Óh, jóillatú szép virágim,
Gyönyörűségim; múlatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
Vízeim enyhítni nem győznek,
Plánták, kiket magam vetettem,
Különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni,
Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti, megragadt kis oltások?
És ti jól indult fakadások?
Szép növéstek megszűnt újulni,
Gyenge hajtástok kezd sárgulni.
Reményemet, óh, ne fojtsátok,
Élteteket tartóztassátok.
Ne sápadjatok, óh, levelek,
Ma reggel, hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
Hogy a láthatárra felkapott.
Fényes képe még alig volt fent,
Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
Nem marad akkor az eső el.
Forróságát a levegőnek,
Régen értem ily rekkenőnek;
Óh, zöldségeim, reményljetek:
Az ég jól tészen ma veletek,
Mint mikor a vízen cicázik
Zefír, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
Játszik a ránéző képekkel:
Született olyan ez a szellet,
Amely most éppen rám lehellett.
Ni-ni! már amott az ég alján,
Amott nyári napnyúgot táján
Mintha nagy füstöt látnék gyülni,
A láthatár kezd setétülni.
Örüljetek, óh, szomjú kertek,
Még ma tápláló lelket nyertek!
Postái a terhes felhőnek
A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
Mint dülnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
A fellegek, tele áldással,
Mint lopogatják el az eget,
Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámlások,
Már hallik is lassúmorgások.
Az apró-cseprő muzsikások:
Pacsirta, fülemile, s mások
A természet nagy basszusának
Dörgésére megnémulának.
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
A csattogás ropogva örög
A megsűrüdött levegőbe.
No, most lecsapott a mezőbe!
Minden állatok ijedtekbe
Futnak, s repülnek enyh helyekbe.
Csemeték, elevenedjetek,
Félhólt plánták, emelkedjetek,
Szép virágaim, vidúljatok,
Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
Melyek meglepnek benneteket,
Majd a leányok leguggolnak,
S titeket gondosan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve:
Óh, jobb szagúk így, mint leszedve,
Majd hogy mutogatják újokkal
Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
S benne rezgő lángnak látszani.
A kezemre egy szem cseppent már,
Felmegyek, mert az ebéd is vár,
Itt hagylak hát, Isten hozzátok,
Ó viseljen gondot reátok.
Óh, mely méltóságos személet,
Mely egy rosszlelkűnek ítélet,
Kit a villám, pattogván széjjel,
Fenyeget megannyi veszéllyel,
Melyben a bölcs tégedet fellél.
Fő jóság, ki által minden él.
Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
Már egyszerre neki zúdúltak,
Amint sűrűn lefelé jőnek,
Mely ezüst színű recét szőnek,
Melyet, míg közte szaladoznak,
A villámok megaranyoznak.
Ők zendülnek, ezek zuhannak,
S együtt, mely szép hangzatot adnak.
Barátim, édes lesz a falat
E mennyei muzsika alatt.
Jer örvendezvén az egekkel,
Együnk és igyunk víg lélekkel,
Áldván a természet j atyját,
Ki táplálja minden állatját,
Ki a láthatatlan párából
S sok ezernyi szerek lángjából
Felhőt hirdet a levegőbe.
S esőt ád alkalmas időbe.
De már ritkúlnak a fellegek,
Tisztúlni kezdenek az egek.
Jerünk, szívjunk friss illatokat,
Lássunk tajtékos patakokat.
Ni! a gyermekek feltűrkőzve
Ott a giz-gazt hogy tolják öszve,
S átadván a sebes folyásnak,
Benne lábokkal gödröt ásnak.
Amaz mélységét méregeti,
Elcsúszik, s a többi neveti.
Óh, boldogok! kik így játszatok,
S a jövendőre nincs gondotok.
Melyben talán a bajok árja
Élteteket nagy zajra várja. –
Ni csak! a ludak mint kötődnek
A zajjal, s benne hogy fürödnek,
S hátokat megmosván állokkal
Mint csapják a vizet szárnyokkal.
A toronkász libákat fére
Hogy csapta a víz a szélére!
Ott egyik nyakát nyújtogatja,
Másik a tollát tisztogatja. –
De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
S nézzük az elment fellegeket,
Áldott szolgálatjokért, jertek,
Nézzük az egektől mit nyertek.
Látlak már felhők koronája!
A természet legszebb munkája!
Tebenned látom egy rakásban,
Amit festett mindenben másban,
Téged a nap tett örömébe
Pálmául a felhők fejébe.
Nézzük már a virágokat is,
Lássunk kis szivárványokat is.
Nézzük, a napra hogy nevetnek,
Kitől már ismét nem félhetnek.
Némelyik kinyílt örömébe.
Másik cseppet szorít keblébe,
Némelyik tömjénzi jó szagát,
Másik bókol, leiván magát.
Egyen oly szép a csepp játszása,
Mint egy síró szűz mosolygása,
Másiknak úgy függ leveléről,
Mint a gyöngy a szépek füléről…
Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
Nyugodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelvén,
S a természetet énekelvén,
Ott egy kis bocca árnyékába
Elmélkedett szívem magába:
Gyakran onnan szántam azokat,
Kik bódúlva ölik magokat
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
Vagy lélekgyötrő kevélységgel.
Ti, nyughelyeim már elmúltok
Zöld sephedékkel béborultok.
De tán nem kellene heverni,
Próbálnánk e tengert kimerni,
Óh, bizony, mindent elkövetek,
Kis növevények, csak éljetek,
S majd kérem az előljárókat,
Vigyék el gyilkos árkotokat,
Amerre szabadabban mehet,
S ily rettenetes kárt nem tehet.
Hol az úr atyja szólgájának,
A fejedelem országának,
A tisztviselő seregének,
Az előljáró helységének:
Ott azon könnyen segítődik,
Ami által kár tetetődik;
A bóldogság a víg élettel
Ott ölelkeznek szeretettel:
Ne csüggedjünk hát munkáinkban.
Bízván ily kegyes atyáinkban.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 5-9. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése