Borong a táj az esti szürkületben,
És elmult évek halvány árnya lebben,
- A mint ködébe néz tekintetem;
A régi képek mind előmbetünnek,
Egykoron szép reményi a jövőnek,
Szétárad fényök egész lényemen.
Üdv rátok kedves régi képek,
S hála, hogy egyszer még visszajövétek.
- Olyan rideg már ugyis e kebel!
Az isten küldött jótevő szellemként,
Hogy egy időre enyhitsétek a kint,
S édes álomba ringassatok el.
Csudálkoztok, igy szemlélvén valómat,
S gondoljátok: „Bánat mereng le rólad,
Ábrándos lelkü fiatal leány!
Ez a jövendő, a mit lelked látott,
A mely után oly hő örömmel vágyott?
Ez-e sorsod évek fordulatán?!”
Ne szóljatok, az istenért, ne erről!
Csak most ne, most ne többet a jelenről,
Andalitó álom borul reám.
Ugy érzem, mintha homlokom kerülne,
S keblembe felejtett boldogság ülne,
Oh hagyjatok… oly rég nem álmodám!
Előttem a mult… Árnyas fáknak alján,
Kicsiny virágok, egymásra hajolván
Bűv-illatár leng minden levelen…
Langy esti szél suhan a virágokon;
Azok susognak; gyönyörrel hallgatom:
Beszédjök élet, ábránd, szerelem.
És ő, és ő? itt ül mellettem, érzem
Szemem szemén, kezem nyugszik kezében,
Epedve nézi, mily boldog vagyok.
Puha érintése bársony kezének,
Szelid nézése ragyogó szemének
Mutatják, hogy érzi, mit gondolok.
És most karöltve vezet az oltárhoz,
Leborulunk az oltár zsámolyához
És esküszünk a szent kereszt előtt,
Hogy mind a halálig egymást el nem hagyjuk;
Hű lesz szerelmünk, istennek fogadjuk,
Szeretjük egymást mindenek fölött.
Aztán elhagyjuk az oltár hajlokát
És el a szülői háznak csarnokát,
Hű kedvesem magával elviszen,
S messze folyó mentén csendes kis házban
Eltünt örömben, élünk boldogságban;
Halandónak nagyobb üdv nem terem.
Együtt járunk az őserdők mélyében,
Szedünk virágot a viruló réten,
Ó a természet titkára tanit,
S midőn esik a tájra végsugara
A húnyó napnak, estharang szavára
Haza visszük a rét virágait.
Ott a hűségnek másik példaképe,
Egy jó leányka, hűséges cselédke
Egyszerü estebéddel vár reánk,
A mint fogyasztjuk, közbe-közbe nézve
Boldog szerelemmel egymás szemébe,
„Boldog vagyok!” – mintha csak mondanánk.
Mindig sötétebb, és sötétebb lészen,
Míg végre beáll az éj egészen,
Az álom karja, érzem, átölel…
- Ah, de csalódás! Ébrenlét nem álom,
Ismét itt vagyok ezen a világon…
A régi képek gyorsan tünnek el.
Isten veletek, kedves régi képek!
S hála, hogy egyszer még ismét eljövétek,
Midőn ugy vérzik, ugy fáj e kebel.
Az isten köldött jótevő szellemként,
Hogy egy időre enyhitsétek a kint
S édes álomba ringassatok el!
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése