At leve er krig med trolde
I hjertets og h jermens hvälv;
At digte – det er at holde
Dommedag over sig selv.*)
(* Horda ellen menni harcra,
Szívvel-ésszel: ím az élet;
Tenlelkeden hideg arccal
Törvényt látni: a költészet.
Valahányszor
arra a győzedelmes előnyomulásra gondolok, amellyel az utolsó évtizedekben az
addig alig ösmert, félvállról méltatott északi népek (norvégok, svédek, dánok,
oroszok) a világirodalomban mai erős állásukat kiküzdötték, s a hatáson tűnődöm,
amelyet vénhedő egyetemére, petyhüdő irányaira gyakoroltak: hadak útja
elevenedik szemem előtt, normannoké, vikingeké, varagoké, északról, ultima
Thule-ből szétszéledt népeké. Ugyanazt a berzerker-erőt látom, mint amely a
piros vitorlás, aranysárkányos evezősökön délre vonult marcona, szőke fürtű,
tengerszemű, jugbőrruhás, vértes, rézsisakos, rövid-súlyos kardú, fenyődárdájú
óriások izmait megacélozta, s ugyanannak az erőnek rombolva-alkotó,
vérpezsdítő-vérifjító hatását. Csakhogy az irtó hadjárat s a regeneráció most
szellemi téren folyt a marasmus senilis-ben tengő irányok, megrogyott
társadalmi konvenciók, művészeti hazugságok ellen. Szövetségeseik támadtak
délebbre és délen lakó nemzetek hasonló törekvésű fiaiban (Zola, Hauptmann,
olasz veristák) s az általános eszmeforrongásban, egy új világnézet vajúdó
kínjai közt a régi művészet templomai, miként a régi etika szentegyházai is –
meginogtak, sok helyt romba is dőltek.
Helyükön
nem épült meg a modern egységes dóm, ahol a hívők egy meggyőződésben
találkoznának, ám a szecessziós tarkaságból, amelyet a különböző hitek, ízlések
és ízléstelenségek pagodái, Isis-templomai, misztikus gót katedráljai,
sátánista-bálványházai, Bacchus-barlangjai elénk tárnak, magas hegy
szürkeségéből kibontakozik hatalmas arányaival egy épület, amely a természettudományi megösmerés és
életfelfogás szilárd alapjain merészen törekszik az égnek, tömörség és
filigránság csodás harmóniájában.
Még
nincs betetőzve; még nem látjuk, micsoda szimbólum fogja ékesíteni a monumentális
épületet, de annyira van már, hogy hívei, „a vidám nemesemberek”
bokrétaünnepségét ülik. S az ünneplők közt feltűnik előttem a fő-fő hadvezető-
építő, viking-skald: Ibsen Henrik
alakja. Látom a díszhelyen, amelyre az oroszlánsörényű, barázdás homlokú,
sastekintetű, pápaszemmel nyergelt orrú, dacosan hátrahúzott ajakú
örökifjú-aggot a művelt világ elösmerése ültette. Látom ünnepi köntösben
fejedelmi kitüntetésekkel és munkája attribútumaival, - s hogy megértsem ezt a
különös ember és különös alkotásait s azt a termékenyítő hatást, amelyet neki
a modern művelődés, a társadalom kritikája egyáltalában, s a modern dráma
kiválólag köszönhetnek: visszanézek a ködös múltba, útjára, s legelőbb is arra
a göröngyös és tüskés csapásra, amelyen a törhetetlen vándor valahonnan az
isten háta mögül, egy haszontalan norvég városkából elindul, hogy hosszú
mérföldeken, majd kitaposott, de megtévesztő zsákösvények szövedékén, majd
maga-csákányolta meredek sziklavágásokon keresztül végre az érvényesülés,
derült levegőjű, sima pályáján a pantheonba vonuljon.
Azoknak
pedig, akik ezt az első közleményt olvassák és csodálkoznak, hogy egy modern
szociológiai folyóiratban Ibsennel mint romantikussal foglalkozunk, szolgáljon
felvilágosításul a következő. Az evolúció alapján álló esztétikusnak, aki nem
kíván a Szép és Rút, a Jó és Rossz codexe nevében csalhatatlan ítéletet mondani
egy költői élet művéről, hanem csak annak egészében való megösmerését, eszmei
tartalmának minél tökéletesebb felszívódását akarja elősegíteni, nem szabad elhanyagolnia
a génius legprimérebb, legkezdetlegesebb, legesetlenebb megnyilvánulásait sem;
tudnia kell, hol, mikor, mily behatások alatt alakult ki a teremtő erő,m ily
változásokon ment keresztül, hogy hatványozódott, s hogy hanyatlott. Ezért kell
Ibsen jelen korszakával is foglalkozni, megérdemli, mert nagyon érdekes, meg
úgy kevéssé ösmeretes még közönségünk előtt.
„Catalina”-tól „Olaf
Liljekrans”-ig
Grimstad Norvégia déli részeken,
a Skager-rakon fekszik. Jómódú tengeri rév, enyhe emelkedések alján; csendes és
tiszta, elszórt és nagyobbára emeletes faházakkal, amelyek mintha mind egy
norimbergi játékkereskedésből kerültek volna ki. Egyformák a házak, s nem
nagyon elütök lakosaik, - már gondolkozásra nézve. 1848-ban, amely évről most
szólunk, a városka 800, mondd: nyolcszáz lakost számlál. Nem nagy sor tehát
egymást kívülről-belülről ismerni, különösen mert a patriarchális, nyugodt
hajós-, révész-, kereskedőélettől ugyan ráérnek egymás viselt dolgait
megrostálni. Alkalmas erre a borbélyműhely, de még inkább a jószagú, hűvös
patika. Esténkint össze is gyűl ott az egész arisztokrácia, s folyik a
szóbeszéd a város ügyeiről, egymás dolgairól, már amúgy norvég módra, úgy, hogy
negyedóránkint esik egy-egy mondás és nehezen tör elő rá a lakonikus válasz, mint
a medvemormogás. Még ez a társalgás sem zavartalan. Bosszúsan néz a gyülekezet
a polc mögé, ahonnan gyakorta ellentmondás hallik. Egy hórihorgas, sovány,
bágyadt, gipszarcú koromfekete, bozontos szakállú, villogó szemű 20 éves ifjú*
(* Björnson szavai: „Anspänt og mager med
farve som gibsen Bag et kul-sort, umadeligt s’kjäg: Henrik Ibsen.”)
törölgeti ott az aqua destillatás palackokat, de odafigyel a kupaktanácsra s
megkockáztat egy-egy ellenvetést.
Ez
az ifjú: Ibsen. Nagyon haragszanak
rá, hogy olyan fiatal létére majd mindig bátorkodik különvéleményt bejelenteni,
s még a külföldi zenebonákba, Schlesvig, a párizsi forradalom s a magyar
szabadságharc dolgaiba is beártja magát. Nagyravágyónak tartják, aki azt hiszi
magáról, hogy legalábbis Öhlenschläger lesz (mert verseket farag), vagy éppen
storthingmann (mert oly hevesen szónokol, hogy minden enmes érzésű embernek
testvérileg együtt kell tartania a nagyvilág szabadságharcosaival.) Mit nyerhet
ilyen emberrel a polgárerény, a társadalom, hisz nem respektálja sem ükapja,
sem a pap, sem a polgármester vélekedését. Csak csodabogár lehet, aki nem jár
sehová emberek közé, s az éjszakákat is firkáival tölti ahelyett, hogy alunnék.
Egy védője akad az ifjúnak: gazdája, de még ez is zsémbel vele, mert sok
faggyúgyertyát fogyaszt. Kívüle csak két jó embere van Ibsennek a nyolcszázból:
két hasonkorú barátja, akik csodálják tehetsége első zsengéit: csípő
epigrammáit, karikatúráit, lángoló ódáit Skandinávia ébredéséről, szonettjeit
Oszkár királyhoz, s buzdító szózatát a magyarokhoz, amelynek egyik strófája ez:
Ha majd az ifjú nemzedék
A trónokat körülveszi
És ősz-orkánként oszlopát
A zsarnokságnak rengeti:
Dicső magyar! Neved, mennydörgő jelszavad,
Vezesse győzelemre a norvég hadakat.
Ezekkel
beszéli meg a legújabb eseményeket, amelyeket a hírhullámok elfáradva,
elhalkulva, elkésetten partra vetnek. De legtöbbet beszélnek a nagy műről. Csak
már elkészülne, csak már előadnák.
Ez
a „nagy mű”, amelyhez a fiatalok oly vérmes reményeket fűztek, „Catilina”, Ibsen első drámája.
Íme
a rendelkezésre álló adatok alapján* (* Az
Ibsen-irodalom legjobb terméke Jaeger Henrik norvég könyve; esztétikailag
jelentősek Brandes, Reich, VAsenius, Dae, Berger s a belga Sarolea; dán és
norvág kultúrviszonyok tekintetében Passarge, föld- és néprajzilag pedig Buch
és Sophus Ruge művei.)
vázlata annak az időnek, amikor Ibsen első műve létrejött; de tartozunk még
azoknak a tényezőknek kifejtésével, amelyek a műre, s szerzőjére determinálólag
hatottak.
Ibsen
ekkor még csak 21. évében van, de már komor múlt áll háta mögött. A skieni
boldog jólét napjai elmúltak. Egy család vagyona, s vele egy gyermekifjú
álomvilága dőlt romokba. A piaci házat Skienben, a Stockmann Gaardot, ahol
1828. március 20-án született – s amely mindamellett, hogy a templom, a városháza,
az ebben lévő börtön, őrült-cella, s a pellengér tiszteletet parancsoló és
gyerekmiszticizmust ébresztő társaságában állott -, a dínom-dánom szakadatlan
sorát látta, oda kellett hagyni. Atyja, Knud, aki városszerte ösmeretes volt
humoráról és csípős élceiről, elkomorodva vonult vissza kereskedői csődje után
családjával a venstöbi rozoga udvarházba. A kis Henrik azonban még itt is jól
érezte magát. A mogorva apa, a mélyérzésű, de természettől fogva komoly,
csendes anya (Altenburg Mária Kornélia) s a pajkos testvérek elől elbújt egy
fűtetlen kamrácskába, ahol oly jó volt vén salabaktereket lapozni, bibliai
idézeteket keresni, hókuszpókuszt játszani, rajzolni, festeni, kivagdosni
papírkirályokat és dámákat, s azokat társalogtatni. 16 éves korában ez is megszűnik;
kenyér után kell néznie, beállania a grimstadi patikushoz, csavarni a pilulákat,
s nyelni azokat, amelyeket a gőgös polgártársak az ágrólszakadt komikus
idealistának beadnak. Körülötte megy minden a maga százados kerékvágásában,
nincs kizökkenés, rendkívüli, megtermékenyítő izgalom, csak Ibsen agyában. A
rendkívüli emberek örültek, felforgatók, akiket kötözni kell, tartja e tisztán
animális életet élő, vasfegyelmű társadalom. S a világba lépő ifjú megdöbbent,
hogy mi másképp fest a valóságban minden, amiről oly káprázatosán álmodott,
érezte a valóság ólomnyomását. Minthogy azonban nem tartozott az ún.
contemplativ természetek közé (idegrendszerében négy generáció dán hajós- és
tengerész ős átöröklött vasenergiája hatványozódott meg), izgalmai cselekvést,
szenvedélyes beszédeket, s alkotó tevékenységet váltottak ki. Hasonló
volthangulata, mint aminőben Heine a hamburgi nyárspolgárok közt az „anno 1829”
című költeményt írta:
O, dass ich grosse Later seh’
Verbrechen, blutig, kolossal, -
Nur diese satte Tugend nicht,
Und zahlungsfähige Moral.
Megadatott
neki ekkor a „fájdalom adománya”, mely a „Trónkeresők” (Konsemnerne) skáldja
szerint költővé teszi, de egyszersmind a gyűlöleté is, amely keresztülizzik
költészetén, s azt – legalább mélyebb psychikus méltánylás nélkül - kellemetlenné teszi.
Ez
a lelki dispositio és olvasmányai vitték rá Catilina
megírására.
Nem
az a jellemző, hogy római tragédiát írt – (irodalmi velleitásokkal bíró
kezdőnek nehéz római tragédiát nem írni, hisz ez a rendes kísérleti nyúl) -,
hanem az, hogy egy anarchistát választ ki hősének. Ami keserűség, energia benne
dolgozott, beleöntötte ebbe a vackorízű munkába. Meggyőződése környezete
hitványságában, fájdalma a declassáltságon, amely családját érte, hite a nagy,
kiváló egyéniségekben, s azok forradalmi munkájában annyira elvakította, hogy
glóriolával övedzte egy őrjöngő bérgyilkos homlokát, „akinek idétlen csínjei a
büntető igazságszolgáltatás levéltárába, s nem a történelembe tartoznak„* (* Mommsen. A rómaiak története. Franklin-kiadás.
7. kötet) hozzátehetjük: akképp, amint Ibsen feldolgozta, drámába sem. Mert
Ibsen Catilinájában nincs meg az a jellemző jellemtelenség, az a cselekvő
energia, mint a történelem Catilinájában, aki érdeklődésünket, ha gazságával
is, felkelti; spiritusba való mollusca, vér és élet híján.
Szavalni
tud, azt meg kell adni. Lássuk egy-két próbát, amelyek nem annyira reá, mint
Ibsenre jellemzők. Amikor például az allobrogoknak Róma romlottságát festi:
Haszonlesés, erőszak jelszavuk most;
Csel és csalárdság tesz hatalmas úrrá.
Köztársaság, a régi, már üres név,
Minden polgára rabja a tanácsnak,
Mely megvevé, s kegyét viszont piacra
Állítja árúként. A jog- s az ősi
Szabadságérzet nyomtalan kialszik.
A puszta élet a tanács kegyelme,
Jó pénzért kapható. Hatalmi szó dönt
Igazság trónján. A nemest erőszak
Árnyéka nyomja el.
Az
ilyen kritika után elhinnők, hogy csakugyan az, aminek mondja magát:
Szabadságért hevülő férfiú, aki
Jogtiprás, önkény ellen esküvék fel;
Barátja elnyomottnak és szegénynek,
Ki a hatalmast megbuktatni éhes.
De
sajnos, kevéssel utóbb a „szabadságért hevülő férfiú”-t nős ember létére egy
Furia nevű vesztaszűzre látjuk vadászni, erre „éhes”. Furia vonzódik hozzá,
mert úgy hiszi, rokonlelkek. Ha Catilina panaszkodik:
Nincs ember, aki sejtené, mi izzik
Keblemben. Csak nevetnek és utálnak.
A hitványok nem értik, mily erővel
Dobog szívem szabadság-, jog s erényért...
Furia
így felel:
Röpülni vágyó szárnyamat lenyesték,
Aljasság olt el minden büszke szikrát,
Hogy pompás lángba ne boruljon égig.
Ez
a leány lesz Catilina végzete. Esküre bírja, hogy halálra üldözi ellenségét. A
hős in bianco esküszik (mire nem esküdnék, hogy célját elérje), s csak akkor
tudja meg, hogy enfejére esküdött halált, mert ez az „ellenség” nem más, mint
az, aki a leány nővérét Sylviát megbecstelenítette, s a Tiberisbe űzte. Ez
pedig a „szabadságért hevülő férfiú” volt. Ettől fogva Furia űzi előre a romlás
felé Catilinát, bár egy ellentétes jó daemon, Catilina neje, Aurélia mindenképp
vissza akarja tartani az ingadozóhőst. Anyagi romlása, a consulságtól való
elüttetése nem annyira okai támadó ellépésének, mint a Furia suggestiója. Ez az
erősebb, amely legyőzi Aurélia szavát. A két nő mérkőzésére legjellemzőbb e kis
próba:
Aurelia:
Kertet ültettem szivébe menedékül harcztól,
Szerelmünk virága volt a legszebb plánta benne,
Kicsavartad bosszúszomjjal tőkéjét csirástul
Pompás, büszke koronája elfeküdt a porba.
Furia:
Balga asszony! Te akarnád Catilina léptét
Kormányozni? Hát nem láttad, hogy szivét egészen
Sohse bírtad? Hát azt véled, ily talajban nő kert?
Napsugárral terhes tavasz szülhet ibolyákat,
Árnyék méhe nem növel csak buja mérges bürköt,
S lelke ködbe burkolt ősznap lehetett már régen.
Catilina
elhatározza magát a támadásra. Előbb arról álmodik, hogy visszaállítja a régi
Rómát, de összeesküvő-társai (züllött ifjak, desperat veteránok, megugrott
fegyencek és gladiátorok) felvilágosítják:
Rajongó, hisz nem ezt akarjuk látni –
Mi haszna visszahívni ősidőknek
Kaczajra méltó együgyű korát, mondd,
Hatalmat akarunk mi. Könnyű élet
Mézserlegét.
Erre
Catilina fordul egyet, s teljesen anarchista programbeszédet mond:
Szép álmom volt. Fenséges látománnyal
Telt el czikázó agyvelőm. Úgy hittem,
Hogy Ikarusként szárnyalok fel égnek
S hogy istenink kegyelme felruházott
Emberfölötti harczerővel, sújtó
Villámaiknak tűznyilával és én
Röptében elfogám az égi fegyvert
S a mélybe le, a városra hajítám.
Lobogva véresen csapott fel égnek
A láng és Róma hamuvá omolt szét.
Ekkor hatalmas hanggal felidéztem
Cato barátait sírágyaikból;
Ezer lélekkel népesült e tájék
S hamvából Róma új életre éledt. –
Csak álom volt. Nincs isten oly hatalmas,
Ki napvilágra hozná, ami elmúlt,
S lélek se kél ki nyirkos nyughelyéről.
De ha az ősi Róma
fel nem épül
E kéz művére, hadd taszítsa porba
Rómánkat a mait!
Márványos ékit
Pörkölje pattogó zsarátnok és füst;
A palotákból légyen rom halomja
S némán zuhanj le, büszke Capitolium!
A
végső felvonásban, amikor dűlőre kerül a dolog, újra nem látjuk hősi voltát.
Lidércnyomásos álmok, víziók sápasztják, s amikor a harcban megveti őt a római
fegyver, tehetetlen élőhalottá váli, puszta eszközzé a mindinkább abstractióvá
váló Furia kezében. Ez csábítja a halálba, pipacskoszorút fűz a homlokára.
Catilina ellenkezik.
Furia
Te a halványát jobban kedveled tán?
Elhozzam zöld sáscsokrát Sylviának,
Holttestéről, mit hány-vet piszkos árja
Tiber folyónak.
Catilina
Óh, mi szörnyű kép ez!
Elhozzam azt a tüskebokrot Róma
Vásárteréről, melyet honfivérbe
Derék barátom, tenmagad fürösztél.
Catilina
Elég!
Furia
Vagy kell-e füzér tölgylevélből
Anyám kertjéből? Együtt hervadott el
A fával, amikor leánya ifjún
Jajongva szégyenében vízbe ugrott.
Catilina
Csak rajta. Bosszúd serlegét itasd ki
Velem fenékig.
Furia
Tenszemed vagyok csak
Emlékezésed és fenyítőszéked.
Csábítja
újra a halálba. Catilina kétségbeesve menne, de csillagot, fényt lát: Aurélia
szemét. Furia rábírja, hogy kioltsa e csalóka fényt, s Catilina ledöfi
Auréliát, aki egy szent mosolyával, mégis győztesen együtt hal a Furia által
leszúrt Catilinával kebelén.
Íme
Ibsen Catilinája, ez a kiérdemült gazember, aki mégis egy gimnazista
idealizmusával és álpathosával háborog a világ romlottsága ellen. Antipathikus
pityergő, abstract alak, ki csak szaval, boncol s alig tesz egyebet, mint ugrál
a jó és rossz démon közt, mint a két ellentétes mágnes hatása alatt megveszett
delejtű.
Mi
más a történelem Catilinája, mily hatalmas szociális korkép kínálkozik a
művészi feldolgozónak a római történelem eme fázisában.
Ibsen
csak Cicero és Sallustius Catilinaját ösmerte tanulmányaiból, amelyekkel
privatim medikusnak készült. Jó érzékére vall, hogy kiérezte mind a két íróból
a hazugság lehelletét, a torzítás célzatosságát. Csalafinta Cicerót
mesterkedései miatt. amelyekkel zsebe érdekét közérdekké emeli és viszont,
minden stílusszépsége, simasága ellenére mi is megutáltuk már kisgimnazista
korunkban. (Inkább törtük magunkat a derék Tacitus kétségbeejtő
lavina-mondataival.) Sallustius szintén nem az az ember, akinek műve
meggyőzőleg hatna. Ez az arcátlan zsebelő, aki vagy 60 millió koronát zsarolt össze
(Julius Caesar kicsikart ebből vagy ¼ milliót), tiszta pártiratot szerzett,
amelynek célja volt Catilinát mentől jobban befeketíteni, hogy elterelődjék a
figyelem csínyei értelmi szerzőjéről: Caesarról. Mert tudnunk kell, hogy
Catilina fizetett eszköze volt Caesar titkos vezérlete alatt álló demokratikus
restaurációnak, amely meg akarta buktatni a keleten időző Pompeius diktatúráját
egy ellendiktatúra által.
Nyíltan
csak olyan léphetett fel, aki már minden hidat fölszedett maga mögött. Erre
volt jó az élvezetekben, nélkülözésben elzüllött Catilina, Sulla poroszlója,
aki nem ösmert még vadállati vérségérzést sem (megölte fivérét, nejét, fiát),
aki tudott szervezni is, mert meg volt benne a „gonosztevő erélye, s
emberismerete, s a bűn amaz irtóztató pedagógiája, amely tudja, miképp kell a
gyöngét leverni a lábáról, s az egyszer elbukottból gonosztevő csinálni”. Vérig
sértve, hogy több magas hivatalban való zsarolásai nem ajánlják a consulságra,
elfogadja a demokraták ajánlatát, s vállalkozik egy kis felforgatás
rendezésére, mert így könnyen megsemmisítheti ifjú barátai segítségével az
adósságkönyveket s a „gyűlölt Cicerót”, így hát megpróbálja belevetni az üszköt
Rómába, ahol tánc és citerajáték, pohárcsengés, örökös vigasság takarják el az
erkölcsi és anyagi romlás szakadékait, és a proscriptiók borzalmait. A
vállalkozás dugába dől – hála Cicero szemfüles barátnőinek -, s Catilina
bajnoki halált hal, míg Cicerót bengáli fény közt övezik a haza megmentője
koszorújával. Az ügyes Caesar pedig, a Spiritus rector hagyja elveszni társait,
s mosatja kezeit Sallustiussal egy látszólag objektív műben.
Ibsen
még nem ösmerte az újabb kutatások emez eredményeit, csak mintegy kiérezte,
hogy Catilina ellenfelei, a törvényes rend szájas őrei sem voltak jobbak. Ezt
az ellenpártot azonban elmulasztotta színpadra hozni, így csak a compact
maioritás áldozatát látjuk magunk előtt, akiben – hogy elfogadhatóbbá tegye –
összepárosította az élvhajhászt Catoval. A párosítás azonban korcsszülésre
vezetett.
Furia
csak ilyen abstració. Szenvedélyes, int egy vulkán, és szürke meditáló, mint
egy észjogász, úgyhogy nem hiszünk szenvedélyében sem. Mintha Catilina
visszhangja volna, s mindketten visszhangjai a fiatal Ibsennek, aki híjával van
még annak az objektivitásnak, amely a drámaíró művészetét teszi. Zavaró
elemeket kever alakjaiba önmagától, ezzel megfosztja őket az egyéniségtől, s
egész darabjába kétfelé vásó hangot visz. Ez pedig megölője az egésznek. Ha az
író nem koncentrálja a hatóelemeket egy irányban, hanem egyiket a másikkal lerontja.
nem tud szuggerálni, idegeinket oly össze-vissza vibrációba hozza (mely mindig
beáll, ha habozunk, ha nem tudjuk, hogy valakivel vagy valamivel hányadán
vagyunk), s a végeredmény egy kellemetlen érzés, a nemtetszés.
Aurélia
még a legkövetkezetesebb, legszimpatikusabb. Rajzában nyilatkozik meg először a
feminista Ibsen, a női szív jogainak lovagias védője.
A
többi alak is színtelen. Nem tud tömegeket egyéníteni, mint később, amikor e
részt is sokat tanul Shakespeare-től.
A
valószínűtlenségek egész tárháza a darab; a technika fércműve. Emberek
jönnek-mennek minden ok nélkül, mindenütt megjelenők, meghallgatják egymás
monológjait (éppen egy tucatot tett bele a későbbi monológirtó Ibsen), s
belenyúlnak a cselekvésbe. Technikája azonban mégis érdekes annyiban, hogy már
itt elhanyagolja a hivatalos esztétika szabályait az expositióról, az ellenpárt
felléptetéséről, a bonyodalom csomózásáról s a csomó felbontásáról. Némileg
sejteti már későbbi technikáját: tisztán belső konfliktust rajzol, az akció
úgyszólván belsőleg folyik, innen erednek a kidolgozásbeli sajátságok is.
S
mily gyenge még a stílus; terjengős, tele bombasttal és felesleges
ismételgetésekkel, nehogy a publikum Catilina tirádáiból valamit is
elszalasszon. Most még fél, hogy meg nem értik, később annyira rövid lesz, hogy
ráfogták: azért teszi, mert fél, hogy megértik.
Erről
a primeur-növényről csak két hű barátja tudott. Kész a dráma, s most
menjen világ meghódítására.
Egyik
barát a legnagyobb gonddal letisztázza a rendetlen tervet, s a világért sem
hagyna ki egyetlen gondolatjelet sem abból a számtalanból, amelyet Ibsen –
saját vallomása szerint – a teremtés hevében alkalmazott, ha a helyes kifejezés
nem jutott az eszébe. A másik Schulerud, a tisztázattal Krisztiániába siet,
benyújtja a színháznak, s nem kételkedik, hogy előadják, „mert az
igazgatóságban nagyon okos emberek ülnek”, s abban sincs kétség, hogy a város
minden könyvárus jelentékeny tiszteletdíjat ad érte, s „legfeljebb az okozhat
gondot: kikutatni, melyikük kínál legtöbbet”.* (* Ibsen előszava a második, átkefélt kiadáshoz)
Hosszas
várakozásnak rövid, bár udvarias elutasítás lett a vége úgy a színháznál, mint
a kiadóknál, ígérni senki sem ígért semmit, legfeljebb követelt. Ámde a norvég
Horatio nem lankad. Buzdítja Ibsent, legyen a maga kiadója, ő majd kölcsönöz
neki, s a jövedelmet megosztják. Hagyjanak fel a stúdiummal, 2-3 darabot Ibsen
a kabátja ujjából is kiráz évenkint, s így a valószínűségi számítás szerint még
régi vágyukat, európai körútjukat is megtehetik s a Keletre is eljuthatnak.
Ibsen
1850-ben egyelőre csak Krisztiániába jutott. Csakugyan kinyomatja darabját
Brynjolf Barme álnév alatt. az ifjúság érdeklődött iránta, a kritika
lerántotta. Az akkori kritikusok ugyanis csóválták a fejöket, valahányszor egy
új író mert jelentkezni a láthatáron, s elrettentették, nem mint Kazinczynk
buzdította a „lelkes istenfi”-ket. Pedig Ibsen a koporsóból kitört és eget
kért. Lángját lehűtötte a fagyos közöny, a remények szivárványos
szappanbuborékja elpukkadt. Egy este nincs mit enniök; az összes eladatlan
példányok – ugyan kevés híjok volt – egy becsületes sajtoshoz vándorolnak,
s újra van tűz a közös konyhán.
Íme
a debut. Könnyek közt mosolygunk a reczitáczión s nem féltjük a
megpróbáltatások hősét, mint ahogy nem féltjük a mesebeli királyfit, akiről
előre tudjuk, legyőzte a hétfejű sárkányt.
A
képet, melyet „Catilina” a 20 éves Ibsenről ad, kiegészítik a Jaeger által
kikutatott e korbeli költemények. Ezekben ellentétbe helyezkedik. Welhaven
divatos nympha-romantikájával s buzdítja a skaldokat, hogy a népéletet fessék.
Ő maga ugyan nem foglalkozik a népélettel, de mégis jellemzők rá nézve e
versek: mint „anima sola”-t festik, mint magába zárkózott, gondolatvilágába
begubózott ifjút, akinek a reális élet csak arra való, hogy gondolatvilágát
megtermékenyítse.* (* Erre a
„Weltflucht”-ra jellemző a „Kjaempehöjen” Blankájának mondása:
Hát kell-e szem, vagy
kell-e fül s egyéb szerv,
Hogy lássuk, halljuk,
értsük a világot?
Neml át, vagy hall és
ért a lelki érzék?
Figyelve kémlel s bizton
észrevész az.
Szemem nem lát a rózsán
egyebet, csak
Színes szirmát és
levelét, de lelkem
Meglát egy lenge tündért
kelyhe mélyén
Ki pajkosan búvik piros
lakába;
És énekel mennybéli
hatalomról
Ki a színpompa, illat
alkotója. –
És csaknem hajlanék azt
hinni balgán
Mit két szem nem látott,
még talán szebb
Mint a való.)
Fiatalos,
könnyelműség sohasem volt benne, saját szavai szerint sohasem tartozott azok
közé, „akik megelégednek a játékkal”. Mindent reflexióval sápaszt el akkor. A hitben csak úgy kételkedik, mint a
saját tehetségében. A bálban félreállva tépelődik: „Mi van ezeknek a vidáman
mosolygó alakoknak belsejében. Várakozással, örömmel, önelégülten jöttek ide;
megtalálták-e amit kerestek, vagy a bál színháza képét adja tán az emberi élet
nagy drámájának: a sejtésnek, reménynek, csalódásnak?” Ő maga is keresztül megy
egy félóra alatt egy ilyen szerelmi tragédián. Imhol a dán vér (férfiág) és német
vér (nőág) nyomai ereiben: a Niels Lyhne és Faust nemzetéé. Jellemzőleg
mutatják még e versek rokonságát a
sejtelmessel, a komor mysticismussal, ha a temetői haláltáncot, az erdei
éji vihart festi, melynek zúgásához bagolyhuhogás adja a kíséretet. De ő
szereti ezt:
Igaz hazára lel szívem,
Ha a vihar körül veszi,
Mert belsejét egész-híven
Az orkán vissza tükrözi.
1850-ben
Krisztiniában van, hol Heltberg kitűnő iskolájában, a „diákgyár”-ban Björnson
társaságában pótolja tudománya hiányait. Néhány hó múltán megbukik, sohasem
lesz anyakönyvezett egyetemi hallgató, de később kitüntetik a „doctor honoris
causae” címmel. Részt vesz a száműzött Harro Harring szabadsághős ünneplésében,
a pünkösdi szünidőt pedig felhasználja második darabja „A bajnok sírja”
(Húnhalom, Kjaanpehöjen) megírására.* (* Újabban
németül: H. I. sämmtl. Werke. Brandes, Elias és Schienther bevezetéseivel.
Berlin, s. Fischer.)
Az
önálló fellépés nem sikerült, megpróbálta hát a járt utakat: Oehlenschläger,
Hertz Henrik nyomdokait. Az apróság majd szépen folyó jambusokban és
trocheusokban, majd kitűnően csilingelő rímes strófákban apotheosisa Észak zord
erejének és Dél vonzó kellemének s a két ellentétes világ kölcsönös
kiegészülést szomjazó vágyának, akárcsak Heine verse a pálmáról s a fenyőfáról.
Blanka,
a szicíliai leány vándormadár vágyát így festi:
Szól atyám: „A tengeren
Túl van, messze, egy vidék,
Ott pezsg élet, ami még
Nincs kövülve mereven.
Itt kihalt. A hajdan hős
Ivadéka satnya mind;
A friss, bátor, őserős
Bajnok képe onnan int.”
É beáll az esti csend;
Vágyam röpköd, messze száll
Ábrándomnak képiben
Testet ölt egy téi táj.
Itt moh s romladék alatt
Fojtó meleg, tikkadás...
Ott lavina-áradat
S újra bimbófakadás.
Ennek
a világnak képviselője vetődik útjába: Gandolf királyfiban.
Ebben
még küzd az ősi vadság annak megösmerése ellen, hogy a régi idő romba dől, s
hogy a kereszténység felvétele kényszerűség:
Ragya verte korszakunkat; égi átok
Emészti észak nedveit gáládul;
Növényeinket elfonnyasztja mérge.
Megyek hazámba, menthetőket óni
Mik még romokba döntve nincsenek.”
Bármennyire
is elbájolja Blanka a vérbosszúért lihegő hőst, még nem hallgat csábító
szavára:
„S ha ezt a gyáva hitvallást – miként te
Vallásom hívod, - a ti földetekbe,
E szűz talajba ültetné kegyes kéz,
Bizton tudom, kisarjadznék belőle
Pompás virágsereg, s dúsan takarná
A puszta szirtet - - -„
Ingerülten
feleli Gandolf:
„Hagyd békén szirteinknek pusztaságát
Míg minden össze nem dől –„
(Mintha
csak Oehlenschläger Hahón Jarl-jának Odinját hallanók, amint a
hittérítő Olaf Trygvasonnak feleli:
Ficzkó, ne bántsd fenyőim sudarát!)
Hiába
minden küszködése, végre is elfogja a meggyőződés, hogy a hadisten Thor
pörölye, a híres Mjolnir kettétört, s a szelíd Baldur fényországa köszönt e.
Brandes
kimutatta, hogy a kicsiség beleillik egészen Oehlenschläger romantikus
eszmevilágába („Tordenszkjold” „Wäringek”). Az alapgondolat s alaphangulat
Észak és Dél összeházasodásának szüksége szép és történelmileg is igaz, bármit
mond a latin faj felfrissülésének szükségtelenségéről Enrico Panzacchi.* (* Levele d’Annunziohoz a „Nuova Anthologia”
májusi számában.) Némi emelkedést mutat a jellemzés és nyelv tekintetében.
Legjobban sikerült Blanka alakja, aki Ibsen nőgalériájában azon nők mellé
sorakozik, akik a férfiben szerelmes odaadással csak a hőst, csak született
urukat látják. Mi mást fognak bennök későbbi nőalakjai látni!
A
kritika kedvezően fogadta a kis darabot. Három előadást is megért. Ha Ibsen
csak a siker kényelmes módjára vágyakozik: ez megtévesztheti s akkor nem
munkált volna ki új pályákat. De az oly erős egyéniség, mint az övé, csak
ideig-óráig viselheti idegen szellem nyűgét.
Annyit
elért, hogy számba kezdették venni mint drámaírót, de se a kis honorárium, se a
hű Schulerud hópénze nem menti meg a koplalástól. „Ebédet nem ehettek” – írja
barátja Botten-Hansen -, s ahogy
tekintélyüket a házban el ne veszítsék, déltájt elmentek hazulról, s csak akkor
tértek ismét vissza, amikor a háziak már azt hihették, hogy megebédeltek. Aztán
kávéztak kenyérrel, ez képviselte ebédjüket. akkor majd naponta találkoztam
velök, de mindig oly vígan voltak s különös takarékosságukat oly jól leplezték,
hogy hosszú ideig sejtelmem sem volt róla.”
Schulerad
bámuló ragaszkodása jó hatással van skepticismusára, de mélyebb nyomot hagyott
benne Abilgaard és Trhane Márkus szocialista-mozgalma. Gyűléseiken részt vett,
lapjukba dolgozott, s amikor a két vezért elfogták, ő is alig kerülte ki
sorsukat.
1851-ben
a Jung Deutschland-ot bámuló Botten Hansen-nal és Vinje-vel a „Mann” című kis
hetilapot adja ki. Ellenzéki forradalmárok mindhárman: nem nézték, mi ellen
opponálnak, fő dolog, hogy férfiasan opponáljanak. A politikai ellenzék azonban
óriás visszaesést mutat 48 óta, s Ibsen csalódásának mérgét a sápkóros, stréber
storthingmanek ellen a „Norma, vagy
Egy politikus szerelme” című zenedrámában önti ki.
Másfél
évi krisztiániai időzése mégis forgalomba hozta a nevét. 1851-ben az új bergeni
színház dramaturgjává szerződtetik, s egyszersmind vagy 1000 koronát kap külföldi
tanulmányútra.
Krisztiániában
a dán színház szolid művészete, Koppenhágában Höedt realizmusa, Drezdában Davison
geniális szenvedélyessége nagy hatással vannak rá. Kezdte látni, hogy amint az
előadó művészet hadat üzen az idealisztikus szavaló irány ellen, úgy a
természethez való visszatérést írjazászlajára a drámaköltés is.
Bergeni
évei (1852-1857) nagyon jó hatással voltak rá. A 800 éves egykori hansaváros
vén, csúcsfedelű faházaival, fekete cölöpépítményeivel, ódon erősségeivel még
egészen középkori hangulatot ébreszt, másrészt azonban lakosainak közmondásos
elevensége s a modern fejlődés Norvégia második városává tette (ma 70.000
lakosa van). Környéke gyönyörű. Fjordok, tengeriujak, sziklaszigetek tömegében
fekszik. Pompás vegetáció, tölgy-, jávor-, gesztenyefák, ibolya, nárcisz,
gyöngyvirág dúsan tenyésznek itt az ész. szél. 600-ánál,
tőszomszédságában az örök hóval borított sziklafalaknak.
A
középkori hangualt megvan az Oestroti
úrnő-ben, az élet elevensége a Solhaugi ünnepség-ben, a természet üde lehe Olaf Liljekrans-ban; mindháromban pedig
valami új: a színházi gyakorlat hatása. A hatás titkát, a tömegek gondolkodás-,
érzésmódját, egy-egy darab megelevenedését, a mesteri technikát, Shakespeare.
Holberg, Seribe s az ifjú Björnson műveit begyakorlás közben ösmeri meg és
roppantul halad. Ez a praxis többet ér neki, mint a Heibergből és Hettnerből
megösmert teória.
Hogy
múzsája most nép-nemzeti irányba tért,
annak az említettem körülményeken kívül része van az általános felbuzdulásnak,
amelyet a társadalomban Asbjörnsen és Moe népköltési gyűjteményei keltettek. A
hölgyek nemzetiszín szalagokat viseltek, lelkesedtek a „Saeterjentens söndag”
(A havasi pásztorleány vasárnapja) hangjain, a Halling-daliak* hegedűjátékán s
ugrótáncán. (* A Hardangar-fjordtól a
Krisztiania-fjord felé nyíló völgy; nevezetes különösen régi népviseletéről. A
férfiak még mindig olyas uniformist hordanak, mint a Marlborough alatt
Spanyolországban harcolt norvégok, a nők zsákalakú ruhát szép hímzésekkel.)
Ibsen ugyan csatlakozott a mozgalomhoz, de csakhamar belátta affektált voltát,
bár a társadalommal satirice ellentétbe helyezkedni e korszakában, mikor örült
az életnek, mikor szerelmes volt, nem bírt.
1853-ban
előadják a Szt. János éj című
apróságát (egy éjszaki mezbe öltöztetett „Szent Iván éji álom”), 1854-ben pedig
az érettebb Fron Ingegerd fil Oestrot-ot.
Időben
és térben közeledik a modern hazai tárgyakhoz. A Kr. e. római respublika, a
kereszténység behozatalát megelőző vikingjárás rajza után a XVI. sz.-beli
Norvégiát festi, amelynek száraz története maga csupa gyász. Az ország ekkor
„üres sisak, pengétlen kard, fogótlan pajzs”. Sverre demokratikus alkotmánya
(XIII. sz.) megfosztja az országot a vezető, tehetős nemesi rendtől. Nincs
lovag, „s ahol nincs lovag, ott férfi sincs, ahol férfi nincs, ott asszonynép
parancsol”. Ránehezedik a kizsarolt országra a dán iga, a norvég nemzet az
elkorcsosodás szörnyű képét mutatja, s nem produkál egy lélekemelő jellemet
sem.
Produkál
Ibsen szellem. Brandes, Jaeger, Dae kimutatták, hogy Inger asszony se volt jobb
a koránál; haszonleső, gazdag, ravasz hölgy volt, aki scrupulusok nélkül adja
leányait dán nemeseknek. Ibsennél ellenben a szabadságtörekvés hivatott
vezérévé és áldozatává lesz a nagyasszony.
15 éves koránál az
utolsó lovag, a dánok által legyilkolt Knut Alfson sírjánál megesküszik, hogy
helyreállítja hazája szabadságát, s ettől fogva a nép tőle vár mindent. Ő is
hisz hivatásában, de idő múlik s tenni nem mer. Régi botlás köti kezét, melyet
akkor követett el, amikor mert más is lenni, mint honleány; „asszony, csak
asszony”. Sten Sture grófnak egy törvénytelen fiút szül, akit a svédek
hatalmukban tartanak, s hogy rajongóan szeretett fiának baja ne essék, hogy
„időt nyerjen”, férjhez megy egy dán marsallhoz, leányait dánoknak veti
feleségül, s tűri a nép pasquill-jait. De fordulni látszik a kocka. Az ország
egy részében nyílt lázadást szít a fiatal Sture (J. asszony azt hiszi, hogy ez
Sture törvényes fia, pedig az ő magzata), s Inger is enged jobbágyai harci
kedvének. ekkor látogatóba jő a dán Niels Lykke színleg, hogy vele
szövetkezzék, valójában pedig, hogy nyílt lázadásra bírja, s a felforgat
Sturét, akiről azt hiszi, hogy a kastélyban rejtőzik, kézre kerítse s ekképp a
király kegyeit kinyerje. J. esküdt ellensége Lykke-nek, azóta, hogy leányát
Luciát megejtette s a halálba kergette. A bosszú percét látja elérkezni, tudja,
hogy a szoknyavadász bele fog bolondulni ifjabb leányába, Elinebe, s mily jó
lesz a kérőt ebként gyalázattal kiverni.
A két erős ellenfél
merészségének és ravaszságának idegfeszítő tornája játszódik le szemünk előtt;
a cselekményt nemcsak a szereplők egyénisége, hanem folytonos félreértések,
helyzetkomplikációk gabalyítják s a mérkőzés, mely a komoly hang mellett is
csaknem vígjátéki bonyodalom hatását teszi – úgy röpíti a vetélő-hajócskát ide s
oda Ibsen keze -, mélyen tragikus momentumban fejeződik be. Egyik fél se vigyáz:
Niels és Eline tántoríthatatlanul egymásba szeretnek, de Inger asszony még
nagyobb vereséget szenved: várja fiát, akit a svédek vissza akarnak hozzá
küldeni, hogy engedékenységre bírják, s felvillan benne a gondolat, hogy
királyivá téteti. Csakugyan megérkezik a kastélyba egy ifjú, de ezt Inger a
felforgató Dalejunker-nek, Sture gróf törvényes fiának tartja, s nehogy
„királyanyai” álmait meghiúsítsa, meggyilkoltatja. Csak e véres tett után,
hallucinációinak egy világos percében látja, mit művelt: saját fiát ölette meg;
ez volt a Dalejunker, akit az elhalt törvényes Stureval való hasonlatosságánál
fogva a trónkövetelő szerepébe beugrattak.
A sajátságok, amelyek
ebben az Oedipus-hangulatú tragédiában szembeötlenek, nagyrészt maradandóan
jellemzik Ibsent további fejlődése folyamán is. Elénk tár egy rövid időközre
szorított cselekményt, amely nem a hivatalos esztétika szerint füllel-farkkal
ellátott kerek egész; úgyszólván csk a katasztrófa, amelynek előzményei nemcsak
előttünk fejlenek ki lassankint, hanem a szereplők is tudatlan sötétségben
vannak úgy az előzmények, mint egymás felől is. Majd a modern drámáknál fogjuk
kifejteni, mi az előnye, mi a hátránya ennek az inductiv eljárásnak, mi a
hatása ennek a beállításnak, mert ezen a kérdésen fordul meg a jogosultsága.
A darab alapeszméje is
olyan, amely más és más nüanszokban minduntalan ritmikusan visszatér. Ez: a
kiváló embernek hivatását semmi áron nem szabad cserbenhagynia, de viszont a
hivatása mellett való állhatatos kitartás keserű lemondással, érzelmi világa
nagy kárával, sokszor dicső bukással jár. Ez a majdnem teológiai hit nyilvánul
meg nemcsak a drámákban („Catilina, Trónkeresők, Brand, Peer Gynt, Császár és
Galileus, A nép ellensége, Mire feltámadunk” stb.) nemcsak költeményeiben,
hanem önszemélyére nézve abban a felségfolyamodványban is, amelyet 1866-ban
Károly királyhoz intézett:” ... éltem műve, amelyben megingathatatlanul hiszek,
s amelyről tudom, hogy az úristen tette vállaimra.” Itt is ez a konfliktus: a
nagyasszonyt hazaszeretete, s a nép hite a szabadságtörekvések harcosává
avatják, holott erősebb benne a szerető szűz, majd a gyermekféltő anya, s a
nagyravágyó és bosszúálló nő érzése, amelynek felülkerekedése elveszti vele
évtizedes higgadtságát s ragadja a katasztrófa csapdájába.
Egy nagy büszke psyche
küszködései, annak a skálája, mint ébred a tétovázó lélek energiája, mint veti
a hálót ellenfelének, mint szédül le győzelmi triumfusáról, amikor látja, hogy
önmaga esett bele, mint törik meg úgy nagy hivatása, mint egyéni boldogsága
romján: nagyon közel hozzák hozzánk az idegen földet, idegen kort. Vagy mily
ügyességét mutatja a jellemzésnek Elne és Nils alakja. Mily szép és érdekes, hogy
lesz az ábrándos,hazájáért búsuló, a dacosságig önálló és büszke leányból, aki
gyűlöli Nils Lykket, mert a hamelni patkányfogó módjára csábítja az
asszonyokat, épp e Nils Lykke alázatos odaadó kedvese; vagy hogy lesz Nilsből,
a nagyravágyó, fondor diplomatából az asszonyész kéjszomjas elcsavarítójából
igaz érzésű, bűnbánó szerelmes, aki azt hirdeti: „Az asszony a leghatalmasabb a
földön; az ő kezétől függ, hogy a férfit úgy vezesse, ahogy isten akarja.”
A komor miliőfestés, a
stílus is mutatja az egyéniség fejlődését. Ez utóbbi néhol Goethe Götz-ére,
stychomithiáiban Shakespeare emlékeztet, néhol még bőbeszédű, de már kezdődik
az a praecisitás,szavakkal való bújósdi-játszás, amely epigrammai rövidséggé
tömörülvén Ibsen erejének egyik fő jelessége.
Ibsennek, mint a
Trónkeresők családjának „szemérmes a lelke”, életírói is csak diszkrét
célzásokat ejtenek, de ezekből meglehetős bizonyossággal feltehető, hogy a
következő darab a „Solhaugi ünnepség” (Gildet paa Solhong) személyes élmények
erős hatása alatt keletkezett.
Látunk egy fiatal
szenvedélyes nőt (Margit), akit a dalos ajkú ifjú (Gudmund) még
leánykorában megszeretett, egy szerencsétlen házasság dermesztő légkörében. A
férj (Bengt) azt hiszi, hogy Margit nagyon boldog, hisz „öt komorna úrnője),
pompásan nyergelt paripa várja, amikor akarja; röviden mondva, megvan minden,
amit egy erkölcsös asszony kívánhat”. De a házas boldogsághoz több is kell s
Margit együgyű férjének még látását sem szenvedheti:
Mi jó, hogy elment. Ha
itt van vélem,
Eremben aludni érzem a
vérem;
Érzem, hogy szívem fagy
elborítja,
Vagy vaskarom lelkem
összeszorítja.
Ő az uram lett: én
hitvese lettem,
Óh meddig teng el eleven
testem?
Félszázadig? Vagy túl e
határon?
S életem éve: csak
huszonhárom.
Csak emlékeiben él, mert
viszontszerette Gudmundot, de amikor meghallja, hogy ez megjött házassági
napjának harmadik évfordulójára, azt hiszi, hogy csak gyönyörködni akar
fájdalmában. Ezért először mesterileg palástolja előtte érzelmeit; hogy érvel
amellett, amit maga sem hisz, hogy boldognak kell lennie! Csak akkor veti le az
álarcot, amikor megtudja, hogy egy „vogelfrei” ember áll előtte: kegyvesztett
lett a királyi udvarban, mert véletlen tanúja volt annak, hogy a király jegyese
a kancellárt csábítgatta, s vele akarta megmérgeztetni a királyt. Gudmund
elbeszélése mély hatást tesz Margitra: „Igen, ezek az idegen országbeli nők,
mindig hallottam, nem oly lágyszívűek, mint mi, nem félnek a gondolatot tetté
tenni.” Megfogamzik benne a gondolat, hogy Gudmunddal elteszi láb alól a
férjét, de csakhamar keserű valóra ébred: Gudmund bilincseit levetvén, nővérét,
a tiszta gyermek Signét szereti, s mindketten áldásukat kérik.
Szerencsétlenségében még végzetesebben éri férje tolakodó utált
szerelmeskedése, s becsípett hencegése. Margit ekkor belecsöppenti poharába a
Gudmundtól elcsalt mérget (amelyet a király jegyese szánt a királynak). A
bűntett tehát részéről teljes, de harci riadó zavarja meg Bengtet, hogy kiigya.
Tudniillik Knut Gaesling, Signe visszautasított kérője, megtámadja a házat, a
részeg Bengt vakon kirohan s elesik. Gaesling kibékül, Gudmund kegyelmet kap,
elveheti Signét, Margit klastromba vonul, lemondván.
A rendkívül ügyes, tömör
szerkezetű, végtelenül poetikus darab tragédiájának indul, de kedvezően
végződik. A költő még képzelt alakjait sem hagyja vigasztalanul szenvedni, mert
maga a teljes boldogság állapotában volt, amikor e sorokat írja magáról:
Írtam színekkel ékesen
Pazar költői képet:
Áhítatos két barna szem
Reám mosolygva égett.
(Tudvalévő, hogy ezt a
két barna szemet Thoresen Zsuzsanna, egy prépost és Th. Magdolna írónő leánya s
1858. június 18-tól Ibsen felesége, vallotta magáénak.) Nem célunk foglalkozni
azzal a meddő vitával, amellyel az akkori kritikusok a kitűnő sikert ért
darabot Hertz „Sven Drying Hus”-ának színtelen utánzásává akarták bélyegezni:
Ibsen előszavában*, Brandes, Vasenius, Daé, Jaeger könyveiben megvan rá a
válasz. (* „Minden darabom természetes és szükségszerű terméke életem
folyásának bizonyos adott ponton. Belülről kifelé támadott s nem valami külső
indíték, külső hatás folytán.”) Érdekesebb látnunk, hogy e darabban már
kiválólag modern tárgy: egy érdekházasság borzalmas volta van nagy erővel
bemutatva, bár a megoldás még határozottan megalkuvó konvencionális.
A régi népi hősköltemények formáját alkalmazza; J. ekkor
ismerkedett meg Landstadt népköltési gyűjteményével s egy értekezésben a
napdalokat, mint a lírai dráma kimeríthetetlen kincsesbányáját tünteti fel.
Ugyancsak az érdekházasság ellen harcol Olaf Liljekrans,
de nem a megtörtént házasság előidézte boldogtalanság tragikus argumentumával,
hanem egy felbomló jegyesség derültebb történetével.
A tönk szélén álló Kirsten asszony és a nemesi
összeköttetésre vágyó, gazdag Ame megegyeznek, hogy gyermekeiket: Olafot és
Ingeborgot összeházasítják. Olaf azonban egy lakatlan völgyben megismerkedett a
vándorénekes Thorgjerd bájos gyermekévelngeborgot összeházasítják. Olaf azonban egy lakatlan völgyben megismerkedett a
vándorénekes Thorgjerd bájos gyermekével, Alfhilddal, aki úgyszólván megigézi,
úgy, hogy hallani se akar Ingeborgról, aki viszont ugyancsak ellene van a
házasságnak, mert – bár büszkeségében tusakodik ez ellen – apródjukat Hemminget
szereti. Alfhild Olafot követi az emberek közé (a hegyi völgyet, ahol felnőtt,
lakatlanná tette a fekete halál), ahol csak gúny és gyalázat vár reá a
menyasszonyi koszorú helyett, mert a szülők kierőszakolják Olaf és Ingeborg
nászát s Olaf is gyenge ellenállni. A kétségbeesett leány fáklyát vet a
nászházba s szökik hegyei közé; odaszökik Ingeborg is Hemminggel és Olaf is.
Kirstin asszony űzőbe veszi őket, Alfhildot kézre keríti, s mint boszorkányt s
gyújtogatót le akarja taszíttatni egy szikláról, ha nem jelentkezik egy
feddhetetlen férfi, aki ártatlanságát kijelenti, s hajlandó nőül venni.” A
válságos percben előáll Olaf s anyja végre beleegyezik a házasságba megtudván,
hogy a gazdag hölgy Alfhild. Ingeborg és Hemming fait accompli-ja ellen szintén
nem küzd Arne.
Ez a száraz mese, bájos, romantikus
mezéből kihántva. Érzik rajta a költő szinte pogány gyönyöre a fenséges
természetben: Jostedal-vidék grandiosus milieu-jé. Amint ugyanis Olafnak
előképe a népmondai Olaf (1. Herdernél; Goethe „Erikönig”-jének is előképe),
úgy Alfhildé az úgynevezett Jostedalrypa mondai alakja: „a Joste-völgy
hótyukja”, egy gyermekleány, aki a völgyben nevelkedett ártatlanul, egyedül,
mert körülötte az embereket elragadta a pestis. A Jostedal (Norvégia nyugati
részében a Sogne- és Nordfjordok közt) 2000-2500méteres fekete hegyóriások, kék
gleccserek végtelen fehér firnmezők, tengerszemek közé van ékelve, mint egy
zöldellő sziget egy jégpalota belsejébe. Jöttumteim-nek, az óriások hazájának
hívják e hegyvidéket, amely régebben a bergeniek, ma már az egész világ
turistáinak kedves kirándulóhelye s valóban ritkítja párját még a természeti
szépségekben oly dús Norvégiában is. A végtelen csend, amely más országbelire
oly megdöbbentőleg hat, itt, ha lehetne mondani, még végtelenebb s megfoghatóvá
teszi a népi s ibseni képzelet álmát: egy itt teljes ártatlanságban,
hyperidealizmusan felnőtt leányról, akire rászakadt álomvilága romja, mihelyt
megismerkedik a reális élettel, az emberekkel. Ennek a pillanatnak a
rajza mélyen megindító. Alfhild egy temetést lát s naivul kérdi:
Piros rózsák ágya,
mondd Olafom hol van?
S a liljomlepedő,
melyen nyugszik holtan.
Olaf:
Nincs liljomlepedő
s piros rózsák ágya,
Van forgács s
koporsó sötét deszkaszála;
Mert ezen és
szalmán nyugossza az álmát.
Alfhild:
Forgácson és
szalmán?
Olaf:
Igen, ez a sorsunk.
Így megy a kiábrándulás tovább;
tündérkíséret helyett csak a megtört hozzátartozók, égi gyöngyeső helyett
csak keserű, sós könnyek, égi hon helyett nyirkos göröngy. Alfhild a minden
csalódott idealista ajkára illő felkiáltásban tör ki:
- Hisz nem így volt mindez az atyám dalában!
A
végtelen („grundlos”-nak mondja Lorm) optimizmust a végtelen pesszimizmus
követi, mikor az emberi kicsinyesség, gonoszság, érdekhajsza nagyon is emberi,
nagyon gyakori fenomenonjaival megismerkedik.
Azt hittem az élet csupa fény,
Pedig minden csak költemény,
Csak délibáb és nem igaz,
Mi után kapunk, eltűnik az,
Mire ránézünk, kezd fakó lenni,
Vizsgapillantást nem tart ki semmi.
Ez
a keserűség nemcsak Alfhildé: a való megismerésének súlya alatt vergődő Ibsené
is. A romantika feloszlóban van benne, mert lelke tartalmának nem kielégítő
megjelenési formája már; új pályák felé terelődik ellenállhatatlanul, bár az
idealizmus és realizmus kínos harczárói még nem egy mélabúsan rezgő dalt fog
énekelni (Brand, Peer Gynt, Császár és Galieus, költemények), s epilógusában a
„Mire feltámadunk”-ban is fájó sóvárgással vágyja vissza életének ezt a tiszta
phasisát.
A
bergeni évek a szélcsend, a tisztulás, az idyll évei. Amint Bergent az előtte elterülő
sziklaszigetek megóvják a tenger vad háborgásaitól, azonképp a békés, vidám
város, a pillanatnyilag biztosított lét a „Catilina” szerzőjének forrongó
energiáját is lecsillapítja. Nem termett tartósan békére, ez az idő csak
átmenet, de nagyon jelentős fejlődésében. S azután maradandó emlékei vannak,
amelyek más oldalról mutatják Ibsent, mint a „Kísértetek”-ről ítélő és elítélő
publikum ismeri. Elhamarkodott generalizálás alapján rendesen téves felfogással
találkozunk lelkéről, mint hazájáról: kietlennek, félelmetesnek s
antipatikusnak tartjuk mind a kettőt; feledjük, hogy a fél évig éjbe
hanyatlott, ködös, havas fjordhazában sok helyt, magas éjszakon, télidőn is
fényes-meleg milánói éghajlattal, csodásan pompás flórával találkozunk s hogy a
zord, szívtelen észembernek látszó Ibsenben is mily derűs, hőén érző,
végtelenül finom és színes lélek lakik.
Forrás: Huszadik Század 1900. 7-8-9. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése