – mint említők – a reális irány születik meg, s egyszerre egész teljességében üti fel hydra-fejét. Kortársaiban – leszámítva iskolája fattyúsarjait – a realizmus költőibb úton halad s letépi az elfeledett ideák özvegyi fátyolát.

Ezek a kortársak: Tompa Mihály, Gyulai Pál, Száz Károly és a legnagyobb, Arany János.

Tompa idilli lelke korántsem alkalmas nagy eszmékre. Neki – az egyszerű papnak – nem felel meg a nagy világ, visszavonul a magányba, s ott szemlélődik és érleli önmagában a legelégiaibb érzéseket. Innét a sok reflexió benne, fölösen eszményítve meg a valóságot.

Gyulai és Száz lírájához sok szó nem férhet, hiányzik hozzá az alkalmatosság. A Petőfi-ek szóvirágos frázis hajhászó tömegét ők nem szaporítják. Ott a plasztika, itt a könnyűség; ott a hazafiság és szerelem szokott hangú, de mégis kedves nyilatkozása, itt egy atya érzése megkapó színezéssel („A kis Ilonka emlékezete”), elégiai szemlélődés („A kőrösi temetőben”) és nagy ritkán világirodalombeli reminiscentia; ott a legtisztább gyermetegség érzésben úgy, int hangulatban („Virágnak mondanálak”) itt az érzésnek benn a szívben fészkelése, mellyel a külső világot vonja be, s nem ez ébreszt benne érzéseket.

Szigorú kompozíció emeli Arany Jánost többi költőink fölé, meg a plasztikusan kidomboruló nyelv és költői képes beszéd, mely salaktól menten, a maga kellő helyén, soha sem hordva magán az erőszakosság bélyegét, jelen meg a költeményeiben. Ő játszik a nyelvvel; nála a kifejezés lüktető, méretei kifogástalanok, dallamossága páratlan.

Michelangelo a fenség kifejezője, de aki sokszor megfeneklik a borzasztó elemben; összhangot, pátoszt csakúgy találhatunk a szellemében, mint ahogy Aranynál, kinek ódai fellengését az az erős kéz korlátozza, mely a nagy maestro vésőjét.

Vonásaik hatalmasak, sokat merők; egy-egy pillanatra túlszállanak eszméikkel a mindennapiság korlátjain, de mindannyiszor megérzik az áttörhetetlen gránitkőn ott, és az összhangos lanton emitt az óvatos szellem, mely féket vet csapongó szellemök nyilatkozása elé.

Michelangelo alkotásait sokszor erőszakosság jellemzi, naivság ritkán. Arany motivációja mindig szellemes, a legtöbb esetben pedig ódai szárnyalásba átcsapó: miért is lírájának a lengése lassú, fontolgató, komoly. Emellett folyton gyermeteg, mint az édesanya szózata s epedő, mint a sír lakóinak hosszú álma.

A technika legfelső fokára emelkedik mind a kettő, ezért tartjuk Aranyt legművészibb költőnknek, mint Michelangelot a renaissance legkimagaslóbb képfaragójának.

Mindazonáltal, ha pusztán a lírai szempontot vesszük fel méltatásunk irányadójául, nem találjuk fel Aranyban a lantos elem másik alapját: a szenvedélyt oly értelemben, amint az a világfájdalmas költők sajátsága.

Nála a kebelnek egyszerű vágyai, mérsékelt érzései vannak, s ha kitör is néha s szenvedélye, ez oly nyilatkozású, mint a medrét vesztett csermely hullámzása, melynek fodros habjai megint rendes útra térve egy a másba átfolynak. Nincsenek meg benne a brit szellemóriás – lord Byron – szenvedélyei, örök mámora, ittassága, kielégíthetetlen vágyai: az ő szívét nemes érzelem, meghatottság és szent fájdalom ihleti meg. Tud zokogni, int Rachel holt csecsemői felett; tud örülni, mikor a messze rónákhoz hat el szelleme, s édes csókkal hinti be az anyaföldet: ismeri a bút, a bánatot és elszomorodik hazája végzetén,m ikor azt sírja széléhez hurcoltatni látja; tud vigasztalni, békéltetni és egy jós szavaiban tanácsot nyújtani gyermekének: ő hisz, mint egy apostol; remél, mint ahogy a próféták ezer éven át sóhajtottak a Megváltó után; bizalma határtalan egy szebb jövőben; szeret, de csak úgy, mint apa fiút, barát barátot és szívrokont: az a világfájdalom azonban, mely Byron lantjának adott életet, mely megrázkódtat egész az őrületig, izgat a kétségbeesésig; az a szerelem, melynek érzései Byronban egy költőt teremtettek és egy statusférfiút porig aláztak; az a szenvedély, mely hatásait a legparányibb költeménybe beleszövi, hogy a sorok kacagni és mosolyogni, olvadozni és keservesen zokogni tudjanak – mindez nem tulajdonsága Arany költésének.

Szubjektivitása nem laza eszményiséggel való egybeforrásban nyilatkozik: lelke inkább a világ tüneményeivel rokon, intenciója a szemléletekkel társul, fűződik össze.

Nem adja mindig magát, a maga szenvedéseit, sem a képzelem szilaj csapongását: nem röpked szelleme ismeretlen régiókban, mint kelet költése, a sémiek, muzulmánok dallama: költői lelke ismerős hangokat zendít meg, minőket mi is hallunk bensőnkből elétörni, de nem oly szépen, nem oly mélabúsan, int az ő dalaiból. Csakhogy ezeknek a megértésére nyugodt lélek, meg ép elme szükséges; kiben a fantázia erős lüktetése működik, az nem fog rokonérzést tapasztalni magában Aranynak lírája iránt, az nem tudja kiolvasni dalaiból a szent szózatot, mely nem reális valót, nem szilaj kéjt és gyönyört dicsőít, hanem humánus érzelmeket. Épp ez az oka, hogy mért nem oly közkeletűek Arany művei; pedig benne tagadhatatlanul legnagyobb fényt fejtett ki a magyar költés múzsája.

A szív életének megvannak a maga korszakai: a serdülő ifjúság napjait épp úgy betöltik az érzelmek, a vágyak, mint a férfiú vagy aggastyán életét. Itt is, ott is lüktet az élet ütőere; egyaránt sajátságai ennek a kornak az epedés, meg a célokért rajongás. Csakhogy ez az epedő, ez a célért rajongó szózat halvány töredékekben marad fenn a később való korban. Ekkor már a lélek nyugodt felszínére verődnek le az áttört sugarak, hol zaklató erejök a jellem szilárdságában majdnem nyomtalanul eltűnik.

Az ifjú kor játsziság és szerelem kora. Képzelem szőtte álmak közt ring a lélek, mint a könnyű sajka, melynek nyugodt haladását szélvész meg nem zavarja: eszményt alkotunk, szépet – minők az ég angyalai, hűvöset – mint a muzulmán húrija.

Ez a szerelem kölcsönöz ihletet az ifjú költők lantjának. S mi csodáljuk azt az érzést, azt a vágyat, mely dalaikból hangzik, s átszellemülten gondolunk vissza régi ábrándjainkra.

Mindazonáltal Arany lírája a motívumokat nem innét meríti. Ő nem írt szerelmi dalt. Érzékenysége ennél a tárgynál nyugodt, zavartalan; nem mint Byroné, kit elsősorban épp ez az érzékenység jellemez. Az ő lírai kora már nem vág az ábrándos napok keretébe; neki jó felesége, kis házikója van és mindennapi dolgai foglalják el. A falu kisded tornya, meg a szomszédos tölgyek az ő barátai; lelkének nincs megrázóbb foglalkoztatója ezeknél.

„Itt, hová csak későn, csak nagy-néha téved

A hir szózatának egy muló visszhangja;

Hol nincsen jelen, csak multban él az élet,

S még remény az, a mi másutt ki van halva;

Itt várok, s tünődöm

Óh hazám! jövődön - -„

Csendesen búsong tehát, mint a fülemile, és zeng lantja egyszerű, de örökszép dalokat. Néha-néha képzelme merészebb lüktetésre kap, s akkor szűk neki a kis falu határa, egyhangúak a nádas házikók, tova vágy az ő lelke is, mint a vándormadarak.

Lapozgattam a Genesis könyvét. Mintha azok a sorok legvalóbb képét adnák Mózes szellemének. Itt a természet szépségeit mutatja be, ott meg harcot, nagy hősöket énekel. A reggkorány idején, tompa várakozásteljes éj után egy tekintet a távoleső, hallgatag víztömegre, melynek tátongó mélyén száraz lábbal haladtak át Izrael népei; mindenütt kihalt az ellenség gyűlölete, melytől még pár óra előtt végső veszedelmét várhatta; egy-egy hulla, vagy fegyverdarab néma tanúja a végzetnek, amint szerteszéjjel hever a borzasztóig egyhangú síkon; a lélek az úr félelmével telik el, a szívet hit melengeti, közösen érezik a szabadság boldogságát és közös birtokuk a remény, hogy isten prófétái által védeni fogja őket – ki nem érzi, hogy mindannyiaké ez a dal, mely a költő szelleméből nyerte ugyan megifjodását, de időrül-időre visszhangzik a küzdők keblében, s végül legszebb megoldását a nők énekében találja fel, miközben mint temetői szózat, messze elszáll a zene megrázó nyögése?

Ez a hangulat a miénk is a reakció izgalmas napjaiban.

Kapva-kaptunk akkor minden parányi eszmén, mely mint a derengő nap sugarai a harmatfürösztötte fűszál csillámain, üdítőleg vagy mámorítólag hasson a zsibbadt tagokra. Utóbb kerestünk magasb, eszményibb kört; olyat, mely a rajongó nép vezetője, irányadója legyen; s mint a bolygó lélek, szárnyaszegetten vergődtünk tehetetlenül. Óhajtottunk szabadságot, mely kielégítse nemzetünk vágyait akkor, midőn a lázadó bélyegét sütötték homokunkra, s a bitó kínjai fojtották vissza szabadságszózatunkat.

Arany „A rab gólyá”-ban hű képét állítja elénk ennek a kétségbeejtő állapotnak. Az árva gólyát négy fal közé zárták örökös rabságra, még utósó reményétől is megfosztják a menekvésre, elmetszi a szárnyait. Látja a szabadság honába szálló társait, hol majd édes rokonaik közt megnyugodhatnak; el-eltűnődik „fél lábon állván”, s úgy szeretne velök együtt elszállani

„Messze, messze,

Tengerekre,

Csakhogy el van metszve szárnya.”

Többé-kevésbé az élőhalott képét tükrözte vissza népünk a vajúdó évek alatt. Nem izgalmas szó, minőt eleget hallott akkortájt, midőn a jármot lerázta honosairól; nem forrongás, melynek kínos emlékei még hangosan intettek a közelmúlt idők gyászára: sem csalóka ábrándképek oly szabadság után, melynek – úgy hisszük – csupán fájdalmas kiocsúdás lehetett volna utókövetkezménye -, minthogy költőnk maga is úgyszólván kétkedését fejezte ki jogossága iránt, s „A rablelkek” kétségbeesésével kiált fel:

„Hát ez a szabadság napja,

Mely igy éget és vakít? - - -

Óh! ez égő lángözönhez

Gyenge szemünk nem szokott…”

hanem csendes, titokteljes szózat kellett a magyarnak, parányi eszme az ernyedés nyűge alól kibontakozásra, hogy észrevehetetlenül gyújtson, ébresszen mint a mesék gyógyító fűje.

Ekkortájt vesz fel Arany lírája ódai emelkedettséget. Igaz, hogy a kor, melyben először hangzottak el dalai, már nem az ifjúé vala, kit az élet minden változatossága érdekel; igaz, hogy lelki hangulata a nagy kiforrás után örök nyugodtságban olvadt el: de az új kor mozgalmassága, a reakció forrongó eszméi, a kétségbeesésig önfeláldozó harcok az ő kedélyében sem vesztethették el fellázasztó hatásukat.

Az ő eszméi is beleolvadtak a szabadságharc hőseinek forrongása közé, az ő szíve is hevesebben dobogott a küzdelem alatt, s még inkább a küzdelem után, mikor a haza földje ártatlanul kiontott vértől ázott, mikor a magyar szent főhajtásából gúnyt űztek ellenségei.

Eme szomorú napok után következett az erjedés hosszú kora. Még sajgott a szív a múltak kínos emléke alatt: még érezte a nemzet a sebet, melyet a vajúdás lassúsága sem tudott behegeszteni. Kihaltak látnokai, int az úr népének prófétái, mikor a megváltás nagy istenét okozván eltaszítá magától: nem volt senki e hazában, ki felébressze a zsibbadt erőket.

Csak a költő dal a zendült meg egy-egy pillanatra, hogy széltében-hosszában ihlesse át a szunnyadást, hogy a rémeket nemzete elől űzze el, mikor az megdermedten szétzüllött és ígérjen bár hosszú sora után a fellegtelt éveknek szebb, boldogítóbb jövőt. Szent megnyugvást és bizalmat tükröznek vissza ezen korbeli költeményei.

Memnon szobráról azt jegyzék meg az utasok, hogy a reggkorány első pillanatában, mikor a napfény sugarai szilárd lapjaira verődnek, oly hangot ad vissza a kő, mint aminő egy megszakadt húré. Arany forradalmi költése is ily magvaszakadt érzelem; a világ forgandóságát, a sors esélyeit ő érzi legjobban, s a kétségbeesés jajjai mély nyomokat vésnek az ő szívére is. Az élet titkai ismeretesek előtte, elég anyagot nyújtott neki tapasztalásra a higgadt megfontolás és önzetlenség. Költése egyébkint szigorú hűséggel tükrözi vissza életét: lírája őszinteségével megragadó, mint ahogy ritka egyenesség az ő pályafutása: dalai kedélyesek, naivak, mint ahogy naiv az ő élete is, kit költőink közt a legfinomabb lelkületűnek ismernek mindannyian. Ha volt költő, ki azért írt, mert írnia kellett önmagáról, saját géniusza sugallása folytán és nem feltűnés vágytól indíttatva: úgy Arany az.

És megzendült ekkor a dal, a költő dala: lágyabban mint a müezzinek imája és esdeklő hangon, int az árva madár éneke.

Ez az időszak Arany lírai vajúdása.

Nem a pásztori csend, idilli napok keltik fel szunnyadó képzelmét; most minden sajgó fájdalmakat érez, még a költő maga is, kinek érzései mindig hatalmasabbak, mint a mieink, laikus embereké, s éppen azért zaklatóbbak is, h a kínt okoznak és több hévvel gyullasztanak, ha lángra kell lobbantaniok az alvó üszköt, az érzés üszkét lelkünkben.

Nem az a reszkető, s mégis izgalmas szó beszél Arany forradalmi lírájából, mely a mi búsongó költőnk, Kölcsey szabadságszózatában dörg mint vészes felleg; sem Byron világfájdalma a jogatiport népek földjén; sem Herwegh izzó lelke, szívet rázó sóhaja, mikor egy jós ihletével vegyíti szabadságdalába a véres szókat: „Allons enfants de la patrie!” – hanem a megnyugtatás, az engesztelés. Inkább szelíd búsongását halljuk, hasonlóan az epedő gerlék nyögéséhez, amikor párhuzamban mégis meg-megvillan a remény derengő sugára, utóbb fényesebben és izzóbban, mint az üstökös fénye, a „Karácsony-éjszakán” c. darabjában, meg egyebütt is.

Nem tagadhatjuk mégsem, hogy a válság nagy idején az ő lelke is forrongással telt meg; ő is csüggeteg hangot fojt vissza belsejébe, reménye is kialvó félben volt, mint a mécs világa, melynek halvány fényénél írta a meghasonlás, a rettegés eme sorait:

„Óh, ha most valaki egy sugárkát adna”

Bár a látás után szivem megszakadna.”

S ennek a hangnak megvan a maga értelme, a maga jogosultsága. Ha Petőfi forradalmi dalai nagyobb keletűek is azon egyszerű okból, mert realizmusa – mely itt majdnem a vadságig kitör – jobban belevegyülhetett  a harc morajába, inkább éleszthette a tüzet a magyarban, kit az elkeseredés indított arra, hogy vérkönnyekkel áldozzék a szabadság istenének; - de ez a csöndes, ez a bánatos hang jobban illett a sebhez, melyet rajtunk ejtettek, vigasztalóbb volt a meggyaláztatásban, mámorítóbb újabb tervezgetéseink közepett; mivel hatása nem pár óráig tat vala, hanem manap is enyhíti az áhítatteljes, szorongatott szíveket.

Tagadhatatlan az, hogy Arany idealizmusa sem ment reális  motívumoktól, minthogy itt is, ott is alatta áll a kor befolyásának, mely táperejét materialisztikus vagy reális eszmékből meríti; de ez a reális elem sohasem túlnyomó az ő dalaiban. Arany reflexiója a maga eszmélő lelkébe száll vissza és nem a nép zajába; ott várja be eszméi hatását, melyek refrénje körülbelül ez: „im, itt a dal – vegyétek! A költő fájdalma és reménye az - - vigasztalódjatok!”

Az „Álom-való” c. költemény egyike legszebb forradalmi dalainak. Felújul lelkében a nagy katasztrófa emléke; kezdettől fogva elvonulnak előtte az izgalmas napon szenvedései, mint megannyi ködképek; álmodik szomorú gyászról, aztán felújulnak lelkében a harcok rémei, a végzetes csaták emléke. Mintha szellemét a vérontás képei gyötrenék, reszketve figyel a messzeségbe:

„Hallgatok, hallgatok –

Hallom, mintha lenn a föld szive dobogna,

Paripák nyihognak, hadsereg közelget. - -

Egy-kettő… számálom, valahányat dobban,

Mindig sürűebben, mind közelebb s jobban.”

Utóbb a harc szomszédosává leszen, szíve sebesebben dobog, mikor  fegyverek villogását látja. Szeretne futni a helyről, hol a hősök a nemzet sorsáért víják kétes harcukat. „Vérpatakot látok, mindenfelé sokat”… - sóhajtja zaklató könnyei özönében. Nem a pártcsaták véres látománya ez: a népjog, a lét nagy kérdését hallja ki a költő a kardok csörgéséből, s midőn a kétkedés egész nagyságában visszafojtja győzelmi reményét, reszkető hangon kiáltja:

„S felkacagok búmban és dühömben sirok

Értetek, zsengéűl elesett martyrok!”…

Egy pillanatra még lelkesülése is lelohad, s mint a reményevesztett néz a futó  mének után. „Lesz-e, vajon ennyi áldozatnak bére? S most elmosódnak a régi képek, kigyul megint a szabadság napja: hallja a győzelmi riadó hangjait, a hadfiak lelkesedését. Lázas kéjjel tekint a szent lobogóra, melyhez a nemzet jobbjai sorsukat köték; önfeledtsége új álmokat sző, édesebbeket amazoknál, s már kétkedő szíve merész problémákat újít meg; úgy képzeli, mintha máris a boldogság igéje hangoztatá be a sivár földet, s magok a sír lakói szintén felocsúdnának álmaikból, s egész rajongással üdvözölnék a szabadság hajnalhasadását. Vajon igazán elközelített-e az örök béke valósulása, s nem pusztán hiú sóvárgása-e ez zaklatott szívének? Mint egy mártír nyugszik meg a gondolatában, szívének elmúltak a keserűségei, szétoszolt a vajúdás nyűge és lázas örömmel válaszol a biztató szózat után szent honának:

Én hiszek! – gyalázat volna kételkednem

Kellő nagyságodban és dicsőségedben”…

Tovább-tovább szövi álmodozását. Mint a tündérek tánca, simulnak el szemei előtt az ábrándszülte képek: itt egy roncsolt hadi zászlót pillant meg, amint félholt őre a diadal mámorában lázasan suttogja a haza szent nevét: o tt hadi mének dobogását hallja tovatűnni, míg közbe-közbe elhat hozzá töredéke a szabadsághősök víg énekének…

„Koszorúkat ide!” - - kiált fel –

„Hol ily tűz az ifjú, s hol ily ifjú a vén,

Nem lehet a nemzet, nem élve-halott!!”

A költő csendes szemlélődése magasabb légkörbe csap át, s mikor a szülőföldjéről távozót a főváros lármás körei fogadták.

Ezúttal egy-két költeménye részletezéséhez fogunk.

„Regg és est”. – „Pusztai fűz”. - „Télben”. – „Kies ősz”. – „Ősz végén”. – Itt nem nagyszerű élmény, nem népek csatái vannak elénk állítva, csak egy csergő patak, kis erdő „puha pázsitszőnyeg és pompája iratos mezőnek” – az egész felszíne eme képeknek, minőket eleget látunk tavaszkor. A szív azonban ezzel a külső motívummal egyesülve valóságos szemlélő helye a természet pompájának, miről eme dalok szólanak; különben egyszerű, mesteri műveknek mondanók eme dalokat és nem egy-egy érdekes mozzanatnak a költő életéből. Benső hév, szent láng tölti el a szívét, mely minden hatalmat lekötve tart magában mindafelett, ami emberi, valóban megzendül, valóban a szívek mélyébe hatol.

Mindenesetre eszme nyilatkozik ezekben a dalokban, eszme, amely bennök mintegy megtestesül, a költőnek sem a lelkét, sem a szívét nem kényszeríté költői megalkotásra, inkább a természet szépségeiben, meg a költő tiszta lelkében találta fel szülő okát a dal, s csak ezen az úton kapott életre.

Egynek ez, másnak más eszme sugározhat elé a dalból; az a dolgon mit se változtat; mert a dal megtartja a maga természetét, mivel nem is egy benne az eszme, hanem egymagán ő az eszmék forrása: sőt a legigazibb, legjelentősebb és legegységesebb eszme gyakran el is van rejtve benne éppen azért, mivel nem külső hatásra célzott, hanem az egész költeménnyel tartalom- és alakra nézve lényegileg összeforradt.

Ki azonban ily eszmét akar közölni, oly tisztán és igazán fejezze ki azt, oly gazdagon és szemléltetőleg, amint csak teheti: szándékos eltitkolása balgatagság lenne. Használhat természetesen a költő eszmét, mint ilyet, a dal tárgyaul: csakhogy akkor ez már nem marad azzá, mit a dal eszméjének neveznek, hanem – mint eme szemléltető daraboknál: a virány,  természet szépségei stb. – egyedül a külső álláspontot fogja képezni, objektumává lesz a költeménynek, mely megragad és elbűvöl, s megalkotja a dalt.

Nemcsak a magasb körben forgó dal, hanem ezek a szemléltető, természetet festő lírai darabok is felemelkednek a zsoltárköltés magaslatára, minthogy bennök is gazdag forrása ered meg az eszmének és oly szituációba helyezik a szívet, hogy lehangoltságát vagy elragadtatását tetszés szerint módosíthatják. S feltárul ekként a lírai termékek beláthatatlan országa, melyek az örökifjú természet talajából sarjazának elé. De maga az emberi élet is a maga állapotával és műveivel, tevékenységével és intő szózatával, ünnepiességével és társas viszonyaival, születésével és enyészetével a szituációk egész országát tételezi fel, mik elől a költő érzése félrelebbentse a fátyolt, és szemlélhetővé tegyen egy új világot, mely kifejezését csakis a dalban lelheti fel.

Ki azonban egyedül az eszmék kényszerítése folytán kívánna ily dalokat létrehozni, az a szép mérhetetlen országát szegényes talajjá csonkítaná össze, és pl. tavaszi dalai vagy megszűnnének tavaszi dalok lenni, vagy nagysokára egy és ugyanazon forma szerint való megalakulásra kényszeríttetnének. Így vagyunk Arany lírájánál is. Ki nem éli bele magát dalainak intenciójába, bajosan találja meg azt a fényt, melynek szokatlan játékai nem kápráztatnak, int annyi költőnknél, hanem a megnyugtatás, a kiengesztelés, a kigyógyulás varázsával hatnak lelkünkre.

„A dalnok búja”. Az elésorolt költemények ellentéte ez a lírai kép. Ott lelki öröm fog el, gyorsan tovaragadva erről a földről,s átringatva a paradicsom boldogságába: itt pedig a fájdalom senyveszt, mely a lelket erősen fűzi le a földhöz, s vigasztalan bánattal tölti el; ott istennel s az égiekkel való összhang édesíti a költő szavát, és maga a természet is hálára ébreszt szépségeiért, meg a nyújtott gyönyörökért; itt meghasonlás a sorssal, istennel és országával ad hangokat, mivel a végzetsújtotta költő amaz örök átok forrását, mely osztályrészeül jutott, az istenségben keresi, s nem talál parányi összekötő fonálra sem, mely a halandók körébe vonzhatná; ott gazdag tárháza tárul elénk mindannak, mi szívet boldogít, s a természet összes szépségét egész teljében, naponkint való megújulásában szemlélhetjük; itt a feltüntetett kép alapszínezete nyomor és elhagyottság, mely zaklatottá teszi az életet, minthogy a költőnek csupán kevés társa van: darab száraz kenyér, szétdűlt nyoszolya, miket könnyeivel áztat, meg aztán névtelen kínok, s meg nem hallgatott gyötrelem. Ott átszellemült világ, itt köznapiság; ott nap, itt éj, a szív és lélek szörnyű éje; ott határtalan köszönet és elragadtatás, s itt könnyben és síró jajokban örök panaszkodás.

Óh, mi az ember, hogy ily elhagyottá válhatik? De hiszen nem is egyszerű ember az, ki itt előttünk áll, mondhatná valaki, hanem a költő, regényes szerelmével és fájdalmaival!

Nem tagadjuk, van némi elütő jellemvonás költő és az emberek között, sokszor tán több is, mint kellene; csakhogy ez a dal nem ama különbséget kívánja feltüntetni, hanem a költő nyomorának állandólag megvalósult képét, s mintegy amondó: íme, ily nagy szellemek is mellettetek állanak, ily jelenségek is járulnak szemetek elé, tán sokkal közelebb olykor, mint ahogy az élet változásai közt gondolnátok; ugyanezek az érzések a ti szíveitekben is lappanganak (mert kinek nem volna közületek fájdalma, szenvedése?), s  ott és úgy kelhetnek ébredésre, ahol és ahogy nem óhajtátok. Azért nem is a románcok lantosa ő, kinek képét Arany az elbeszélő keretében nyújtja elénk, hanem a költő érzelmei zendülnek meg a húrokon, amint az emberi szívet megilletik, minthogy hervadó viszontérzésekre találtak ottan. Itt nem Arany szól, hanem az a bús költő, kinek képét vázolja Arany a maga érző ecsetével.

„Fiamnak.” – Abban áll a valódi, tiszta vallásos költés fő sajátsága, hogy nem az érzések esetleges, pillanatnyi felhevülése, hanem a tartós lelkiállapot ösztönszerű kifejezése nyilatkozik benne. Mert az Isten országa a földön hitben, reményben és szeretetben áll; ez a három teszi a hívő szív dobbanásait, s az érző szív erejét, tevékenységét; s ki eme hármat élénken érezi magában, az lírai emelkedettségre tesz szert; gondolata és érzése valósággal dal és összhangzat leszen, valamint az Úr mennyében is mindent dal és összhangzat tölt be. az élő hit, int az örök igazság fénye, hatol át a setét érzelemvilágba és a természetfölöttit, a szellemit, az örökkévalót és titokteljességet szemlélteti ottan, mi tulajdonképp valóságos lényege minden lírának; a halk remény feloldja titokban eme nyűgző kötelékeket és megvilágítja az akadályokat, mik által a szív visszafojtva szétzüllött és az érzés fogva maradt volna: aztán a szeretet ama gazdag s erőteljes fuvalom, mely fölemel és melenget; ez ad a léleknek rugalmasságot, a szívnek lángokat, az érzelmeknek boldog megdicsőülést. A hit feltárja lelkünk világát, a remény szabaddá, kitartóvá teszi, a szeretet pedig szárnyalást kölcsönöz neki; a hit megtölti a szívet, a remény mozgalmasságot önt belé, a szeretet kiömleszti a dalt. S így a hívő élete a maga folytonosságában hosszan tartó himnuszhoz hasonlít. Természetes ugyan, hogy a hit, remény és szeretet eme  huzamos és teljes érzése nem adatott halandónak osztályrészül; hanem ahol az érzelmek teljessége mégis beáll, ott a lírai álláspont megvan, mi egyúttal lírai álláspontja minden vallásos költeménynek, s oly egyetlen a maga nemében, amint a hit eszméje is egy, minthogy csak igazságot foglalhat magában. Nem pusztán a költő szelleme nyilatkozik a vallásos költeményben, s nem is kell nyilatkoznia egész alanyi felfogásának ennél a tárgynál: mert minél tisztább előtérbe lép a hit érzelme lírai alany előtt, annál vallásosabb leszen a dal.

A megnyugvás békés szózata minden kebelben édes hangulatot kelt. S nem pusztán eszményi légből kapott e nyugalom: reális, meg egységes oldalát is érezzük, mert hiszen a szellem maga is, mely rajta átvonul, hasonlóképp a legtisztább valóság köréből nyerte megtestesülését.

A költő az etika világába csap át, s a nehéz probléma megfejtését: „honnét a boldogság? honnét az örök nyugalom?...” – a hit szövétnekénél kísérti meg.

Csodás világból hat ez a szívhez, amint a Teremtő fensége is megfoghatatlan, ki azt belénk csepegteté. Benne találjuk fel a művészi kompozíció egységét, alaphangulatát és így a lírai álláspontot. Valami szokatlanul egyszerű a hit vigasztalása, „tűrni és remélni megtanít”. Pedig a szegénynek, milyen a költő maga, meg kis gyermeke,

„- drága kincs a hit - - -

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell.”

Itt a problematikus megoldás. Az ő szívét gondok aggasztják, szenvedései nagyok s épp azért kihaló szellem az ő hite; napot a nap után számít, csakhogy múljanak a szomorúság percei, s mikor az alkony csendesen szövi sűrű fátyolát, mintha örvendene a lassú órák eltűnése felett, mintha az idő folyása- miként a zakatoló gépek működése – ma gyorsabb, sietősebb volna, lassú sóhajjal áldozik az imént beállt múltnak:

„Hála Isten! estve van megin’.

Mával is fogyott a földi kin.”

Azután elmerül gondolataiba, mélabús tekintetét kisdedén legelteti, ki még most is oly örömmel játszadozik bábújával kis szekerével, huszárkatonájával. Eszébe jut az a kialvó láng, mely még korábban legdrágább kincse volt. Óh! mily édes, mily ábrándos ifjúságot élt ő átal, míg az a kincse megvolt; óh bár most is oly édesen tudna tűrni és remélni, remélni örök nyugalmat, boldogságot!

„Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszúl nekem.”…

De azok a szép napok ködbe vesztek, mint a délibábok múló játékai; emlékök is csak alig villan meg. Miért álmodozzék jobb kor után, mikor abban zálogát bírja máris az örök küzdelemnek?

Az egy vigasztalás, az egyetlen remény, mely ábrándjaiba szövi magát, gyermekének sorsa. Szegény költő s nem más ő, kit barátjai szeretnek, a tömeg pedig becsül. Ez maradandó jutalma a múzsák fölkentjének, egyéb semmi. Napjai lehetnek, mikorra küldetését befejezte, azután csak emléke marad fenn a haza földjén. Kisdedére ugyanez a sors vár, küzdeni fog nagy elvekért, s parányi jutalma a „tömegnél  hitvány érdem.”

Ezt az érdemet kereste ő meg lantjával, meg mocsoktalan nevét, ezt hagyja hát örökül gyermekének is.

„Benn magános árva gyertya ég”

a költő magánya oly egyszerű, sivár s mégis oly csendes, otthonos.

„Kívül leskelődik a setét”, csupán a szegény költő van még ébren szomorú egyhangúságában. Az a kis gyermek ott a kemény széken olyan csendben játszadozik, mintha jó apja nem is figyelné mozdulatját. Az idő már későre jár, s az álom mindkettőjök szemét kerüli. Álmatlan az apa, mert a sors változandóságán tűnődik és ifjúsága jut eszébe, mikor még boldog volt, mert tűrni és remélni tudott; álmatlan a kis gyermek is, mert szegényke olyan boldog, ha bábújával játszhatik.

„Vetve ágyad puha melegen”, lágy öle édes álmot ígér; de a kicsike nem érti apja hívó tekintetét, hogy nyugodjék már le, hiszen „Kívül leskelődik a sötét”. Csak játszik tovább gondtalanul, rakosgatja a kis kardot, a zászlót meg a paripát.

A szegény költő ezalatt tovább gondolkodik, majd elszáll lelke a múltak titkához, s mint rendesen azok fájó emlékében ifjúsága szent megnyugvását keresi. Hasztalan, hasztalan kutat önfeledtség után, szíve egyre sajog, keble egyre zajlik. Gyermekére gondol megint, az ő egyetlen örökösére, kinek „mocsoktalan nevet” hagyhat csupán, meg „hitvány érdemet2 az „ócska tömegnél”. De itt is kétkedés fogja el, ha vajon teljesülhet-e reménye, minthogy a sors esélyei őt addig inkább üldözték, mint emelték? Hiszen csak tűrni, és tűrni az ő hivatása, nem lesz-e az gyermekéé is? Vagy az a hit, melynek ő szintén apostola volt ifjabb éveiben, nem hal-e ki gyermeke szívéből abban a korban, mikor a zaklatások tiszta érzését kiöléssel fenyegetik, vagy nem senyved-e el jóval korábban, hogysem életre gyúlhatott volna?

Ő most is táplálja benne azt a hitet, int előbb; naponkint odahajol kis vánkosához, és pici kezecskéit imára kulcsolja össze, hogy védszelleme őrködjék angyali álma felett, meg aztán jó apja szívének is adjon nyugodalmat.

„Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.” - -

Mind a két kép, a költő múltja és a gyermek jövője élénken van lefestve ama sorokban. Ő egészen a kihaló kor embere, kinek küzdelmei maradtak csak fenn a terhes napok közt, jövője nincs, vagy annak a láthatára is beborult, a jövő inkább a gyermekekéé.

Oda szól a játszadozó gyermekhez, hogy jó lesz lenyugodni, hanem előbb:

„Kis kacsóid összetéve szépen

Imádkozzál édes gyermekem.”

Feltárul lelke előtt az élet ezer változatossága, úgy, amint ő élte át azt, meg amint gyermeke jövőjét előre látja. Így is, úgy is nehéz az élet küzdelmei között megállni; nehezebb, ha mellőztetés a sorsunk és igazi enyészet, ha bizonytalan célok után sóhajtozunk. Pedig legtöbb esetben nem más a feladatunk, mint „idegennek szolgálni eszközül”; s a gyermek, kire bizonytalan kör várakozik, ha szárnyaszegetten, támasztól megfosztva áll, értetlenül leshetik oda martalékul ezernyi bajnak.

Íme, ez tehát rendeltetése őneki is! Az évek tűnve-tűnnek, mint a rónák délibábjai. Lehet, hogy a gyermek jövője elütőbb leszen apjáénál; de ki gondolna másnak bizonytalan szenvedéseire akkor, midőn maga is szened, s ki zaklatná a maga lelkét ismeretlen csalódások képzelésével még akkor is, ha édes szülöttje forog kérdésben?

Mikor a jövőben annyira tudunk bízni!

Pedig a költő szívében a kétkedés egyre halmozódik;  ő már nem tud rajongással csüggni a boldogság eszméjén, csalódott és azt hiszi, gyermeke is csalódni fog. Kijut az önfeledtségből mindeniknek a maga része, tehát az ábrándvilágnak is szét kell foszolnia. Sőt, beállhat reá nézve az a perc is, mikor édesapját a végzet messzeragadja, talán örökre – akkorra ki tudná eleve megjósolni boldogságát? Az évek úgy hozhatják magokkal, hogy fejletlen ábrándjai, nyomorú körben találnak megoldást, s az idegen szívek fagyától vágyai le fognak lohadni. A sors keze belenyúl észrevétlenül terveink közé, s lehet, hogy reményeink, a bánat és keserű lemondás köntöse alatt kell megvonnunk magunkat.

Lehet!... de akkor is elfojtott könnyeink forrását a hit balzsamírja gyógyítsa be, szenvedéseinken pedig a boldogság reménye uralkodjék. Csalódni! - - vajmi könnyű annak, ki sokat bízott; hanem a kijózanulás után megenyhülésre találni nehéz. Ha küzdöttél sors viharával és száz vész tornyosult össze fejed fölött, hogy porrá semmisítsen: akkor tekints az úr trónja felé, ott lesz vigasztalásod, onnét kapod fájdalmaid orvoslását.

S a költőnek még ennyi példa sem elég, keserű tapasztalata óvatosabbá kívánja tenni gyermekét. Tán alig pár év is elég leszen, hogy az élet rajongóvá tegye szegénykét; hiszen az ifjúság a becsvágy leghívebb osztályosa, kinek önérzete az illúziókban nyilatkozik s a becsület egyetlen őréneke hiszi magát, akkor is, ha legjózanabb.

Majd meg észrevétlenül morális légkörbe szólítja kisfiát, s egy-két vonással élethű képét festi elé a társadalom szocialisztikus viszonyainak. Nem a lelkesedés izzó hevétől óvja most már, és nem is csepegtet lázító eszméket a lelkébe. Jól tudja ő nagyon, mennyi tanulságot vonhat le gyermeke a jó apa életéből; mindez tehát kellő ok őt, a rajongástól nem féltenie.

De meg különben is, mostoha minden viszony, mely embert emberrel összefűz; az élet rendes folyását hamis ellentétek zavarják össze. Az „erény megtiporva” fetreng az önzés posványában, s „a butának sorsa földi éden”. Kevés reményünk van a jövőhöz; s a gyermek, ki most együgyű jóhiszemben űzi az órákat apró játékaival, az édes anyaföldben alig fog a régire ismerni, hol még apja is áhítattal rebeghette el a „haza” szent nevét, s tán nem fogja fellelni többé „honát e hazában”. Akkor nyissa fel a szent könyvet, annak áhítatot igéi megvigasztalják a lelkét.

Így az élet nagy eszméit végig szellőztette fiacskája előtt. Változatosak azok, s egyöntetűségét mi hozhatna köztük létre?

Mindenekelőtt világosság, s fény, mely a teremtésnek kezdetet szolgáltatott. S a szeretet, az éltető, hévteljes, boldogító szeretet. A világosság jéghideg egymagán, de szeretettel párosulva szokatlan megnyugvást ébreszt.

Így válik teljessé a szellem alkata; legfölebb némi erőre szorul, hogy esetleges küzdelmei között a lankadás erőt ne vegyen rajta, kivált mikor a test visszaható nyűge szétzülléssel fenyegeti a szellem hatalmát. De nem is pusztán a test, meg ami az emberhez közvetetlen tartozik, idéz elé vészt; kívül is feltámad az ellenség; s bár a hívő a vallás védelme alatt keres oltalmat, mégis érzi, hogy ellenfele sohasem nyugszik s mindenüvé kiveti hálóját; azért óh remélj!... űzd el őt tova magadtól, ne lankadj támadásai előtt, akkor érzed maga biztosan s mi sem marad többé hátra, mi jobbról vagy balról utadban állhatna.

Ez a biztosság és tartós béke megnyugtató érzetében, a hívő lélek a mennyei bölcsességhez fordul, minthogy mi sem maradt fenn számára egyéb az istenség nagy eszméjénél, hol legtökéletesb megnyugvását lelheti fel.

Nem hagyhatjuk szó nélkül Arany legutóbbi költeményét: „A tölgyek alatt”. A legnemesb rezignáció hangjai olvashatók ki belőle: megtérés a világ zajából, vágy a tölgyek alá és le a sírba,  hol pihenni szeretne. Álláspontját ismétléssel adja meg a szakok kezdő sorában: A tölgyek alatt – kellemes időznie, átélt korára visszagondolnia és óhajt árnyok alatt egyszerű sírhantot, bár tölgy lenne is a fejfája.

Költőnk agg és beteg, otthona egyhangú, felkeresi a magányt, hogy benne kinyugodja fáradalmait.

„A tölgyek alatt

Oly otthonos itten…”

Görnyesztő fájdalmak nem zaklatják most, feledi az életet úgy, amint terhére vált; könnyen tekint vissza elmúlt korára, hasonlóan ahhoz, aki munkáját jól végezte.

Filozófiája egyszerű és megható; a szenvedések felújítása hiábavaló időtöltés előtte, mikor lemondania kell, s megbékélnie önmagával, meg a bajaival.

Megnyugvást másutt is találunk költeményei közt, hiszen ebben gyökerezik az ő egész lírai hangulata. De ez a lemondás az elaggott költő lemondása, kinek az élet szomorúságai mégsem okoztak annyi kínt, hogy érzése közvetetlenségét megfigyelve vissza-vissza ne szállana régi ifjúságához.

„Évem leapadt,

Íme gyermek lettem.”

Ismétlése ez ama régi igazságnak, hogy az öregség második gyermekkor. A költő maga is bevallja beteges állapotát, szembesíti az életet gyerekes bohóságaival.

OLda jutott, ahonnét kezdte: a régi gyermek lett újra, aki a tölgyek alatt „több egykorú társsal” madarászott, madárfiakat nyársra kifeszített, zizegő bográcsot tűz mellé állított, s velök órákig elmulatozott, sütkérezett.

Aztán őt is elragadta az ifjú hév, ő is érzett szokatlan érzést, mint annyi más; ő is lelkesült, ő is remélt és csalódott.

Ebben a rendes kerékvágásban perdült le z ő élete is. Hanem az árnyas tölgyek mégis legkedvesebb tanyája. Mintha csak alattok lenne boldog, mintha bennök találná meg a honi föld szimbólumát. Óh, azok a lombok és az a híves árny sokat, sokat vigasztalhatták őt gyászos napok alatt, különben nem vonzódnék hozzájok gyermeki vonzalommal! Ne higgyétek, hogy a hazaföld puszta és elhagyatott csupán: akinek kedves az, a legkisebb porszem is régi emlékeket újít fel lelkében…

Rokonszenvedet nem csupán nagy dolgok ébresztik fel; még önmagadban is találhatsz érzést, melynek oka tán parányi falevél, fűszál vagy lomb vala.

A költő csak a tölgyek alatt boldog, s bármerre űzi-hajtja sorsa, felkeresi őket mindannyiszor.

„Valamerre jártam,

Szülő honomat

Csak is ott találtam;

S hol tengve, tunyán

Hajt, s nem virul a tölgy:

Volt bár Kanaán,

Nem lett honom a föld.”

Azóta sok idő elmúlt: baj eleget hozott, meg a szánom-bánom se maradt el. Ő is öreg már, vezekel hát, de nem a maga vétkeiért; szomorúsága is van, de megint alábbhagy velök, mert szereti a kort, melynek a többiekkel egyformán sorsosa.

A tölgyek alatt ma is elüldögél, „bűv-kép” csalogatja oda, mint az alföld gyermekét a délibáb. S akkor mindig eléállnak a régi álmak, rabja az álmodozásnak. Képzelme vissza-visszasodorja bohóifjú kora nyújtotta játékai közé, s újra a „hajó-kerekek zubogását” hallja, meg a fűben játszadozó sok fiút; s mikor a molnár megindítja nehéz köveit, önfeledten kiált hozzájok:

„Hajár gyerekek:

a vizi malom!”

Lassankint azonban merengését az alkony fuvalma zavarja meg , híves az idő „felhők szeme rebben”, - oda kell hagynia a kedves fákat és a magányt.

„Haza sietek,

Jobb ott melegebben

Ki vén, ki beteg.”

Jól tudja, hogy odahaza szerető szívek fogadják, akik annyira aggódnak miatta, ha soká künn időz. Kedvökért szívesen elüldögélne szobájában is poros könyvei közt; lemondana a természet szépségeiről, ha lelkét nem zaklatná szüntelen egy gondolat: a halálé.

„A tölgyek alatt

Vágynám lenyugodni”…

Nagyratörő álmok sohase nyugtalaníták; amilyen egyszerű volt egész élete, olyan beteges aggkorában is: sírhantot a tölgyek alatt óhajt magának. De ha a sors úgy akarta, abbahagyja ezt a kívánságát is, csak a végső teljesüljön:

„- akárhol vár

A pihenő hely rám:

Egyszerűen, bár

Tölgy lenne a fejfám!”

Kétségkívül tájékozhatta magát edddigelé az olvasó, hogy eme költeményeket nem kizárólag magok miatt méltattuk, mint inkább a lírai álláspont kimutatása céljából. Hiszen épp azért tartjuk legművészibb költőnknek Aranyt még a líra terén is, mivel sokoldalúsága mellett- tudvalevőleg regényen kívül minden irányban feltűnt produktív ereje – oly műbecsű darabjai vannak, hogy belőlük minden költésfaj elmélete levezethető.

A közös vonás, mely irányadóul szolgált eme lírai művek méltatásában, éppen abban állt, hogy nem külső szemlélőjük maradtunk pusztán, s nem is az objektív felfogás vagy epikai szemlélődés jelenségeiként vizsgáltuk azokat; hanem hogy épp a lényegökbe belehatolni törekedtünk, s hogy a költő érzése és az ebből származó felfogás titkai után kutattunk, minek folytán amily mértékben szellemünkbe vittük át a dalt, azonképp együtt hangoztattuk el a költővel, mint a magunk érzését, felfogását.

TÓTH SÁNDOR

 

Forrás: Figyelő. Irodalomtörténeti közlöny. IV. kötet. Bp., 1878.