Ijjas Antal: Pampelona ostroma

Könnyű lépések nesze hallatszott be a folyosóról és Juan de Villalobos, aki az ostrom kezdete óta megszokta az éber álmot, felriadt.

A lépések az ő ajtaja előtt állottak meg, vörhenyes fény szivárgott be a küszöb alatt és hallani lehetett, hogy valaki, bizonytalanul és ügyetlenül tapogatódzva, a kilincs felnyitásával vesződik. Végre feltárult az ajtó és Juan már ágyában felülve, az álmatlanságtól fájófejjel fogadta a belépő Innigo de Loyolat. A vidám, kemény arc ebben a pillanatban szürke és elnyűtt volt; nem csoda, mert amióta Gaston de Foix Pampelona körül táborozott, azóta szakadatlanul talpon volt, ő volt a lelke a védelemnek és fő támasza a város parancsnokának. Francisco de Herreránek, egy derék és bátor, de már elöregedett, és a tettekben örökké aggályoskodó lovagnak.

S míg Innigo helyet keresett a jobb kezében hozott mécsesnek,Juan kidörzsölve szemeiből az álmot, megkérdezte:

- Felváltsalak ma éjszakára a bástyákon,

A bástyák! Íme, ezek voltak Pampelona bástyái: omladozó öreg falormok, amiket a város házai kúsztak körül, s amikre ott, ahol már nagyon roskatagok voltak, vagy hiányosak, Innigo Loyola hordatott és hordott maga is gerendalovasokat, - s íme ezek voltak Pampelona bástyái. e két fiatal, sovány kéz, amelyek közül az egyik e pillanatban egészen áttetsző volt a lángtól, amint a mécsest tartotta. És Innigo Loyola nem találva másutt helyet a puszta szobában, földre tette a mécsest s leült barátja ágyára. Nemet intett és így szólt:

- Nemsokára éjfél lesz és azt hiszem, hogy az ostrom megkezdődik.

Pünkösd hétfője volt és a két ünnepnap alatt az ostromlók szüneteltették a harcot, illően keresztény lovagokhoz, akik nem akarják vérontással beszennyezni annak emlékét, hogy a Szentlélek Úristen alászállott az Apostolokra. De az ünnep elmúlt, a franciáktól indított tárgyalásokat éppen Innigo tanácsára félbeszakították és a védők ott állottak az elkerülhetetlen előtt: hogy a várban úgyszólván csak véletlenül összeverődött alig négyszáz főnyi emberrel védekezzenek tizenkétezer francia ellen.

A mécses vörös fénye alulról sütött fel Innigo arcára, úgyhogy csak az álla látszott s az onnét felvetődő árnyék selyem félálarcként takarta el arcát. Juan pedig kedvetlenül és álmosan ásított.

- Mindegy. Akkor is fel kell kelnem… És feltápászkodott a könnyű takaró alól. De Innigo visszanyomta:

- Hagy még! – s hangja rekedten csengő és különös volt. – Azért jöttem, mert arra gondoltam: gondoskodnunk kellene lelkünk üdvösségéről!

Juan elhárította magától Innigo kezét és nagy lendülettel felült.

erre már ő is gondolt. Az ember nem maradhat büntetlenül így – ha másban nem, kockavetésben, Isten nevének hiába vételében, részegségben és a test nyomorúságos vétkében. S mégiscsak nyomorult dolog az. egy spanyol lovagnak úgy halni meg, mint egy kóbor pogánynak. A várban nem maradt pap. Éppen ezt akarta kimondani, kedvetlenül, egészen vonakodva, amikor Innigo megint rátette kezét vállára és így szólt:

- Juan, mit szólnál ahhoz, ha úgy tennénk, mint őseink a mórok ellen való csatáik előtt, mikor nem volt papjuk és egymásnak mondták el bűneiket.

Juan visszahúzta magára takaróját. Nem úgy ismerte barátját, a vidám, verekedő, kissé nagyravágyó Innigót, mint aki ilyesmikre gondol. És éppen neki mondja, akivel annyi versengése volt. S mivel ostobának és értelmetlenek, afféle lovagregényekbe valónak tűnt fel előtte ez az egész régi dolog, zavart lett:

- De hiszen így nem érvényes a gyónás! – mondta kedvetlenül. – És..

- Tudom! – legyintett most már türelmetlenül Innigo. – Tudom. De így mégis megnyugtatóbb, azonkívül…

- Jó! – szakította félbe most Juan. – De engedj felöltöznöm. Nem akarok így hálóruhában gyónni. Azalatt készülj el! – s örült, hogy Innigo elfordult, míg ő ledobta a takarót izzadó, félmeztelen testéről és öltözködött. Ó, milyen egy férfitest – s Juan sietve odapillantott néha az üres szoba sarkába, ahol a falaknak fordulva Innigo térdelt s csak kissé előregörnyedt válla látszott a mécs fényében. Csak akkor kelt fel, amikor Juan odaszólt neki:

- Jöhetsz!

Akkor megfordult és barátját is térdelve látta a szoba közepén. Letérdelt előtte és lehajtott fejjel, halkan és alázatosan, mint egy papnak, elősorolta bűneit. Utána Juan kezdte elsorolni az övéit és Innigo hallgatta, kissé kábultan és meghatottan. mintha sötét és fullasztó füst szállana fel előtte egy emberi lélek gőzölgő szakadékaiból… A végén, még térden állva, megölelték egymást.

Az ablak vasrácsain át tompa csengéssel verődött be az óra ütése; az ostromlóktól elfoglalt városban tovább járt a Szent Magdolna-egyház homlokzatának órája és éppen éjfélt ütött, amikor Innigo magára hagyta Juant, hogy az még fegyvereit is felvehesse.

Künn a várban egészen sötét volt, a fekete égen nedves, szélfújta lángokhoz hasonlóan, halványan és nyugodtan lobogtak a csillagok. Amikor Innigo megállt egy pillanatra, mély békességgel érezte, hogy Juannak tett gyónás megnyugtatta őt. Most már nem érezte azt a zavaros bizonytalanságot, amit az előbb, hanem bátorságot és biztatást: igen, az Isten meg fogja jutalmazni őt, készségéért és alázatosságáért. bizonyára sértetlenül fogja végigvezérelni az ostromot és sok remény van arra, hogy vissza tudják verni az ellenséget. Manrique alkirály, aki a hirtelen betört franciák elől kénytelen volt elmenekülni Castiliába, bizonyára összeszedte magát,míg a Navarrában egyedül védekező vár, Pampelona, feltartóztatta az ellenséget. Pampelonának és Innigo Loyolának lesz újra köszönhető, hogy az alkirály sereggel jöhet ismét a franciák ellen, hogy Navarra a spanyol korona birtoka marad… És Innigo kemény, hatalmas önbizalommal érezte magában az acél erejét, amellyel a jutalmul elért rang és kitüntetés birtokában tovább tör előre, Európának és az Új Földnek összes harcterein, a keresztért és a királyért… Innigo Loyola leendő hercege a Katolikus Trónnak az elkövetkező diadalok után…

Ebben a pillanatban egy végtelenül közelinek és egyben távolinak tetsző kurta csattanástól kiokádva, mélyhangú dörgés szállott fel az éjszakából, enyújtva és hörögve s még véget sem ért, máris következett utána a másik. A kitűnő francia tüzérség kezdte lőni a várat. A bástyáról zaj és emberi hangok bizonytalan kiáltásai hallatszottak és Innigo azonnal ott termett, hogy az acél keménységével és hajlékonyságával, amely ilyenkor úgy szokott lecsapni rá, mint valami megszállottság, teremtsen rendet és parancsoljon a védelem felett.

Az éjszakától nedves lőrések mellett íjászok térdeltek s csak itt-ott volt néhány szakállas puska, afféle kiságyú; még ő kötette bele őket a falba. Ezeken kívül alig volt néhány ágyújuk, de azok sem hordtak olyan messzire, mint amilyen távolban a francia ágyúk dörögve felvillanó lobbanásait látta. Ezért éppen csak a forma kedvéért gyéren viszonoztatta a tüzelést; azt szerette volna, ha a franciák mielőbb támadnának. Akkor abba kellene hagyniok a tüzelést, mert jobbára saját embereiket söpörnék le a falakról. A védelem kézitusájában viszont ők, spanyolok, talán nagyobb fölénnyel tudnának védekezni.

Az éjszakában a csapatok egyre közeledő árnyékai látszottak és az öreg Herrera, akit ágyából ugrasztott ki az ostrom kezdete, izgatottan rohant hozzá és kérdezte:

- Nem védekezünk, Don Innigo? Ne fogjuk erősebbre a tüzelést?

- Nem – felelte ő természetes erővel és fölénnyel. – Annál jobb, minél közelebb jönnek, mert annál hamarabb támadnak. És minél hamarabb támadnak, annál hamarabb beszüntetik a tüzelést.

A bátyákon túlról szakadatlan dörgés szállott fel az éjszakából, közelebb-távolabb sokszor hangzott fel a leomló fal zúgása. A közelükben véresen és hörögve esett össze egy íjász, - emberek rohantak erő, hogy elvigyék; Don Innigo szervezte meg, hogy először a sebesültekről kell minden módon gondoskodni.

A várparancsnok nagy sóhajtással, aggódva vetett keresztet:

- Az Isten legyen velünk, fiam! Ha az Ön bátorságának és tudásának segítségével ellent tudunk állani, nem fogok megfeledkezni érdemeiről, sem Don Manrique, sem őfelsége előtt. Nem szándékozom érdemeiből egy hajszálnyit sem elvenni és remélem, hogy…

Ebben a pillanatban dörgő zuhanás vágódott le közelükben és mikor onnét felpattant, Innigo rettenetes fájdalmat érzett mindkét lábszárában. Mintha egész testén végighangzott volna az a szörnyű reccsenés, amellyel jobb lábszárcsontja kettérepedt és a kín végigáradt egész testén, oly szörnyű erővel, hogy szitne hasonlított valami rémületes kéjhez, azután ismét a fájdalom következeett, mint valami villanás, amely után csak a vaksötétség szakadéka következhetik. Innigo látta ebbe a szakadékba beleomlani Pampelonát, a saját dicsőségét, egészségét, talán életét, megdöbbenést és ösztönös méltatlankodást érzett miatta s azután úgy tűnt fel neki, mintha maga is beleomlanék feltáruló mélyébe: eszméletlenül esett össze.

Forrás: Vigilia 1935. 1. kötet