Vándorszellem az én lelkem,
Bolyongó és setét,
Bujdokolva járja át a
Föld végtelen körét.
És ugy vergődik egyedül
Elhagyott téreken,
És hol a búbánat honol,
Szenvedni ott terem.
Csillag volt e szellem egykor,
Fönn a magas egen,
S ott ragyogott, tündökölve,
A földhöz idegen.
Hajh, de végre hulló csillag
Lett az én csillagom,
Fénye nem kisér már többé
Zarándok-utamon.
Ekkor lelkem virágba szállt,
A völgynek mély ölén,
S – féreg őrölt a hervadó
Virágnak törzsökén!..
Kis madárka lett belőlem,
S olyan bús lőn dalom,
Ott daloltam magánosan
Puszta sirormokon.
S bár mi hűn eléneklém a
Megtört szivnek baját,
Nem viszhangozá távol bércz
A madár bús dalát.
Eztán magyar- és költővé
Teremte Istenem,
S e végcsapástól megtörött
Roskadó szellemem.
Mert a virágnak csak féreg
Rágódott sziverén,
S csak kőszikla nem indult meg
A madár énekén.
Most kigyónál mardosóbbá
Lőn szivem fájdalma,
Nem csak egyedül szenvedek,
Nagy ezrek bánata.
S ha fölveszem a lantot, rajt’
Elzengni bánatom,
Emberek milliói közt
Elhangzik bús dalom!
Vándorszellem az én lelkem,
Bolyongó és setét,
Bujdokolva járja át a
Föld végtelen körét!...
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése