II. A „Harczosok
Helgelandon”-tól a „Császár és Galileus”-ig
Az
1858. évvel új korszak nyílik Ibsen életében. „Az ifjúság meséskönyve
bezárult”; a házasság révébe evezett 30 éves férfiú nem álmodozik már, az élet
küzdőterére lép újra. Ott az igazi helye. Visszatér Krisztiániába, mert bergeni
szerződése letelt (Björnson váltja fel), s mint a „Norvég színház” instruktora
kezdi meg a harcot egyelőre a nemzetiségért, a régi dán hagyományoknak hódoló
„Krisztiánia Színház” ellen. Fegyvertársaival Botten-Hansennel, Björnsonnal és
Richterrel, a későbbi miniszterrel eleinte az Aftenbladet-ben polemizál a
dánbarátok ellen; a leghíresebb dán színészt, Wiehet megugrasztják; 1859-ben
megalapítják a „Norvég társaság”-ot, színleg a düsseldorfi festőiskola ellen,
de tényleg minden nemzetietlenség kiirtására. Ez a társaság – Ibsen az alelnöke
– később politikaivá alakul; ekkor Ibsen nincs már benne, mert megcsömörlik
minden egyletesditől, de a „nemzeti berzerkerek” győznek, a két színház
összeolvad, s a norvég követelések jogaikhoz jutnak. A mi szabadideje marad
mint dramaturgnak, azt víg és elmés társaságban Botten-Hansen, Vinje, Sars,
Dae, Asbjörnsen, Welhaven baráti körében tölti. Megannyi név megörökítette
magát a norvég irodalomtörténet lapjain. Emellett azonban a költő sem
hallgatott el benne. Sőt ellenkezőleg. Oly érett műveket produkált ekkor,
amelyek klasszikusoknak nevezhetők. Természetesen ezalatt nem szabad a
hagyományokhoz való ragaszkodást értenünk, mert Ibsen újra dacosan új formát,
új tartalmat keres.
Már
a „Solhaugi ünnepség” előtt megfogan benne a „Harcosok Helgelandon”
(Haerntaendene paa Helgeland, ném. „Nordische Heerfahrt”) eszméje. A Petersen
által kiadott izlandi családi krónikákból „változó viszonyaikkal és
jeleneteikkel férfi és férfi, nő és nő s általában ember és ember közt
személyes, teljes, eleven élettartalom lehelete csapott meg, s ezekkel az
egyénekként kidomborodó női és férfi személyekkel való együttélésből
kisarjadzott gondolatomban a „H. H.” első nyers, ködös terv.”* (* A „Solhaugi ünnepség” előszavából) Az
eszme azonban eltolódott; a komor darab helyett egyelőre nagyrészt intim
személyes okokból, a derültebb „Solhaugi ünnepség” született meg, de ennek a
Margitján is meglátszik, hogy ott borongott a költő képzeletében a későbbi
darák sötét hősnőjének, Hjördis-nek képe.
Ez
az új mű a leghatalmasabb, legerőteljesebb minden közt, amit addig írt: úgy
korfestésre, a cselekmény szoros kapcsolására, a jellemek kidomborítására, a
nyelv művészi szabatosságára, mint az alaptéma hangsúlyozására nézve.
Az
irodalmi lakatosok vitája, hogy mennyi van a drámában a Wölsunga-, Nyals-,
Egils-saga-ból átvéve, megint nem érdekel minket; érdekel a probléma: újra a
férfi és nő viszonya, bár régmúlt időkből (a X. századból Erik Blodöxe kora),
eltemetett világnézet szakából merül fel. A Saga félisteneiből emberek lesznek,
akik könnyelműen elhibázzák életüket. Megint abból folyik a dráma, hogy nem a
vegyrokonság megkívánta házasságok köttetnek.
A
valkűri erejű és lelkű Hjördis (aki fekete csuklyás köpönyegében, dárdásan,
boszorkány allure-jeivel úgy lép elénk, mint Stück valamely alakja)
atyjának Jökul-nak Örmulf által történt meggyilkolását megbosszulandó, a
legerősebbnek ígéri kezét. ezzel a vak esetnek szolgáltatja ki magát, bár már
Sigurdot szereti. A próbatétet Sigurd viking király állja győztesen, de barátja
a gyenge Gunnar nevében és színe alatt. Ehhez véreskü fűzi, s minthogy Gunnar
előbb nyilatkozott, hogy Hjördis után vágyódik, Sigurd félreértette
kötelességét, s azt is feláldozta, amit nem szabad, saját szerelmét; aztán
keresztvizet vévén, lemondással még a hőstett hírét is átengedi amannak s maga
megelégszik a lágyszívű Dagny-val. Ebből a hazugságból egy egész élet rejtett
hazugsága csírázik kín burjánzik fel, s ontja mérgét, míg a darab folyamán
felfedeződik és letarlódik. Hjördis rohan a katasztrófába és taszítja a
többieket a végzetbe; eleinte mintegy tátum által hajtva – mert nem tudja a
nagy csalást -, valójában pedig már akkor is csak vad, érzéki valkűrtermészetétől,
Hedda Gabler-re emlékeztető hysterikus elkeseredettségtől űzetve, később aztán
teljes öntudattal. Ez a daemoni alak gonoszságával visszataszító lenne, ha
gonoszságának kifejlődését a költő oly páratlan művészettel nem motíválná; így
értjük, hogy elpuskázott boldogságáért más boldogságának megsemmisítésében
keres vigasztalást, s hatalmas alakja bukása után is elmosódatlan marad
emlékezetünkben.
Közelebbi
taglalásra nincs helyünk, de aki e mesterműről fogalmat akar szerezni, az
olvassa és újraolvassa a II. felv. 1. jelenetét, és a III. felv. 6. jelenetét,
amelyek az egésznek koronái, s amelyeken átrezg a modern drámák subtilis,
ideges hangja.
Élet-halálharc
folyik itt, az élet és halál rettenetes komolyságával; se híre, se hamva a
romantikus felfogás mezének. Szerelem, barátság, gyűlölet, bosszúszomj,
fájdalom, gúny stb. superlativusai szerepelnek, s mégsem öltenek testet
bombastban, lírikus kitörésekben, monológokban, hanem rendkívül realistikus,
dacosan energikus, laconikus formában. A saga-stílust utolérte, tán felül is
múlta Ibsen, ami nem sikerült ugyanakkor Björnsonnak a Mellem Slagene-ben („Harcok között”), bár közelebb ért hozzá a Synöve Solbakken c. remek
elbeszélésében.
S
a darabnak még sincs sikere ekkor. Koppenhágában – melynek szavára a színi
direktorok Norvégiában éppúgy figyelnek, int nálunk Bécs, Berlin vagy Pariséra
– Heiberg kritikája alapján elvetik. A „Christianapost” is norvég dudvát emlegetett. Ma már természetesen ez a darab is egyik
büszkesége a nemzeti műsornak, de akkor még dán limonádé kellett, nem gőzölgő
norvég vér.
A
modern élet darázsfészkébe nyúl ezután. Első ízben, tapogatózva, ami meglátszik
azon is, hogy a társalgási prózát, amellyel kísérletet tett, nem találta elég
természetesnek (nagyon benne volt még a saga-stílus) s így újra visszatért a
vershez, hogy egyszersmind jelezze a magasabb pontot, ahonnan a költő ezt a
közönséges témát: a modern házasodást nézi.
A
„szerelem komédiája” (Kjaerlighedens
Komedie) sok fejtörést okozott a kommentátoroknak, mert a költő van oly
objektív, hogy a legkülönbözőbb szempontokat juttatja szóhoz, hogy vitassák
igazukat, pedig amazok csak arra kíváncsiskodnak, ki is voltaképpen Ibsen igazi
szócsöve. Bizonyos, hogy saját házasságának első idejében szerezte e darabhoz az
adatokat, de azért ne azonosítsuk Ibsennel egyik szereplőjét sem.
Íme Hölm asszony, aki
egy házassági ügyvivő buzgóságával már 7 unokahúgát juttatta főkötő alá, s –
amint dicsekszik – „csupa szobaurakkal”. Íme Styver, ez a jogi terminusokkal
dobálózó írnok és méltó jegyese, a rossznyelvű Skäre kisasszony; 8 éve járnak
jegyben; fő gondjuk szárazra vinni szerelmüket, amely idő múltán nyomorult
helyzetük folytán annyira kijött a taktusból, hogyha a menyasszony a „Luna”-ról
ábrándozik, a vőlegény azon töri a fejét, vajon indossálja-e a váltóját a
gazdag Guldstad. Íme Lind a missionáriusnak készülő candidatus, aki eleinte oly
congeniálisnak látszik a hőssel, Falkkal, s akit a darab folyamán oly szépen
„besoroznak a boldogság mértékletesség! egyesületébe2, hogy felejti Anna
oldalán inden magasröptű tervét, mert, mint Falk mondja: „Firnájsz és romantika
hamar lepattognak”, íme a kereskedő Guldstad, akinek minden szava hideg zuhany
e furcsa világ álpathosára, s Falk és Svanhilde valódi pathosára, aki a
perzselő, de mihamar kialvó szerelemmel szemben az érdekek biztosítását, a
csendes, de tartós barátságot jelenti ki a házasélet alapjának. Itt van végre a
kabinetalak Straamand lelkipásztor, 12, orgonasípként sorakozó gyermek pocakos
atyja, akinek Marenjével szintén megvolt a regénye, de ez nem a nyomorba fúlt,
mint Styveréké, hanem a jólétbe. „Kunyhó volt az álmuk, csak szalmatetős, s
hófehér juhocska elég kettőjüknek. Harcolt szerelméért ifjonti kedvvel. S látod
most „salon”-ban, kétlábú drámáját a mély süllyedésnek? Parókiát kapott s a
gitár elnémult. Ő pedig, kin lityeg-lotyog a ruha, beesett orcával, rozoga
lábakkal: ő a szárnyas angyal, akit oltárképül szépség egyházában oly hően
imádott. Sic transit gloria amoris”. Neki fő a bér. „A pap lásson áldozatot, ne
hozzon; megilleti hivatásánál fogva, s ha ezt megkapja a zulukaffereknek is
prédikál”. „Férj és családapa vagyok, számos nyáj pásztora, birtokaimon vetni, aratni, csépelni, etetni, fejni, köpülni kell, engem keres az istálló és ház, mi
közöm nekem az ideákhoz”. Kergesse más az igazság nyulát.
A szerelmet itt lege
artis mesterségként űzik, a házasságra kötést csinálnak, mint 100 mázsa
gabonára a börzén, de napjaink érdekhajhászatára iparkodnak rávetni öreganyáink
szentimentalismusának lyukacsos ezüstfátyolát.
Ezt a fátyolt
minduntalan lerántja Falk, a költő, aki szövetségesével Svanhilde-vel sok
bosszúságot okoz a társaságnak. Falk könnyebb vérű, mint a többiek, nem
kérdezi, hogy a szeptember megtartja-e, amit a május ígért; a „jövő”
madárijesztőjét szeretné selyemzsinórral megfojtani, s ezért a szerelemből is
elég neki egy szép nap; tudja, hogy a „toujours perdrix” mihamar csömörlést
okoz, s az érzelem csak úgy értékes, ha emlékezetté finomul. De azért egyben
mérhetetlenül több benne az erkölcsi komolyság; határozottan van benne sok
Ibsen tartalmából. Nem kíván részt a triviálisból, a hetvenhét néni által
szabadalmazott, felügyelet alatt álló szerelemből, amely szemérmetlenül
kilépvén a nyilvánosságra, hivatalos aktussá válik. Önállóan, szabadon áll,
háborút akar szóval, kézzel-lábbal a hazugság ellen, amely mélyen gyökerezik e
publikum közt. „Én, vagy a hazugság! kettőnk közül egynek tágítanunk kell!”
Támad és talál, bár nem elegáns francia fleuret-vel, hanem hazai fenyődoronggal
dolgozik. Doronggal ütik hát vissza, kiközösítik, de fegyvertársra talál
Svanhildeben, Anna nővérében. Észrevette, hogy Svanhilde sem szenvedi szívén a
formák fűzőjét, szívének szabadon kell lüktetnie, s hangja sem fog soha
secundálni a nagy karénekben, melyhez az Erkölcs veri a tactust. „Idegen
országbeli pénz ön, ezüst a réz és papír közt, amelyet más kurzussal számítanak
itt, amely nem ér semmit divatról, vajról, művészetről szóló élezés
diskurzusokban, hanem olyan, mint a Wölsunga-saga Svanhildeje, csak más
korszerű formában. Készülnek magát is agyaggá átgyúrni, amelyen aztán az
ezermesterek mind fussolnak, késeikkel vagdosnak, ecsetjükkel tussolnak;
majmolják a teremtőt, amíg átteremtik saját képmásukra, s aztán állványra
teszik a szalonba s ujjongva kiáltják: íme, most normális”. Megtalálják egymást
és egy egész férfi s egy egész nő szövetségének örvendünk, ha a II. felvonás
gyönyörű, emelkedett végét olvassuk. Ez az ideál.
Azonban már nincs többé
romantikussal dolgunk, ezt megmutatja a III. felvonás. A II. az ideállal bájolt
el, ez a reális kifejléssel lep meg. Igaza volt Falknak:
„Álmok között sorompót
senki sem fél.
Sarkantyúval s ostorral
ösztökéled
Lovad hegycsúcsra
bátran. Más ha tenned
Kell; akkor szépen
völgyben ülepedsz meg,
Mert éltét biz mindenki
egyként kedveli
S a salto mortalé-t
ezerből egy meri.”
Csak csalogató célért,
érdekből, bölcsen meggondolva teszünk mindent, nincs hős, se valkűr, s ezért
gondoljunk a kiábrándulásra a hevület percében. Ez a realista szava Guldstad
köznapi, de életbölcsességgel értékes beszéde mint a jégeső tarolja le Falk és
Svanhilde zsenge szerelmét:
„Fogadjátok meg jó
tanácsomat mind,
Pillantsatok nyílt
szemmel szerte-széjjel:
Minden jegyes bő
szóvirágokat hint,
Akárcsak milliókat bírna
kéjjel.
Oltár elé nagy garral!
Egyedül
Maradnak oszt é
disszonánc nélkül
Győztes himnusza zendül
földi mennynek;
Egy szép napon hajh vége
lészen ennek!
Csődöt jelent a nőarc
rózsapírja,
Csődöt jelent a férfi
bátor kedve,
Csődjét a szerelem
zokogva sírja,
Nincs csődtömeg csak könnyek
ádáz nedve,
Egyszóval kridót mond a
társasult cég,
Pedig midőn alapját
megvetették,
„Versenyt kizárt” és
elsőrangú volt még.”
Épp az idealizmus
nevében nem akarják formába kötni szerelmüket. Különösen Svanhilde fél a maga
és Falk állhatatlanságától; előbbi kísérlete, hogy önállóan szembeszálljon a
világgal és sorssal, csak guvernanti állással kecsegtette; leteszi hát a
fegyvert – nem nagy épülésünkre – s a kezét kérő Guldstad védőszárnyai alá
siet. A prózai környezet triumfál (kicsit furcsa vigasz, hogy Svanhilde lelke
ott időzik Falknál), de a győzelmi zenébe beleharsog „az emberiség derűs
magaslatai felé” tartó Falk bátor szava:
„S bár megfeneklik
csolnakom,
Mi szép a csolnakázás.”
Képzelhetetlen
vihart idézett elő ez a szatíra éppen az életből kimarkolt alakjai miatt, s
mert elevenére tapintott a pseudo-idealizmusnak. Ezen felül, uram bocsá’, még a
reverendissimust is ki merte figurázni. A papság mint egyember támadt a
költőre, s aki tudja, mily hatalmas a klerikalizmus Skandináviában, tudja, mit
jelent ez. Azt mondták, hogy „Ibsen úr a coelibatust ajánlja, amiből látni,
hogy feje akkor kissé katolikus állapotban lehetett.” Az Aftenbladet az
„irodalmi csélcsapság szomorú fércművének” bélyegezte, noha Ibsen három évig
dolgozott rajta. Vád vádat ért, még magánéletét is detektívek szimatolják ki,
hogy megtalálják a botrány kulcsát. Mikor költő-dotációért folyamodik, az egyik
egyetemi tanár kijelenti, hogy a „Sz. K.”-nak írója nem dotációt, hanem botot
érdemel”. Bizony Ibsennek egy időre elment a kedve, hogy modern torzképeket
vetítsen igaz tükörével. Pedig a darab mulatságos és szellemes, csak a végével
nem tudunk megbarátkozni, mert nem elég meggyőző s az egészben nélkülözzük az
emelkedett felfogást, amellyel a házasságot szociológiai szempontból értékelni
kell.
1863-ban
hat hét alatt elkészül, mintegy büszke feleletül az aljas támadásokra a „Trónkeresők” (Konsemnerne) című darab.
Történelmi
köntösben, de egészen realisztikusan domborítja ki lelke nagy ideálját az
emberről, aki erősen, megingathatatlanul hisz a hivatásában, céltudatosan,
tűrhetetlenül akarja azt elérni, lerázván minden más köteléket, amely
félrecsábíthatná. Ez az erős hi és akarat szuggerálódik környezetébe is,
csodálat és szeretet veszi körül, s mint
az ég édes fia, áldást hintve egyenesen, minden ellenségén diadalmasan vonul
előre. Ez Hakon Hakonsson király (1217-1263) Norvégia egyesítője, de itt nem
mint történelmi alak érdekel, hanem mint symbolum. S ott van vele szemben az
akaratbetegségben sínylő, irígy felemástermészet, apósa, Skule trónkövetelő,
akiben nincs eszme, aki csak vejétől lopja a királyi bíbort és a királyi
gondolatot. Örökké rág keblén a kétely: „elveheti-e az ember a másiktól az
isteni hivatást, amint ellophatja az agyonvert ellenség aranyát és fegyvereit?
Magára veheti-e a trónkereső a királyságot, mint ahogy vállára teheti a királyi
köpenyt?Mondhatja-e a hajóépítésre ledöntött tölgy: hajóárbóc akarok lenni,
átvállalom a fenyő dolgát, karcsún és ragyogón az égbe akarok nyúlni,
aranycsúccsal, fehér, dagadó vitorlákkal villogni a napsugárban, s
messze-messze látszani az emberi szemnek? Nem, nem, te nehézkes, görcsös tölgy,
a te helyed ott van a hajó orra alatt, ott feküdj, hozz hasznot, sekitől nem
látva odafönn a világosságban; te vagy az, aki a hajót viharban a megfenekléstől
megóvod, de a fenyőárbóc aranyos csúccsal és dagadó vitorlákkal új, ösmeretlen,
idegen partok felé, a fejlődő történethez vezet.” Hogy mégis több akar lenni,
ez a bukása. Nincs mersze lerombolni minden hidat, egynek kivételével, s azon
elesni vagy győzni, így hát csapás csapás után éri. Kálváriájának stációi
megragadóak, az utolsó, amikor föláldozza magát, mélyen megható. Végtelen
finomságokkal alkotta meg Ibsen ezt az alakot, az „Úristen mostoha fiát”,
mintha önnön kételyeit akarta volna boncolni, s azoktól így a megrögzítés által
kívánt volna szabadulni. Mert csaknem minden valódi tehetség nyerge mögé ül a
kétely, s mily ibseniesen hangzik Skule kérdése Jatgeir skáldhoz: „Minden
időben oly biztos vagy benne, hogy költő vagy?”
Harmadik
észbevésődő főalakja a hatalmas műnek: Miklós püspök. Az örök tagadás gonosz
szelleme, a jezuitizmus megtestesülése, scholastikus okoskodásokban tetszelgő
gazember, aki Belzebubot is szeretné becsapni. Perpetuum mobileje a vak
visszavonásnak. Trónkövetelő ő is, égő ajakkal szomjazza a hatalmat, de
nyomorék, gyáva, aki azért lett pap, hogy magas méltóságában minden időben
szítsa az öldöklő gyűlöletet, s ha maga nem lehet király, s ha maga nem lehet
király, másnak is megmérgezze a hatalmat. Előttünk hal meg – ilyen jelenetet is
keveset írtak még -, de mint symbolum visszatér, mert örökké él:
„Ha a norvég tehetetlen,
Értelemben söttülten,
Önzésbe zsugorult szívvel
Mindent őrült-vakon mivel,
Hogyha gyenge, mint a nádszál
Imbolyg szellő fuvalmánál,
Hogyha tisztában van azzal,
Hogy: „le porba minden naggyal,
Követ raja, amíg mozdul,
Vad futásnak míg nem fordul”,
S fennen aljasság zászlaját
Szerte-széjjel lobogtatják.
Ez Miklós püspök munkája
Hivatalban van, őrt állva.”
Nemcsak
mint a nemzeti egységért küzdő hazafias darab, mint drámai remekmű, hanem mint
modern analízis is kitűnő ez a munka; méltón csatlakozik a „Hermaendaene”-hez,
s mégis megint csak keserűséget hozott Ibsennek. Hallatlan az az ellenállás,
amellyel a költő találkozik. Mintha minden kezet fogott volna, hogy lelkére
üssön kalapácsával, amely azonban, mint az acél, épp az ütések által nyerte
tömör erejét. Krisztiánia ez az amerikaias nagyváros másfélszázezer lakosával a
gyorsan felnőtt kamasz minden kellemetlen vonásával ékeskedik. Nagy és mégis
szűk pletykafészek; szűkkeblűséggel és önállótlan ítélettel találkozunk benne
lépten-nyomon.* (*Collet Camilla, akinek
egy regénye hatással volt a „Szer. Kom.”-ra írja: „Óh Krisztiánia, te nagy, te
kicsi város. Elég nagy vagy, te ezercsőrű hogy lassan halálra vagdosd azt, aki
neked nem tetszik, vagy aki ellen valami kifogásod van, de nem vagy elég nagy,
hogy egy ilyen szerencsétlen szárnyad alatt egy zugot is találhasson, ahol
elrejtőzhetnek.”) A legutóbbi időkig nem is lakott benne neves író:
Björnson falun, Lie és Kjelland Parisban, ez utóbbi most Stavangerben, Arne
Garborg Berlinben, a többiek Rómában, Münchenben, Drezdában vonulnak meg.
Ibsent azonban nemcsak mint írót bántják, a színésznép is agyonkínozza
intrikáival. Ennek tetejébe 1862-ben megbukik a Norvég Színház és Ibsennek csak
1200 koronája marad, mint a Krisztiánia-Színház esztétikai tanácsadójának.
1863-ban Björnsön példájára költői évdíjat kér, de botot emlegetnek, s végre is
csak népköltészgyűjtési célra kap egy kis összeget. Borzasztó ínség ver náluk
tanyát: barátai valami mázsatiszti állást akarnak neki szerezni a vámnál. S
mindennek koronája az 1864-iki háború. Ibsen sohasem engedett a 48-ból.
Skandinávia egységéért és épségéért mindig lelkesedett, ha ezen belül a
norvégság külön jogaiért harcolt is. Most a dán testvéreket rútul cserben
hagyják, minden büszke szóáradat elsekélyesedik a homokban* (* A
költő ostora suhog az „Egy testvér veszedelemben” s „A hit oka” című
költeményekben.), s a kicsinyes, aljas gyávaság fizikai utálatot
gerjesztenek a szenvedélyes költőben. Miklós püspök keze munkáját látta újra.
Menekülni akart a koporsó-levegőből mindenáron. Barátai nagy kunyerálására a
storthing végre megszavazza évdíját s 1864. április 2-án Berlinen, Triesten át
Rómába siet s ott települ meg.
„Rémülten rángattam a vészharangot
Az egész országon át-meg áthangzott;
Mi haszna sem volt. Hajóra szálltam
Drága északról elvitorláztam.”
Ettől
az évtől keltezi Ola Hanson a realizmus és naturalizmus lábrakapását
Skandináviában; a dánok veresége eloszlatta a skandináv álmokat. S ettől az
évtől kell kelteznünk Ibsenben a gyanakodó, ironikus, felháborodott
pesszimizmust. Lelkének szemhatára egyre jobban elsötétül, s talán az őrület
éjjelébe borulna, ha szíve legmélyéből az idealizmus reményszövetnéke – bár legtöbbször
csak kétes élhomállyal -, fel-fel nem derengene.
Nincs
biztosabb fokmérője az egyéni lélek vagy néplélek fejlettségének, mint az, hogy
mily magasra tűzi ideálját! Ibsen egyéniségére nézve Brand (1866) az a mű, amely erre a kérdésre megadja a feleletet. „Mindent
vagy semmit!” – „Az megbocsáttatik neked, hogy nem tudsz, de az nem, hogy nem
akarsz”, ez a jelszava Ibsennek, s az egész akarat, az egész tett
szimbólumának Brandnak is, aki egy akkordokból, megalkuvásokból élő környezet
közé helyezve, predesztinálva van a harca és elbukásra. Fenséges ez a
szimbolikus alak, fenséges a költő ideálja, bár valljuk meg, már túl magasra, a
fagy régióiba mered. Eleinte néma bámulattal nézünk fel hozzá, később
kérlelhetetlen következetességével a szertelenbe vész, amikor anyját, szerető
hitvesét, szerencsétlen fiacskáját, s nemcsak önmagát feláldozza ideájának.
zordonsága azonban erősen motivált; az átöröklés, a környezet végzetes hatásai
mély filozófiával és poesissel vannak rajta bemutatva. Ez a zordonsága a
tragikuma. Bukása ismét közelebb hozza hozzánk, emberileg közelebb, mert előbb
már hajlandók voltunk Calvinus, Knox, Arbues és a sötét puritánok mellé
helyezni.
Brand
pap, de lehetne bármi más, nem ez ad neki jelentőséget. Helyet akar, hogy önmaga, egyén lehessen s mint egyén
fejthesse ki lelkének kategorikus imperativusát. Ideál és élet közt
különbséget nem ismer el, sem felemás megalkuvást a kettő között. De nem áll
meg itt – eddig mi is teljesen vele gondolkozunk -, hanem a fanatikus
brutalitásával irgalmatlanul követeli ugyanezt gyenge környezetétől. Kezdi
családján. Anyját, ezt a vén halottfosztó hiénát áldás nélkül hagyja meghalni („Isten
nincs oly kemény, mint a fiam”), mert nem tud mindenéről lemondani; szerető,
önfeláldozó hitvesét: Ágnest (akinél magasztosabb alakot alig teremtett még
költő) halálba sorvasztja emberfölötti követeléseivel, amikor még az
emlékezetet is kiirtja belőle szerencsétlen kis férgére, Alfra, akit a
dermesztő fjordlég öl meg.(Lásd a karácsony jelenetet, amelynél szívet jobban
facsarót nem írt Ibsen). A nő kiszenved („Meghal az, aki Jehovát színről-színre
látja”), s vele kivesz Brand mellől az egyedüli, ami az érzelem melegét
fakasztotta ebben a vasemberben. Folytatja nemzetén, pedig ennek még
lehetetlenebb az ilyen egységes, tökéletes akarat. Amikor a könnyelmű Einar
Brand szemére veti:
„Óh értem; hisz ez a nóta
szól hazámban már régóta:
Világmegvetők fekete
Szerzetéből való vagy te,
Pokollal és bősz mumussal
Ölnéd néped lelki gúzzsal –
ez feleli:
Óh nem vagyok pietista,
Hisz előttem az se tiszta,
Pap vagyok-e és keresztény,
De bátran arcába nézek
Életőrlő nehéz vésznek,
Mely rág népem agyvelején.
Einar:
Ejnye még azt nem hallottam,
Hogy valaki már halottan
Lássa piros-pozsgás népem.
Brand:
S tud örülni tán egészen?
Hisz jó volna, ha úgy lenne
Légy öröm szolgája, de ne
Tudatlanul, akaratlan
Ma ilyen, holnap amolyan.
Lásd a bacháns ideális
Silen plastico-zsenjalis,
Már a mámoros alakja
Művészetnek csak salakja.
Néztél e hazában szerte?
S volt-e, aki merészelte
Az egészet, a teljeset?
Mindenből csak egy keveset!
Szent dolgokban komoly, kicsit
Ősszokáshoz hű egy picit.
A lakomán csínyján
dőzsöl
(így tanulta a sok őstől)
Okkal móddal hevül ő is,
Ha kis népét dicsőítik
(Mely erős-kemény, mint szikla,
Ütve dől belőle szikra)
Kissé könnyelmű, ha igén
Kissé ravasz, mikor kitér
Szava elől. Végzem azzal:
Mindenből csak egy-két grammal.
Se erénnyel, se hibával
Fent vagy alant ő nem szárnyal,
Jóban rosszban csak egy törtszám
És így agyonüti aztán
Bűn az erényt. S a helyeset
Zagyvalékban keresheted.”
Ez
a nép photographiája. Félti életét, a röghöz tapad és mégis a csillagokra
kancsalít:
„Szeretkezés és nevetés,
Hit érzelem is egy kevés,
Hisz a többit megtette már
Golgothai kereszthalál.”
Ezzel
a zagyvasággal akar leszámolni Brand. Hadat üzen a könnyelműségnek (Einar), a
bárgyúságnak (a parasztok) és az őrültségnek (Gerd), de hadat a szeretetnek is,
mert úgy találta, hogy ezzel űzik a legnagyobb szédelgést. A szeretet hímes
szőnyegét takarják a bűzös fertő fölébe, amelybe rejtőzve büntetlenül
aljasodnak:
„Fűszálgyenge nemzeted közt
Ne szeress! Legjobb ha gyűlölsz.”
A
szeretet bitanggá vált szava, csak gyávaságot leplez. Azért nézi a nép istenét
is a szeretet istenének, mert így nem kell félni tőle. Aggastyánnak, jólelkű,
pápaszemes és parókás, ingatag járású bácsinak képzeli, aki átnéz a két ujja
közt. A Brandé nem ilyen. Erőteljes, mint az orkán, hajthatatlan, fiatal és
bosszúálló, nem bágyadt, gyáva, trafikáló. Óriás, isten rajta minden hüvelyk,
ugyanaz, aki a horebi égő csipkebokorból dörgött, s Gideon völgye fölött
megállította a napot. Kemény, míg porba nem hullsz, s megtörve kezed
nem tördeled: megsimogat ekkor, de véresre. Hogy is volt a Fiú nehéz órájában?
Halálfélelemben kére: „Atyám, ha lehet, múljék el tőlem e pohár” – s elvette-e?
Nem, kiitatta vele fenékig.
Ennek
a szabad levegőt szomjazó agitátornak az istentisztelet formái is gyűlöletesek.
Mi a templom? Orgona és haranggal, dísszel és pompával szemfényvesztő káprázat,
csalogatni a híveket, akiknek jól esik, hogy hol hevülnek, hol borzonganak, ha
papjaik majd susognak, sóhajtoznak, élcelődnek, majd dörögnek, s a mesterség
szabályai szerint csiklandozzák az emberiség sebeit. S mik az egyház
szabványai? Időben keletkeztek, tehát
időben el is enyészhetnek, mert ami teremtetett, ezzel már a halálnak szenteltetett.
Ezekkel is leszámol Brand. Belátja, hogy a pompás templom, amelyet örökségéből
építtetett, megint szák lesz, nyomja a keverék tömeg. Ezért felszentelés előtt
a folyamba dobja a kulcsát s választott híveivel Isten szabad ege alá, fela
havasokba vonul. Követik, de kérdik: „Mily soká kell harcolnunk?” „Mindhalálig”
– feleli. „Mily áldozatokat kell hoznunk?” „Minden bálványtokat”. „S mi lesz a
jutalom?” „Egységes akarata, a hit szárnyalása, lélek tisztasága, a szívöröme,
amely minden áldozatra kész, mindent túlél s végezetre töviskoszorút nyom a
homlokotokra.” Az ilyen áldozat nagyon lebillenti a nép mérlegén a serpenyőt a
jutalom serpenyőjével szemben s faképnél hagyják vezérüket, amikor azt a csaló
hírt hallják a járásfőnöktől, hogy odalenn nagy héringfogásra van kilátás. Sőt
még meg is akarják kövezni a prófétát. Magára marad a jég kristálytornyai közt,
azaz egy követője mégis van: az őrült
Gerd. Elkeseredetten, de meg nem törve bukik el s szívéről enged a jég, tud
sírni térdre hullva imádkozni, mert
megismeri, hogy az emberi akaratból quantum satis nem elég, Isten deus caritatis. Tévedett, elbukott, de
felmagasztaltatik, miként Faust, aki szintén nincs elítélve, hanem meg van
mentve.
Ellenfelei
már csak különb legények. Praktikusok. Itt a járásfőnök; mintahivatalnok, aki
gyönyörűen „közigazgat” mindent, jólétet és nyomort egyaránt s a kellő
humorral. Segít, előmozdít, de csak a maga járásában, amíg „illetéktelenség”
esete nem forog fenn, mert más járás bajába belenyúlni megvetendő „formátlanság”.
Még életét is kockára teszi a tűznél, de csak – aktákért. Eredményeket akar s
nem elcsigázódni puszta ideákért. Büszke rá, hogy lendületet adott a
népiparnak, a földmívelésnek, hogy utakat tört és hidakat építtetett s a
lámpácska világát nem vegyítette össze az északi fénnyel, mert ily kétes világnál
rosszul lát az ember. Hagyja a hétköznapot hétköznapnak lenni s az ember neki
csak közigazgatási alany. Mily emelkedett a felfogása: hő óhajtása építeni egy
nagyszerű épületet, szegényházat s mellé börtönt, hogy ok és okozat egy fedél
alatt legyen; díszterem is legyen benne, ahol néha közjóról lehessen fecsegni,
néha meg őrültek házának lehessen használni. Ösztönszerűleg gyűlöli Brandot,
mert ez fel akarja kelteni a népet, amelyet ő oly nagyszerűen elaltatott,
hallgató türelembe hócingált. sohasem téveszti szem elől a tömeg erejét, mert „a
magános reménytelenül harcol”, s amikor Brand viszonozza: „A legjobbak követik
az én zászlómat”, fölénnyel mondja ki a győztes szót: „A legtöbben követnek engem”.
Képviselője
az államhatalomnak, amely megöli az egyént, szövetkezvén az egyházzal. ennek
képviselője, a prépost, még pregnánsabb alak. „Te eddig túlságosan sokat
foglalkoztál azzal, amire az egyénnek szüksége van” – ilyenformán szól Brandhoz
-, „a hiba, bocsáss meg, goromba. A mobot csak tömegesen kell latolni. Fésüld
mindnyájokat egyazon fésűvel, hisz egyfajtájú juhok. Az állam szereti az
egyenlőséget s az egyház is csak egyháztagokat akar, nem személyiségeket. Az
állam-raison parancsolja az egyforma lépést; Bábelnek is az volt a baja, hogy
az építészek személyiségek lettek s külön ráncigálták a köteleket, bőgvén hozzá
külön nótájukat. Azután el kell választani a hitet és életet. Hat nap nyög a nép
az iga alatt, vasárnap majd ráér megindulást érezni. Aki haladni akar, értse
meg a kor szavát: Procrustes-ágyba kell mindent szorítani.
Sajátságot extirpálni
S magát, mint más, úgy gerálni.”
Úgy
abriktolják a jó közkatonákat az ő fajtájú káplárok s vezetik egyenlő taktusban
egyenest a paradicsomba.
Ugyanígy
gondolkoznak a többi vezető elemek: mindenki csak tisztviselő s „tisztviselő és
ember, hogy lehetnénk egyszerre?”
Csoda-e,
ha ily erős csatárláncon nem tud keresztül törni Brand?
Ez
a „drámai költemény” speciális norvég viszonyokra illik (Brand alakjának
előképét: Lammerst Skienben jól ismerte Ibsen, némely vonás van benne az „Enten
eller” („Vagy – vagy”) kemény szerzőjéből Sören Kirkegaardból* is), de
jelentősége túllépi a norvég határt. Seraloa az „Isteni színjáték” mellé
helyezi, mi pedig „Faust”, „Manfréd”, az „Ember tragédiája” mellé.
Sokban
emlékeztet Faust I. részére, amint fonákja „Peer Gynt. (1867.) Faust II.
részére. „Peer Gynt”-ben ugyanaz a kétségbeejtő reflexió- és symbolumszövedék,
mint Faust II. részében, amelyben már a mélységeket kémlelő értelem mérőólma,
sajnos, sokszor felbukik. Az őrültség bennem mindig van metódus, s a
belladonna-álomban keserves logikát keresni.
Pedig
Peer Gynt egész élete ilyen álom. Fertőző családi környezet közt nő fel. Atyja
iszákos tékozló, rongyokba burkolt nagyzoló, szegény anyja Aase eszelős, akinek
egyetlen erénye, hogy Peer-jét rajongóan szereti. A házi pusztulás szomorú volt
s anya és fiú mindent, ami sebzett, ami érdes volt, kikerülni igyekeznek:
„Főgondunk mindig csak lerázni a valót,
Amely a szívünkön féregmódra rágcsál.
Olyik orvosságát adja pálinkabolt,
A másik könnyebbül egy kis hazugságnál,
Mi tündérmeséket mondottunk egymásnak.”
Ez
azonban veszedelmes táplálék a zsenge agynak, amely a fantázia túltengésére
hajlik. Nemcsak a manchai lovag habarodott belé a románokba, Peer is. Szertelen
fantáziája annyira összefolyatja a valót és az ábrándot, hogy nem tud már köztök
különbséget tenni s ezért oly képtelenek beszédei, hát még tettei. Húsz éves
pezsgővérű ifjú korában vágya a féktelen illúzió teremtette élet után hazug
csavargóvá, könyörtelen kéjenccé teszi, nagyzási hóbortba ragadja; azt képzeli,
hogy a gynti dinasztiát fogja megalapítani, császár lesz valahol a felhők
között. Még oly komoly esemény, mint szegény anyja halála sem téríti észre
ahelyett, hogy utolsó kívánságaképp a bibliát nyújtaná neki (páratlanul szép ez
a Grieg által oly szépen megzenésített jelenet), áthazudja a másvilágra: a
kandúrt paripának befogja a szánkának nézett halotti ágyba s ostort pattogtatva
hajt a holdba anyjával a Soria-Moria mesepalotába.
A
nép kiközösíti s ő világgá megy titkos hóbortját megvalósítani.Jár a norvég
havasokban, a Dovre manók közt, Afrikában, Ázsiában; rabszolgakereskedő,
próféta, archeológus egymás után, irgalmatlan kizsákmányolóvá, csalóvá,
egoistává, gyáva kontárrá fejlődik, akinek elve:
„Gondolni ezt, kívánni azt, akarni is?
Igen. De hogy meg is tegyem? Soha.”
Végre
kikiáltják császárnak: a kairói őrültek házában. Mint megtört öreg tér haza,
halála közéig, a sátán elküldi érte a Gomböntőt, aki a lelkét tégelyébe
olvassza s új öntést csináljon belőle. Mert a sátán takarékos a pokolbeli
fülkékkel, csak a tökéletes gonoszt fogadja be, a középszerűt újra öntik. Peer
fázik ettől, hisz egész életében arra büszkélkedett, hogy individuum volt,
külön ítélet alá eső titkos császár s most más lelkében ébredjen új életre?
Ekkor a Gomböntő bizonyítékokat követel, hogy ha rosszban is, tökéletes volt. A
bizonyítási eljárás nem sül el, mert Peer sohasem volt „magához hű”, hanem
mindig csak „magának elég”. Allegorikus alakok figyelmeztetik a tettekre,
amelyeket meg nem tett, a dalokra, melyeket nem énekelt, az igékre,melyeket nem
hirdetett, a könnyekre, melyeket nem sírt, szóval egész eltékozolt értelmi és
érzelmi világára, elfeledett egyéniségére. Végre eszébe jut, hogy mégis van egy
megbocsáthatatlan bűne, amelynek révén sikerülhet tökéletességét a gonoszságban
dokumentálni. Találkozik Solveig-gal, akit egykoron oly rútul elhagyott, bár a
leány mindenét feláldozta érte. Ez se sikerül: Solveig mint összetöpörödött
anyóka is megőrizte iránta szeretetét s karjaiba zárva Peert, csendesen a
halálba dúdolja. Peernek, mint a manchai lovagnak, végső percében megnyílik a
szeme: íme itt lett volna a császárságod, nem ez emberfölötti, hanem az
egyszerű emberi világban. Így ismét a szeretet adja a gyönyörű finálét, ez a
megszentelő, kiengesztelő, mindenható hatalom, amely az egoizmus poklán erőt
vesz.
Peer
Gynt alakja a norvég népmonda vadászának képéből nőtt ki, szertelen
képzeletével ráüt Kirkegaard-ra is* (* Ottó
Brahm. Henrik Ibsen. 29. o.), de Ibsen maga mondta, hogy Norvégiát akarta
portraitírozni. Az örök városban bolyongva, bármennyire megragadja is annak
nagyszerűsége:
„Havasi gunyhóhoz,
(Futva déli tájat),
Minden áldott éjjel
Valaki felvágtat.”*
(* „Elégedett hajók” című költeménye)
Miként
Turgenyevet és Herczent, miként ami emigránsainkat a külföldön folyvást
foglalkoztatja a haza, a nemzet sphynxszerű képe, így Ibsent is.
Madártávlatból, úgy hiszi, jobban ítéli meg, de átélt szenvedései oly
élénken benne, hogy hazáját és nemzetét ebben a korban, az álmodozó romantikából
a praktikus gazdasági realizmusba való átmenet idejében mi sem jelképezi
jobban, int a szörnyű ingatagság, jellem- és központnélküliség problematikus
Peer Gynt alakja, aki az örök ideát feláldozza a pillanatnyi személyes jólétnek,
élvezetnek, csak a nyereség után vágyódik s átalhazudja magát az egész életen,
hogy megszabaduljon mély kérdéseitől. De nemcsak Norvégiát érdekli ez a
rejtélyes alak. Kérdése mindnyájunk ügye. Minden magasabb létre képes emberrel
szemben felmerül a kérdés: mi a helyzeted mint egyénnek a társadalomban, mily
állást foglalsz percnyi állati léted és az örökkévalósággal biztató szellemed
meg-megszólaló követeléseivel szemben; mit valósítasz, mit fejlesztesz
egyéniségedből, hogyan próbálod érvényesíteni lelkiösmereted, cselekvésed
szabadságát a társadalom korlátain belül, az átöröklés a milieu nyűge ellenére?
A mi utunkba is felvetődik a Dovremanó, a görbe öreg, a pártok, a klikkek a
tömeg megalkuvást követelő szimbóluma, aki kívánja, hogy az ő kancsal szemével
nézzünk mindent, felvetődik a Golyóöntő, saját lelkiismeretünk, aki a végső
számlát összeállítja s a summából kideríti: férfiak voltunk-e vagy gyáva bábok.
„Peer Gynt” tanulsága pedig (a mai úgynevezett modernphilosophia egyik
fattyúhajtásával szemben jó erre figyelmeztetni) az egyéniségnek ne csak
élvezeti oldalát fejlesszük – ez ugyan könnyű, de tűrhetetlen antiszociális
önzésre vezet -, hanem kötelességi, áldozati oldalát is s az így kifejlett erős
individualitás is csak úgy nyer értéket, ha a tett, a nagy közcélok, az
emberszeretet szolgálatába lép.
A
nagyszabású drámai költemények triasában a harmadik a „Császár és Galileus”
(Kejserog Galilaeer, 1873)* (* Itt
megbontjuk az időbeli sorrendet. De Ungez Forbund („Az ifjúság szövetség”-e
1869) következnék, de ezt a modern drámákról szóló 3-ik részben tárgyaljuk,
amikor úgyis elhagyjuk a cronologicus rendet, amely J. fejlődése vázlatánál jó
szolgálatot tett.). Ha Brand a szabad akarat mindenható törekvését mutatja,
ez azt: „nem akarhatunk mást, mint amit akarunk”, azaz a determinizmust, bár
itt egy kissé metafizikus homályban: „a szabad szükségszerűség” fogalmával.
Feltételez egy világakaratot, amely feladatokat ró az emberre, hivatást. Ennek
meg kell felelni, de hogy hogyan, positive, vagy negative: ez az egyén
szabadsága.
Julianus
apostata negative felel meg hivatásának, amely „megalapítani a birodalmat”.
Tudniillik a galileus birodalmát, de ő úgy fogja fel, hogy a császár világbirodalmát,
az antik szépséget helyreállítván, így a minden szép, jó iránt fogékony,
gazdag, friss, energikus elme megzavarodik, elfordul a galileustól, ettől a
titokzatos Isten-embertől, aki egész ifjúságát lenyűgözte az ő feltétlen,
kérlelhetetlen követeléseivel. „Ha zilált, égő bosszúvággyal teltem el fajom
ellenségei ellen, azt mondták: szeresd ellenségeidet. Ha éhségszomjas lelkem
az elmúlt görög világ szokásai és képei után sóvárgott, megszólalt a keresztény
követelés: csak az egyedül szükségeset keresd. Ha testem édes izgalmát éreztem s
vágyódtam ez és az után, a lemondás fejedelme visszariasztott: halj meg itt, hogy
ott élj. Az emberi dolgok tilosak lettek, amióta a galileus látnok kezébe fogta
a világ kormányrúdját. Élni nála annyi, mint meghalni. Neked kell. Egészséges legbelsőbb érzésünk
fellázad ilyen követelésre s mégis akarnunk
kell. Az akarat merő ellentéte: kell, kell, kell”. Amikor a keresztényudvar
hallatlan romlottságát s Helénát, a „tiszta nőt” házasságtörő képmutatónak
megösmeri, császárságra jutván párbajra kél a kereszténységgel. A régi erkölcs
világot nem tudja felépíteni. (Dyonisos-menetében csak utált rimákat lát, a
rhetorok csak fejőstehénnek nézik a tudományt), tűzzel-vassal üldözi az új
hitet, de épp ezáltal alapítja meg a galileus világbirodalmát, mert üldözései
keltik életre az önfeláldozó bátorságot a tömörülő keresztényekben. Így
elbukik, mint „a szükségszerűség haragjának sarokköve”, mint Kain és Iskárióth,
anélkül, hogy az álmodott harmadik
birodalmat meglátná, amelynek jőni kell. Ez ki fogja egyeztetni a hitet a
megismeréssel, a szépet az igazzal, a lét örömét a memento morival, az
egyéniség érvényesülését a köznek hozandó áldozattal, szóval a testiség és
szellemiség monismusát fogja megalapítani, amelyről a modern etika is álmodozik.
Túléltet
akar felébreszteni Julianus ez a vétke, ő is mostoha fia az Úristennek,
szükségszerűleg nő ki a valódi környezetből s szükségszerűleg bukik el.
Ibsen
legszaggatottabb, legnehezebben érthető, legfárasztóbb, ámbár grandiózus
jelenetekben gazdag művével van dolgunk. Tízéves verejték nyomát látjuk rajta.
Az első rész filozófiai magaslaton áll, a második dramatizált psychologiai
regény, amelynek fő hibája, hogy Juliánt egyszerre hiú, gyenge, könyvmollyá,
mocskolódó, okoskodó képmutatóvá, végül őrjöngővé süllyeszti. Az antik világ
iránt Ibsennek szemlátomást nincs nagy érzéke, bármily minutiosusan iparkodik
is még a tudákos, terjengős stílus külsőségeiben is a kort megközelíteni.
Az
előbb pedzett húrokat az emberiség nagy kérdéseiről újból megszólaltatja s a
metafizikától, a mysticismustól mindjobban közeledik az élethez, a
naturalisztikus felfogáshoz, amelynek hírét köszönheti.
Csupán
a mindennapi élettel, közönséges emberekkel lesz ezután dolga. Még csak jövendő
művei szerzik meg neki a modern érdeklődést, hozzák divatba. Azonban a most
lezáruló korszaka teszi tulajdonképp az emberiség monumentális ideákat lerakó
költőjévé. Ekkor mintázta halhatatlan műveit, miképp Rubek szobrász a „Feltámadás
napja”-t. De utóbb ő is, miként az, életbölcsességet szerzett. A mű képzetében
átfogóbb, több oldalú lett; a kis kerek talapzat, amelyen az ideál karcsúan s
magánosan emelkedett, nem nyújtott már helyet mindannak, amit még akart
költeni, amit szemével körös-körül meglátott a világban. Kiszélesítette a
talapzatot, rátette a boltozott, megrepedő föld egy darabját,amelynek redveiből
felnyüzsgnek az emberek, titkos állati pofáikkal, férfiak és nők, ahogy az
életből megismerte. Az égi ideálnak az összhatás kedvéért egy kicsit a háttérbe
kellett vonulnia, a magasztos fény az arcán egy kicsit bágyadtabb lett, ahogyan
az új ideája megkívánta, hogy hű kifejezője legyen az életnek, amint később
látta.
Forrás: Huszadik Század
1900. 7-8-9. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése