Nagy erő a Legnagyobbért hevül.
Most annak szolgál végre itt, remélte,
e vízi révnél; két nagy úr elül
futott meg már, mert csekélynek ítélte
s jött sebten, hogy most méltóhoz kerül,
akit nem ismert, kit buzgó imák
s böjtök bérével nem koldult magára;
de kiről hírlett: annak megy nyomába,
ki hagy mindent s útjának neki vág.
Így kelt át folyton a duzzadt folyón,
hidaknak őse, mik kövülten járnak,
és otthon volt mindkét partján az árnak
s érezte, kik várnak rá nem fogyón.
S aludt éjjel kis viskójába bújva,
szolgálni készen, minden hangra ébren,
fáradalmát telt tüdővel kifújta
elomlón érző teste tág terében.
S hang hívta véknyan, sírón: egy gyerek,
S ő kelt hatalmasan átvinni menten.
De tudva: gyermek hogy szorong, remeg,
halkan lépett ki, egész görnyedetten
az ajtaján: - s kinn csak szél kesereg.
És dörmögött: hol járna itt gyerek?...
S egyszerre visszavitte roppant lépte
s békén lehunyt s tüstént elszendereg,
De ím a hang megint esengve kérte.
Kifürkészett -: s kinn csak szél kesereg.
Itt senki nincs. Vagy vakság lepte meg
szemem, - gondolta s álomra tért újra,
míg bódult belsején halk kényszerek
nyűgével nem kelt a régi hang súlya:
s ő jött magaslón. s kinn állt a gyerek.
Ford.: Kállay Miklós
Forrás: Vigilia 1935. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése