III. A modern drámák
kora (1869-1900)
Ibsen
életének külső történetével, onnan kezdve, ahol elhagytuk, 1864-től máig, hamar
készen vagyunk. Nem találkozunk változatosságban gazdag, befolyásukban döntő
események mérföldköveivel. Mindössze annyi a feljegyezni való, hogy ekkor és
ekkor változtatta a lakóhelyét, hogy vagyoni állapotában hosszú nélkülözések
után végre beállott a fellendülés s azonkívül az az egy-két adat, amelyet
életmódjáról, családjáról, művei sorsáról életírói s a maga jóvoltából ismerünk.
1864-1868.
Rómában lakik, ekkor rövid müncheni időzés után Drezdában települ meg, 1875-ben
visszatér Rómába, majd évtizeden túl Münchenben van, onnan Berlinbe költözik,
végre 1891-ben hazamegy, Krisztiániában házat szerez s csak nyaralásra hagyja
el a fővárost. Eleinte csaknem egészen költői évdíjára van utalva, de „Brand”
óta kelendősek lesznek művei, különösen amióta a koppenhágai Gyldendal-cég
veszi kezébe kiadásukat. Színházi tantiémejei is nőnek. Így e részt megszűnnek
küzdelmei s gondosan neveltetheti Sigurd fiát.* (* Dr. Ibsen Sigurd a követségi pályán s irodalmilag is működött.
Irodalomtörténeti előadásokat tartott az egyetemen s németre fordította a
Bygmester Solness-t. Neje atyja egykori lelkes barátjának s későbbi
elkeseredett ellenfelének Björnsonnal Bergliot nevű leánya. Most a Ringeren c.
ultraradikális lapot szerkeszti Björnson szellemében.)
Az
említett helyeken mindenütt egyforma, egyhangú, magába vonult életet folytatott
és folytat. Rómában órák hosszat bolyongott a műemlékek között* (* Műérzékére jellemző, hogy sok pénzt költött
egy kis, renaissance-festményekből álló gyűjteményre, amelyet mindenüvé magával
vitt, bármily rövidre terjedt is időzítése.) a német városokban egyre óramű
pontosságával jelent meg mindig a kávéházban újságot böngészni; odahaza, a
tengerparti séták csábítják ki még akkor is, ha vihar járja, íróasztalától. Hét
óra tájt kel, vagy két órát öltözködik, mert ekkor hányja-veti meg terveinek
contourjait vagy részleteit. Kilenctől délig ír, majd nagyot sétál, ebéd után olvas,
korai estebéd után korán fekszik, mert az éjjeli munkát, amelyet valamikor oly
fontosnak tartott* (* ...”S ha egyszer
valami nagyot teremtek, bizton az éjnek tette lesz”. /”Fénykerülő” c.
költeménye/), valószínűleg szeme romlásával abbahagyta.
A
tél a tervezés ideje, ami sokára nyúlik, mert csak kiforrott ideáról készíti el
a vázlatot, nyáron fog a kidolgozáshoz, leírja első formájában, újra átgondolja
3-4 szobán át járkálva, kurta pipát szíva, s ha már egészen megbarátkozott
személyeivel, gyökeresen átdolgozza művét s csak most tisztáztatja. Ily
gondossággal mellett nem csoda, hogy 1864-1900. nem írt semmi mást és többet,
mint 14 drámát s alig egy-két verset. Erős szervezetének s mértékletességének
köszönhette, hogy ifjúi erőben a legújabb időkig csak hírből ismerte a
betegséget s napjainkban 72 éves létére győztesen állott ki egy veszedelmes
orbáncot. Külső kitüntetésekből, ünneplésből is kivette részét, különösen
1898-ban, amikor 70 éves lett.
Bizalmas
barátja csak kevés volt mindig, egyrészt, mert a fűvel-fával való pajtáskodást kevéssé előkelő, nagyon
költséges s időt rabló fényűzésnek mondja, másrészt talán, mert az érintkezés
hallgatag, mogorva, nagyon önálló és harcias ítéletű egyéniségével nemigen rokonszenves.
Klikkje, úgy tudjuk, sohasem volt s ez magyarázza meg, hogy minden belső értéke
mellett is mily nehezen tudott érvényesülni. Nála mindenbe belekötöttek a
hivatott és hivatatlan kritikusok. A „szerelem komédiája” alkalmából rendezett
komédiát már említettük; „Brand”-nak csak azért kegyelmeztek, mert – nagyon jellemzően
felfogóképességükre – a bigott hithűség dicsőítésének vették. Az „Ifjúság szövetsége”
az első modern norvég vígjáték a főváros színpadán 1869. október 18-án „hurrogás
és taps, fütty és éljen vad zenéje közt tartotta bevonulását”, mert politikai
pasquillust láttak benne a liberalizmusra, pedig csak egy liberális szélhámost
állított a pellengérre* (* Még Björnson is kikelt ellene; a korán
elhunyt kitűnő elbeszélő: Elster Keresztély az Aftenbladet-ben szemére hányta:
„... szakított saját múltjával, elejtette előbbi meggyőződését, elárulta minden
ideálját, elhazudta a költészet lelkét; a nyárspolgár szelleme triumfál és a
tucatembert teszi példaképpé”. Alább „alacsony szenvedélyek pestises
leheletének és teavízmorálnak” terjesztésével vádolja. Ibsen ekkor a suezi
csatorna megnyitásánál a khedive vendége volt s fájdalmának, hogy a napi
politika sarába rántották, csak a „Port Said”-nál c. versében adott kifejezést.)
Határozott tiltakozó moraj zúgott fel a „Társadalom támaszai” megjelenésére
(1877), mintha tarantella csípte volna meg a közvéleményt, úgy feljajdult.
Ennek oka nagyon érdekes. Az európai nagy események, mint a párisi commune, az
internationale kibontakozása, s egyéb felforgató gondolatirányok híre elterjedt
Norvégiában s első percben valóságos megdöbbenést keltett; de már a másik
percben kegyes kezek veregették a mellöket – kitűnő képviselőjük ezeknek a
darabban Lundt káplán -, hogy hiába kopogtat a modern őrület Norvégia kapuján,
nem fog bebocsáttatni; a kicsi, de viruló egészségű Norvégia kordonnal zárkózik
el a nagyvilág gyökérig rothasztó pestisétől. Itt hál’ Istennek, béke uralg,
mert mindennek talpköve a tiszta erkölcs. Ámde ez nem volt egészen így. Ibsen
belevilágított ebbe a társadalomba s Norvégia speciális szűzi derekasságáról
szóló hit fantomja elenyészett* (* Ibsen
valamikor szintén osztozott ebben a hitben, amikor a „Bajnok sírja”-ban
szembeállítja Észak és Dél világát.) kitűnt, hogy a politika stréberség, a
gazdasági fojtogatás, szédelgő spekuláció, a családi kötelékek lazulása s a
modern élet számtalan más betegségi csírája ott is azonos kóros tüneteket
idézett elő, mint egyebütt s a különbség Ibsen szerint mindössze annyi, hogy
odahaza, mint minden kis közületben, többet hazudnak és titkolóznak, mint a
nagy társadalmakban, mert az egyes személyiségét a kicsinyes Argus-szemű
ellenőrzés miatt annál bátortalanabbul meri érvényesíteni s gonosz
hajlandóságait lepel alatt űzi. Az események utóbb igazat adtak Ibsen
prognosticon-jának s a képmutatók elhallgattak. „A babaotthon” (Nóra) merész
befejezésével, jobban mondva befejezetlenségével ingerelte támadásra a
moralistákat, de még az antimoralista, nőgyűlölő Strindberget is. A „Kísértetek”
érthető elképedést szültek borzasztó fenyegetésükkel minden „vermoulu”
lélekben. Mindenáron meg akarták szájkosarazni Ibsent, aki erre a „Népgyűlölő”
diadalmas alakjával felel. S így megy ez végig. Utóbb is ütik, de legalább
meghallgatják. Hogy minden műve kihívta az ellenkezést, természetesnek véljük.
Kemény igazságokat mondott szemtől szembe, de nem a priori embergyűlöletből.
Mint a „Bányász” híres versében lámpással kereste az igazság nemesfémét az emberi
szív rejtekeiben s ritkán talált rá, e helyett kiemelt mindenfelől egy csomó
salakot. Ez nem hízelgett az embereknek, akik – az orosz közmondás szerit –
akkor is a tükröt szidják, ha az ő arcuk a görbe.
Előbbi
közleményeinkben igyekeztünk kimutatni, hogy mennyire nem volt embergyűlölő
Ibsen s most azt erősítgetjük, hogy sohasem is lett azzá. Drámáiban van valami
a Rembrandt komor tónusaiból, de az egyoldalúan beszűrődő fényt ő sem felejti el
képeiről. Ki vethetné szemére, hogy miért használ sötét színeket? Vázlatszerű
fejtegetéseinkben utaltunk azokra a tényezőkre, amelyek világnézetét
szükségszerűleg annyira elkomolyították s elkomorították. E korszakában is
folytatódnak a lelki küzdelmek; „a manók a kis szőke és barna fürtű ördögöcskék”
nemcsak Solness építőmesterrel incselkednek. E lelki vergődéseiről csak egy-két
levele s művei beszélnek, az életírók tudománya megszűnik. Ezekre még Brandes
csácsogásai sem vetettek világot, amelyekkel egyik budapesti kaszinót
megtisztelni vélte.
Aki
azt hiszi, hogy a polgári jólét, a hírnév s egyéb szép dolog beköszöntésével
Ibsen lelkének minden vágya betelt, nagyon csalódik, mert halvány képzete sincs
e költőlélek magas értékéről és törekvéseiről. Mondhatni az anyagiak majdnem
közömbösen hagyják, míg szellemi imponderabile-k a legmélyebben hatnak rá.
Külföldi remetelakába húzódva újságokból s könyvekből okulva figyeli a
nagyvilág és kis hazája sorsát. A 60-as évek végének s a 70-es évek elejének
politikai eseményei egész forrongásba hozzák. Egyelőre még „eskütörés- és
szószegéssel, tépett szerződések rongyával, csalással és csalfasággal
trágyázzák a történelem vetését”* (* L. „Lincoln
meggyilkoltatása” c. versét.), de a figyelmes szemlélő már a porosz-francia
háború kitörése előtt remélhette új idők bekövetkezését. 1870-ben azután látja
III. Napóleon szemfényvesztő hazugságon épült fényes trónját leszakadni s ekkor
így ír Brandesnek:
„A
világ eseményei különben gondolataim nagy részét elfoglalják. A régi
illusoricus Franciaországot darabokra törték,s ha már most az új valóságos
Poroszország is darabokra törne, egy ugrással benne volnánk egy újonnan kezdődő
korszakban. Hej, mily zsibongva motoszkálnának körülöttünk a gondolatok. S
valóban ideje volna már. Mindaz, amiből a mai napig élünk, csak morzsa a múlt
század forradalmi asztaláról s ezen a koszton most már elég soká elkérődztünk. A
fogalmak új tartalmat, új magyarázatot követelnek. Szabadság, egyenlőség,
testvériség már nem ugyanazok, amelyek a megboldogult guillotine idején voltak.
Ezt nem akarják megérteni a politikusok és ezért gyűlölöm őket. Az emberek csak
egyes forradalmakat, csak külső, csak politikai forradalmakat okoznak. De ezek
merő semmiségek. A fő dolog: az emberi szellem revolúciója”. Politikusnak naiv
beszéd ez, de nekünk érdekes, mennyire egy az Ibsen felfogása a Tolsztojéval,
amint a következő levélben viszont a Nietzsche-ével* (* Az e tájt írt „Unzeitmässige Betrachtungerun-ben.) Egy pillanatra
talán várta, hogy majd a modern államok keretében a Bismarck által inaugurált
kíméletlen, de őszinte, reális politika hatása alatt a személyiségnek is lehető
lesz egészen és szabadon fejlődnie. Körülnézett a győztes Németországban, s
körülveszik:
„Vastag német frázishősök,
Kik hencegve elrekednek
Az örökös Wacht am Rhein-ben.”
Látja
a militarizmus berendezkedését az egész vonalon s ezt írja:
„Az
állam az egyén átka. Mivel vásárolta meg Poroszország állami erejét? Azzal,
hogy az egyén politikai és földrajzi fogalomban elenyészett. A pincér a legjobb
katona.”
Ekkor
írja a „Ballonlevél” c. hosszú,
gondolatgazdag versét, s abban e sorokat:
„A haladás fejlődése
Örök törvény szerint olyan,
Mint meredek csigalépcső.
Buja tájra pusztát érünk,
Végtelen út megyén rajta,
Összevissza, mint ah áló.
Örökös vágy, sóvárgás közt
Örökösen emelkedünk.
Pharaoknak magaslatán
Állunk mostan ép megint:
Borzalmasan és mereven
Ül királyi büszke trónján
A szakállas istenség;
A személy meg elmerül mind
Gyülevész nép rajában,
Amely hír és név nélkül
Gondolkozik, épít, harcol,
Lót-fut és az összességben
Csak egy számot képvisel.
Megint mindenki törekszik
Égbenyúló pyramist
Építeni hetyke dicsben,
S vérfolyam és tedeumok,
Könnyek árja, jajnyöszörgés
Tanúi, hogy mint emelik
Isten-király emlékére
A dicső Mauzóleumot.”
Mint
már előbb, újra ismétli: „Az államnak pusztulnia kell; ennél a forradalomnál
ott leszek. Alá kell ásni az állam fogalmát s a társulásra nézve nem kell
egyebet lényegesnek tekinteni, mint az önkéntességet és szellemi rokonságot:
ez a kezdete a valamit érő szabadságnak”. Körülbelül ugyanaz ez tudománytalanul
kifejezve, amit nagyobb erővel Krapotkin és lehiggadtabban, legtudományosabban
Herbert Spercer kifejeztek. Ámde Ibsen lázálmát az állam kívánatos
pusztulásáról kegyetlenül elzavarta a 71-es commune; a gyilkosok, fosztogatók,
petroleurök hordája kompromittálta ideáját, s amikor a mozgalmat leverik, marad
minden a régiben; Európa gőzhajója tovább cipeli múltja holttestét.* (* „Költői levél” c. versében.) Hozzájárul a
gazdasági szervezet borzasztó krízise, az 1873-iki világkrach. Ezekre gondolva
mondatja Ibsen a „Társadalom támaszai”-ban az „Indian girl” hajót vizsgáló
Krapp üzletvezetővel: „Nincs új épületfa alátéve. Csak lécekkel foldozták,
vitorlavászonnal, lemezekkel födték el a rothadó részt, a nagy lyukat a fenekén.
Tisztára elkontárkodták; komoly, alapos javításnak kell alávetni, különben a
vén kasztén elsüllyed, mint egy repedt fazék.”
Újra
megerősödik benne a meggyőződés, hogy „fődolog az emberi szellem revolúciója”.
Nem lehet a szervezet viruló és egészséges, ha sejtjei, plastidjai betegek. Az
állam, mint az emberi együttélés magas formája, mindaddig sínylő lesz, míg a
társadalom, a család, az egyén sínylik.* (* A
modern irodalom legnagyobb individualistája egész felfogásában összetalálkozik
a modern tudomány legnagyobb individualistájával: Spencerrel, akinek e szavai
jutnak eszünkbe (a Gaupp Ottóhoz írt leveléből): „... egy társadalom tartós
javulása lehetetlen az individuumok javulása nélkül, a társadalmi típusok s
cselekvőségük formái szükségképpen megvannak határozva egységeik által s minden
felületes változásuk ellenére is lényegükre nézve nem változhatnak gyorsabban,
mint az egyének változnak, s ezért a gyors és alapos újjászervezésnek mindazon
tervei, amelyek manapság oly sok embert elcsábítanak, szükségképp
eredménytelenek maradnak... Épp oly lehetetlen inferiorisabb emberekből a
szociális rendezkedés valami különös neme által jó társadalmat alkotni, mitn
lehetetlen rossz épületanyagból valami különös építkezési mód által jó házat
építeni.”)
Hogy
az organizmus ezen alkotó elemei: a társadalom, a család, az egyén mily
betegek, ennek kimutatására készültek.
Ibsen modern drámái, amelyeknek értéke azonban a valódinál sokkal
csekélyebb volna, ha egyszersmind a gyógyulás lehetőségét, a gyógyítás utait is
meg nem jelölnék. Így megkísértik, ha nem is mindenkor sikerül ez a
disszonanciákat egy magasabb művészi harmóniában felosztatni.
Tizenhárom
modern drámát írt Ibsen máig. Ezek: „Az ifjúság szövetsége” (1864), ’A
társadalom támaszai” (1877), „A babaotthon” (1879), „Kísértetek” („Hazajáró
lelkek” 1880), „Népgyűlölő” („Nép ellensége” 1882), „Vadkacsa (1884), „Rosmersholm”
(1886), „A tengeri asszony” (1892), „Kis Eyolf” (1894), John Gabriel Borkman”
(1895), „Mire feltámadunk halottainkból” (1899).
Ezen
a pár lapon nem szándékozunk a felsorolt darabokat mikroszkopikus vizsgálat alá
venni, avagy didascalia-t írni minden egyeshez. Merész vállalkozás volna, hisz
pl. Reich bécsi egyetemi tanár 400 oldalnál vastagabb kötetben próbálkozik
vele, meglehetősen sikertelenül. Ne hígítsuk fel ezeket az erős
eszme-extractumokat, élvezze mindenki, ahogy Ibsen műveiben leszűrte. Csak
madártávlatból, csak a legkiemelkedőbb momentumokkal foglalkozhatunk; nézzük
azokat az eszmecsaládokat, amelyek a darabokban számtalan nuanceban változva
rythmicusan visszatérnek, de egésze sohasem ismétlődnek, s megannyian valami
szerves összefüggést tárnak fel. Mert a fő motívum mellett minden darabba más
motívumok is felhangzanak, s minthogy a dráma egységes szervezete nem tűri meg,
hogy egy csapással ezek is feldolgozást, megoldást nyerjenek, mint a
vezérszólam, új meg új dráma megírására adnak indítékot.
Századunk
talán még jobban megérdemli a philosophus-század nevét, mint a tizennyolcadig.
Nemcsak hogy a philosophia, mint tudomány népszerű kezd lenni, úgyhogy egy
Spencer, Schopenhauer, Nietzsche stb. közkézen forognak, nemcsak hogy a
philosophálást minden tudományba belevisszük: még az irodalmi, művészeti e
tisztán esztétikai élvezetre szolgáló tevékenységek sem érnek el ma hatást
tisztán a régi szépségideálokkal. Eszmét, merészet és erőset, típust kifejezőt,
gondolkozásba ejtőt, cselekvésre késztetőt, etikai hatásút keresünk mindenütt.
Brandes egyetemi előadásaiban egyenesen kimondta, „hogy valamely irodalom él-e,
ezt azzal bizonyítja be, hogy problémákat bocsát megvitatás alá”. Ibsen,
csakúgy, mint nálunk, sajnos sokkal nagyobb sikerű, de hasonlíthatatlanul
kisebb értékű francia vetélytársai: Dumas fils és társai csupa problémát bocsát megvitatás alá, de míg ezek frivol-coquette
módon, a piquanteria csalétkével, ő tipikus északi komoly módon elmélyítve,
elmélyedve, maró szatírával s megsemmisítő tragikummal.
Az
első modern darabban: „Az ifjúság szövetségedben még főképpen a politikai
állapotok szatíráján van a fő súly,a második: „A társadalom támaszai” a hazai
társadalmi állapotokat ostorozza, bár már a család is kap egy hatalmas suhintást.
A következők mind az egyén: a férj, a nő,
a gyermek (de elsősorban a nő) tragédiái a családon belül; a család süppedő
zsombékalajait, dohos interieur-jeit tárják fel s ennek végzetes
következményeit az utódokra. Egészséges családi életet kezdettől fogva csak a „Népgyűlölő”-ben
látunk, mert itt a verbum regens más: a kiváló egyénnek meggyőződéséért vívott
rohama az opportunitásba, előítéletekbe sáncolt társadalom, a compakt majoritás
ellen.
Királyok
és hősök, félelem és gáncs nélküli arisztokrata urak s ábrándos arisztokrata
hölgyek helyett egy demokratikus, szinte plebejus-társadalom alakjaival
találkozunk, akik bíborpalást és cothurnus helyett közönséges sacco-banés házi
cipőben lépnek elénk – (Ibsen követőinél már a mezítlábos is színpadképes lett)
-, nem mutatnak emberfölötti méretű erényeket, csak mindennapi, bár épp oly
súlyos hibákat, sápadt mulasztásokat; nem szavalnak jambusra mért parádés
beszédeket, hanem beszélnek egyszerűen, laposan, hanyagul, szakadozva, pongyola
prózát, mint otthon szokás. S mégis mekkora a hatásuk! Miért? Egyszerűen, mert
emberek, velünk rokon emberek, akik szimpátiánkra vagy antipathiánkra
számíthatnak, akiknek sorsa velünk is nagyon könnyen megeshetik, akikéhez
hasonló konfliktusokban sorsunk társadalmi összeszövődésénél fogva mi is épp oly
nyomorultul tönkremehetünk. szűk kört munkál meg a költő, de ebben azután
mester s percig se lő bakokat, mint pl. a mi szalondarab íróink, akiken rögtön
meglátni, hogy a magasabb világot, amelybe eszmeileg befurakodnak, sehogy sem
ismerik se viszonyaikban, se gondolkodásmódjukban, se tetteikben, se
beszédeikben.
Sokan
fájlalják így, hogy Ibsenben, a bámulatos jellemző erőben nincs meg a „nagy
vonás”, hogy pl. nem festett oly grandiosus képeket a közéletről, mint a
regényírók közt egy Tolsztoj, egy Zola. Ő azonban bölcsen megmaradt a korlátok
közt s a sokszor durva patosus színek, sokszor csak körképszerű vonások
helyett, amelyekkel azok dolgoznak (mert tömegekkel, nagy méretekkel tömeghatást
akarnak elérni), ő a legsubtilisabb, legdiszkrétebb vonásokat használja (mert
egyénekkel, miniature-finomságokkal, egyéni hatásra törekszik). S azután ha
hazája realitásánál marad, ugyan honnan vette volna a „nagy vonások”-at,
amelyek egy Oroszország, egy Franciaország közéletét jellemzik? Íme a „közélet”,
az „Ifjúság szövetségedben:
Valóságos
béka-egérharc a bal- és jobbpárt küzdelme egy pár csekély kérdésért* (* Az igaz, hogy a 80-as évektől kezdve azután
Norvégiában is élethalálharca fejlődik a két párt közt, amikor Ibsen megjegyzi,
hogy hazáját, úgy látja, nem 2 millió ember, hanem 2 millió kutya és macska
lakja. „Rosmersholm” már ezt a milieu-t esti mesterileg.), vagyis inkább a
személyes hatalomért, úgy, hogy közömbös a kimenetel. Nem érdekesebb-e ennél a
liberális kalandor, Stensgard egyénisége, aki egy zálogkölcsönző uzsorás
asszony piszkos üzletéből kivackolódva, túltengő önbizalommal, annál kevesebb
becsületérzéssel tele veszi a száját Sverdrup János velős mondataival, Björnson
fordulatos képeivel, s Grundtvig szívbeszédével, 5 felvonáson át mindenki
szemébe port hint, végre kudarcot vall, de nem végleg, mert egyik szereplő
mondja: „Vigyázzanak csak uraim, 10-15 év múlva tensgard benn ül a
parlamentben, vagy a minisztériumban, vagy mind a kettőben.”
Amint
ebben a még avult, Scribe-féle bonyodalmú, Iffland-féle érzékeny megoldású
darabban a politikai élet épp úgy a „Társadalom támaszai”-ban a gazdasági, a
társadalmi élet kisszerűsége mutatkozik.
Bernick
consulon nyugszik, mint főpilléren az egész társadalom; vállalatai behálózzák
mindenki érdekeit; hozzá van mindenki kötve, mint a turisták a hegyi vezetőhöz.
Márpedig ez a főpillér egészen korhadt, ez a vezető éppen nem ment a
szédüléstől. Nagystílű üzletembernek, a társadalomnak nagyszívű jótevőjének
látjuk eleinte, de a látszat fényes rongyai letépődnek róla s előttünk áll az
önző, haszonleső, hazug, bűnös ember, aki karrierje érdekében a maga és mások
érzelmeit, sógora becsületét, a morált, szóval mindent üzleti befektetésül
használ fel s mikor a leleplezés fenyegeti, még emberélet feláldozásától sem riad
vissza. Súlyos indítékok, borzasztó lelki harcok azonban mégis fordulásra
bírják s ez igen szép darab legszebb része, amint nyilvánosan vezekel,
elképedésére az egész társaságnak, amely ily őszinteségre képtelen. Önvallomása
által süllyed a világ becsülésében, de végtelenül emelkedik belső értékben.
ezzel
elvégezte volna kötelességét a társadalommal szemben, de jövendőjében még
jobban bízunk, látván, hogy családját is felfedezi. Feleségét, akivel szemben
hideg és idegen volt, akinek részvétét mindig ezzel utasította vissza: „Hogy
érdekelhet ez téged? Hogy érthetnéd
ezt te? S fiát, akit, erős
egyéniségére nem figyelve, egyszerűen utódjává akart kényszeríteni, s akinek
fejlődését majomszeretetű ellenőrzésével elölte.
„Nem
maga a társadalom az, amely kényszerít minket, hogy rejtett ösvényeken
csússzunk előre?” – ezt a kérdést teszi fel Berniek s erre győztesen tagadólag
felel dr. Stockmann, a „Népgyűlölő”. Csak akar
kényszeríteni, de szembeszállhatunk vele.
Vidám
és béketűrő, idealista, ki rajongva hisz a jóban e földön, de amikor
kiábrándítják, lábára áll s ha törik, ha szakad, nem hagyja az egyenes utat és
az igazság kultuszát. Ekképp szemben találja magát szülővárosa egész
társadalmával, elsősorban bátyjával, a polgármesterrel. Konkrét bajt akar
megjavítani, mint fürdőorvos kimutatja, hogy a vízvezeték tele van bacilussal,
hogy át kell építeni, de mikor kicsinyes indokokból nem hallgatnak rá,
fanatizmusa áttör a konkrét eset gátján, zúgva ömlik rá a társadalmi és
politikai aljasság egész posványára. A maradi, alacsony tömeggel, a kompakt
majoritással szemben, amelynek "hatalma„van, de igazsága soha sincs” a
nemes, magános, szabad individuumok jogát vitatja, akik előőrsként állnak síkra
a csírázó, ifjú igazságokért, oly messze előretolva, hogy a többiek, akik csak
a jó, régi, elismert gondolatok skorbutot okozó avas szalonnáján rágódnak, csak
oly sokára követhetik, hogy az új igazság addig már elaszik, kiéli magát, hogy
a haladás törvényénél fogva újnak adjon helyet. Állásától megfosztva,
kilakosítva, kiközösítve, szájkosarazva, megtépett ruhában, kőzápor és szitkok
közt áll ez a modern Brand, büszkén kiáltva: „A legerősebb ember az a világon,
aki magában áll”, s az inferioris faj
megnemesítését tűzi ki céljául, ha kicsiben, ha saját fiain s kis, rongyos
utcai suhancokon kezdi is, „mert néha egészen különös fők lehetnek köztük”.
Az
egyéniség jogaiért harolva, Ibsennek természetszerűleg rá kellett jönnie, hogy
eddigi álláspontja egyoldalú volt: nem terjedt ki a nőre. A nőtípus, melyet eddig festett, majdnem kizárólag a külön
egyéniséggel alig bíró, a férfi szeretetében, csodálatában szerényen
visszahúzódó, önfeláldozó nőé volt. Ilyen Aurélia, Eline, Dagny, Margit (a
Trónkeresőkben), Ragnild, Ágnes, Solveig, Berniek Betty, Stockmann Johanna s
aki másmilyen,m it Hjördis és Margit (a „Solhaugi ünnepség”-ben) azért lázong,
mert nem kapta meg azt a férjet, akinek kész szolgálja lett volna.
Az
„Ifjúság szövegségé”-ben új típus lép előtérbe, bár még csak futólagosan:
Selma.* (* Óh, mily rossz bánásmódban
részesítetek ti mindnyájan. Mennyire szomjúhoztam gondjaitok csak egy cseppje
után. Bábunak öltöztettelek, játszottatok velem, mint egy gyerekkel. Pedig
ujjongva viseltem volna a legnehezebbet is, oly komolyan vágyódtam minden
után,ami viharzik, felemel, felmagasít” stb.) A nő is ember legyen, ne csak
férje felesége s gyermekei anyja. Ez a követelés erősebben hangzik a „Társadalom
támaszai”-ban nemcsak az emancipált Hessel Lona szájából („Agglegény-életet
éltek, a nőt nem veszitek észre”), hanem a melegházi növényként őrzött és
nevelt Dina ajkáról is. Nem akar „dolog” lenni,amelyet elvesznek, maga akarja
életét irányítani, kimegy Amerikába, mert ott ember lehet, ott szabad természetesnek lenni, amikor Norvégiában
mindenki mindig csak morális. Ez a
mellékesen rezonáló motívum azután egyre erősödve fő motívumként harsog a „Babaotthon”-ban.
A férfi és nő viszonya itt teljes erővel van megvilágítva.
Nem
rendi vagy osztálykülönbségből ered a tragikus bonyodalom: az érzület
szakadékai választják el a házasfeleket. Víg, kedves, otthonba pillantunk,
Helmer példás gentleman, az élet finom esztétikusa, Nóra az otthont bearanyozó
pacsirta. De üt a megpróbáltatás órája s a férj oly szeretet nélküli, önző,
kicsinyes fráterré süllyed, hogy az a játékon és érzékiségen alapuló egész
csalóka pünkösdi királyság összedől, az atyai, majd férji mundium alatt
tudatlanságban rabszolgáskodó nő szeme megnyílik. Gyermek volt, de most nő akar
lenni; távozik, nem tartja vissza semmi, de semmi, mert szent kötelességei
vannak önmaga iránt.
E
befejezés ellen, mint említettük, nagy a felháborodás. Való, hogy meglepő és
magyar begybe is bajosan fér, hogy mégis mily következetes, kitűnt akkor,
amikor Ibsen Niemann-Raabe asszony kérésére megváltoztatta a darab végét: Nóra
marad. Ez még kevésbé tetszett, mindenki érezte, hogy a gyerekekre nem volna
áldás, ha az anya, annak ellenére, hogy a férjjel való együttélés immoralitását
oly hevesen érzi, mégis megmaradna az idegenné vált fészekben.
Az
ellenkezőkre még jobban rácáfolt Ibsen a következő darabban, a „Kísértetek”-ben,
ebben az egyetlen sugár nélküli, vigasztalan drámában.
Alving
Ilona egy Nóra, aki megmarad az immorális házasságban. Igaz, hogy Alving
kamarés démonikus kicsapongó energiában elüt a „kifogástalan” Helmer-től, s így
Ilonának még nagyobb kötelessége lett volna e gyűlölt embert otthagyni.
Megpróbálta, de szerelmese Manders pap, a világ, a kötelesség szavára intve,
visszaküldi. ekkor önállósága megtörik, folytatja az együttlétet, palástolva a
legnagyobb önfeláldozással férje aljasságát, hogy fiát, Oszvaldot megmentse. De
az előítéletek, a rejtett hazugságok, a „Kísértetek” megbosszulják magukat: Alving
aljasságának következményei átöröklődnek Oszvaldba, féreg rágja virágkorában,
tehetsége elapad s nyomorúan pusztul el agyvelőlágyulásban.
Íme,
ez a következménye annak, hogy a társadalom azt parancsolja az asszonynak, hogy
még a legméltatlanabb férjnél is kitartson, amint a leánynak azt parancsolta,
hogy ne szíve, hanem konvencionális tekintetek szerint válasszon. A férjnek
persze szabad a vásár. Brutális ösztöneit bármely úton kielégítheti, ha csak
viselete a külső illemet nem sérti s botrányt nem okoz. Mindegy a
társadalomnak, egyként elítéli a valóságos, felháborító botrány csinálóját,
valamint azt a nemes, kiváló egyéniséget, aki határozottan kilép a
meghunyászkodó környezetből, hogy önmagát megmentse. Az erkölcsiségnek ez a
látszata, az előítéletek tengnek, mint kísértetek, bennünk és körülöttünk, de
távozniok kell az élet igazságának napfénye elől.
Ekkor
azután felmerült Ibsenben az a kérdés,
hát képesek vagyunk-e az ideális világnézet extrém, de logikus
következtetéseit egyáltalában levonni. Megvannak-e a feltételei annak, hogy pl.
igaz és szabad családi életet éljünk? A legkeserűbb önirónia percében nemmel
felel: a „Vadkacsa”-éban.
Élethazugság
nélkül nem élhetünk, mint a béka nem él a légszivattyú alatt. (Hjalmar, Mollvig
alakja, vagy később „Romersholm”-jában Brendel.) Nemcsak az Ekdal-család él
meglőtt vadkacsa módjára, moszatban, hínárban nem fészkelve s nemcsak nekik
árt, h a valami vadászkutya, mint Gregers Werle, akaratuk ellenére napfényre
akarja hozni. Az „acut becsületességi-lázban szenvedő” ez ideális követelések
prezentálása által csak azt éri el, hogy a mocsárban élők aljasságát még jobban
kitünteti s ártatlan áldozatot szed (Hedvig), aki csak újabb szavalati szám” a
tökéletes színész Hjalmar repertoárjában.
Az
új nő a szolgaságóla szabadságba vezető átmeneti korszakban egyre
veszedelmesebb, megdöbbentőbb, elszomorítóbb, sokszor egyenesen visszataszító
típussá válik. Áradó-apadó, hullámzó tengerhez hasonlatos lelke mélyéről az
odalenn rejtve volt vad ösztönök, vágyak, lehetőségek, kifürkészhetetlen hatalmak
elemi erővel, leplezetlenül kitörnek. A férfi ezzel a jelenséggel szemben
tanácstalanul áll s a nő megértetlensége, érzéki kielégítetlensége ideges
hisztériává fajul. A nő nemes, bájos vonásai a háttérbe vonulnak: csak az
erősebb nőstény ádáz küzdelmét látjuk a gyengébb hímmel vagy hímért. Ilyen
Rebeka a „Rosmersholm”-ban, Ellida „A tengeri asszony”-ban, „Hedda Gabler” Almers
Rita a „Kis Eyolf”-ban, Hilda „Solness”-ben, Maja „Mire feltámadunk”-ban, míg a
régibb stílusú, a Szerelmesét meg nem kapó s ezért szenvedő nőre ismerünk
Ellában („Borkman”) és Irénben („Mire feltámadunk”). A csendesebb vérű s ezért
helyes középutat találó emancipatákat Petra („Népgyűlölő”) és Bolette („A
tengeri asszony”-ban) képviselik.
Míg
azonban Hedda Gabler áldozatává lesz
fin de siécle nevelésének, míg Hilda megőrülve látja lebukni a toronyból szíve
bálványát, míg Maja asszony kereket old Ulfheimmal, a durva medvevadásszal,
úgyhogy sorsuk semmiféle üdvös katarzist nem okoz bennük és bennünk, addig „Rosmersholm”,
„A tengeri asszony” és „Kis Eyolf”-ban, Ibsen eme legtisztultabb műveiben a
hősök lényükben megnemesednek, s bennünk is nemes érzelmeket keltenek. Ezek a
művek a felfogás legmagasabbra emelkedését mutatják.
Bebizonyítják,
hogy az egyénemancipációja nem vezet törvényszerűleg bomláshoz, katasztrófához,
hanem csak válságos átmenet egy magasabb fejlődési állapothoz. Ebben lelki békét
adó őszinteség foglalja el a remegő, gonosszá tevő hazudozás helyét, erkölcsi
szabadság a szabadosságét, érzéki öröm az érzéki őrületét, szellemi nemesség a
szolgaságét, verseny a harcét, becsületes munkásság a hozzátartozók, a
kicsinyek, a szellemi vakok, szenvedők érdekében a feladatokat nem ismerő tunya
unalomét, altruismus a féktelen önzését; szabad áldozathozatal az egyéni
felelősségteljes érzetében lesz a jelszó a „Wille zur Macht” könyörtelen
érvényesítése helyett. Ezért nem hiábavaló Rosmer és Rebekka, meg a kis Eyolf
halála.
Nem
harsog már ifjúi elbizakodottsággal a költő harci riadója, mélabús, bölcs,
megnyugtató hangokat hallat. Nem esik kétségbe, nem is alkuszik meg, csak
öregbedik belátásban és nemességben. Az észbe,
a tiszta ész által vezérelt akarat
hatalmába vetett feltétlen hit enged egy kicsit a szív jogainak. (Borkman tragédiája
is ennek félreismerésén alapszik, csakúgy, mint a Solnessé és Rubeké.) Az
egyéniség antiszociális feltolakodása helyett a végső ideál: a szabadon kifejlődött
individuum önkéntes, szíves beleilleszkedése a societás nagy gépébe.
Így
Ibsen a század reprezentative menjei
közt nem a világtól idegen Schopenhauer és Tolsztoj, nem a vad „Uebermensch”
Nietzsche és Tirner, hanem az egyensúly aranykorát váró Spencer és a
legnemesebb szocialreformer Toynbee mellé helyezkedik.* (* Toynbee mondja: „Az egyén egyáltalában csak azért szabadíttatik fel a
közület uralma alól, hogy tudatosan odaadja magát a közülethez való belső
egyesülésnek.”)
Hogy
mindamellett az individualista jelszó
volt nála az eredeti, a legerősebb: ez egyik magyarázata nagy hatásának.
Korunkban nemcsak a technikában lett a gép az úr, az állam, a társadalom, a
kultúra csakúgy óriási gépként működik, mint a tőke, a munka. Csak csavarjai
vagyunk ezeknek, látszólag egyéb cél nélkül, mint a munkában elkopni s rozsdás
vasként kidobatni. Ez ellen ágaskodik mindenfelé az individualisztikus
mozgalom, amely követeli a szabadságot, a személyiség elismerését, jogot és
kötelezettséget magát kiemelni, képességeit kifejleszteni örömteljes életre.* (*
Én, én, én – dörög, kiabál, énekel, susog
és cirpeg minden modern könyvből, minden modern festményből; reklamálni látszik
az egyén jogát, hogy a világot a maga szemével láthassa és festhesse, azt
találhassa szépnek, ami neki tetszik. Még a modern ház és otthon is egyéni
nüanszokra törekszik, valami színkontasztra, mely a vendéget a lakó nevében az
„én”-re figyelmeztesse. (Báró Berger, Ueber Drama und Theater.) Ebben a kis
műben találjuk legjobban összefoglalva Ibsen hatásának okait.)
Azonkívül,
hogy Ibsenben az individuális ösztön és gondolat rafinált kifejezésre talált,
hatása kulcsát keresnünk kell dolgozása
módjában. Az élet egy darabját legrealisztikusabban, legbelsőbb,
legtitkosabb, szinte az öntudat küszöbén alul eső rugóival démoni életlátással,
hideg objektivitással ábrázolja: minden kiegyenlítetlenségét, torz alakját,
homokban elsekélyesedő viszályait éppúgy, de talán mégis nagyobb erővel, mint
harmóniáját, vigaszt adó hőseit s tiszta tragikumra vezető szenvedelmeit.
Kíméletlenül és következetesen csak tényt akart látni és láttatni mindenben; a
megismerés aktusából kikapcsolja a fantázia, a hit, a szenvedély zavaró
szubjektivitását. A minuciozitásig viszi a motiválást, hézag nélkül indokol
mindent, teljes jogaihoz juttatja a társadalmi összefüggés, a környezet, a
testi, lelki átöröklés, a fejlődés determináló tényezőit, a dialógusokat
szigorúan a logika és lélektan törvényeinek megfelelőleg építi fel: mindennek
következménye, hogy a dolgok kényszerű
természeti processzusoknak tűnnek fel előttünk s ránk kényszerítik a
meggyőződést, hogy a valóság mesterkéletlen, majdnem tudományosan egzakt rajzával van dolgunk.
A
mesterkéletlenségre, az élet naturalisztikus visszasugárzására, a meggyőző
pszichológiai részletrajzra való törekvés, valamint tárgyának legtöbbje belső
szükségszerűséggel választatják vele az analitikus
formát, melynek a drámában eddig legnagyobb mestere.* (* Szintetikus
módon előttünk fejlődik végig a cselekmény: az „Ifjúság szövetsége” és a
„Népgyűlölő”-ben kevert módszerünk: „A tengeri asszony”, „Hedda Gabler”,
„Solness építőmester”, „Kis Eyolf”.)
A
drámai helyzet már majd midig megérett a katasztrófára, csaknem minden döntő
tényező működött már, a darab csak felderíti, erősen megvilágítja ezeket s
levonja a végső következtetést. Berniek már elkövette Thönesen Jánoson az
erkölcsi gyilkosságot, Nóra a férjéletet mentő váltóhamisítást, Alvingné rég
elhantolta férjét, a minden rossz okozóját, Ekdalék évek óta élik a mocsárban
vadkacsaéletüket, Rebeka a malomérokba intrikálta az eszelős Rosmer Beátát,
Borkman csakúgy temetetlen élőhalott, mint Napóleon Szent Ilonán – akinek szerepét
hazája gazdasági világában kopírozta
-, Rubek is feltámadásra képtelen árnyék modelljével, szerelmével Irénnel
együtt, amikor a függönyt fölhúzzák. Teljesen elhanyagolja a régibb dramaturgia
és a Faust-beli színigazgató szabályát: „Mindenekfelett pedig csináld, hogy
elég történjék”. Nem inscenál
mozgalmas, érdekes cselekményt, amelyen meglátszik, hogy oly szép kerekdeden a
közönség kedvéért gördül le: darabjai oly benyomást tesznek ránk, mintha a
kulcslyukon bepillantanánk egy-egy norvég házba, de éppen lakói életére
válságos órában. Azt hisszük, hogy csak mindennapi eszem-iszom terefere,
vendégjárás jelentéktelen jeleneteit látjuk s egyszerre megdöbbentően sötét
tragédia tárul elénk.
Amint
a cselekményt nem kerekíti a közönség kedvéért a költő, éppúgy ignorálja
a hallgatóságot a szereplők beszédje tekintetében. A régi dráma mindig szemmel
van a publikumra, ebben is a „gyöngébbekére”, ezek kedvéért vannak a monológok,
a „félré”-k, olyan tények, körülmények elbeszélései, amelyeket a beszélgetőknek
már úgyis ismerniök kell, a jellemzésnek az az együgyű módja, amidőn a szereplők
önmagukról, vagy egymásról kijelentik, erősítgetik, hogy ilyenek vagy amolyanok.
Ibsen műveiben minden ki van irtva, ami csak „színház”, minden csak
akaratlanul, legtöbbször az illetők akarata ellenére kerül napfényre (mert okuk
van a titkolózásra), lassankint, szakadozva ismerkedünk meg az emberekkel,
jellemvonásaikkal, múltjokkal stb. mint az életben szokás. Csak lassankint
hámlik le róluk a látszat, a konvenció burka, éppúgy, mint az életben lassan
fedezzük fel más ember valódi mivoltát.
A
szereplők nem sejtik és alig sejtetik – bár érezzük, hogy villamosság gyülemlik
a levegőben, itt-ott sercen is egy szikra -, hogy míg elfogulatlanul,
köznapiasan trécselnek, köznapias életüket élik: egy tragédia viharfellegei
húzódnak össze fejök felett. Így annál hatásosabb, ha a vihar a villám lecsap,
de csak egy feltétel alatt,amelynek megemlítésével egyszersmind megjelöljük azt
a nagy veszélyt és hátrányt, mely az ilyetén
beállítással,az ilyen induktív eljárással össze van kötve.
Az
első szótól az utolsóig, a legfutólagosabb arckifejezéstől a legakaratlanabb
gesztusig mindenre megfeszítve figyelnünk kell, mert nincsen semmi ezek közt,
amivel a költő ne akarna valamit mondani (ennyiben tehát erősen stilizál). Ez
pedig munka, megerőltető munka, hacsak kitűnő színészek nem jönnek
segítségünkre; oly munka,melyet színházi közönségtől, az első sorban
könnyűszerrel szórakozni vágyótól, csak a művelődés magaslatain lehet
megkövetelni. „Halb sind sie kalt, halb sind sie roh”. Csak áhítatos
elmélyedéssel vesszük észre, hogy a finom lelki szövet szálai miképp képződnek
mintává, hogy az érzelmi és értelmi momentumok miképp bogozódnak össze
hajszálvékony hálóvá, amelybe a differenciál modern ember belebonyolódik. A
görög tragédiában vagy Shakespeare-nél a nagyszabású, egy egyszerű szereplők
egyes nagy szenvedélyek vaskos kötelein vezettettek a katasztrófába,amit látni
és megérteni sokkal könnyebb.
Ehhez
járul, hogy az érzelmi és értelmi felfogás, feldolgozás, felszívás eme
komplikált műveletének a dráma gyors tempójában kell végbemennie, amit már
a hangulat épségének megóvása is követel. Tömör, koncentrált táplálékot kapunk, nem
oldatot s ezt elég nehéz dolog gyorsan megemészteni. Ezért igazuk van azoknak,
akik legnagyobb élő kritikusunkkal együtt vitatják, hogy Ibsen tárgyai
tulajdonképp regénytárgyak, a regénybeli feldolgozás sokkal háladatosabb dolog
lett volna, finomságai, hangulatai annak kényelmesebb medrében jobban érvényesülnének.
De hát valamely íróra nem lehet ráparancsolni a műfajt, Ibsen egy pár versen és
egy értekezésen kívül soha mást nem írt, mint drámát. Ez érdekelte őt
úgyszólván kizárólag.* (* Amikor a
novellista Keller Gottfried jelességeiről beszéltek neki, csak ennyit kérdett:
„Hát azután drámát nem írt ez az ember?”) Azután olvasva és újraolvasva,
majd az így nyert képet egy-egy előadás megtekintése által megélénkítve mégis
csak érvényesül gazdag tartalma.
A
megértésnek említett nehézségét fokozza még, hogy Ibsennek különös hajlama van
kora ifjúságától kezdve az elmosódó miszticizmusra,
a félreértésekkel való bújósdijátszásra,
a subdialógusokra (t. i. amikor a
beszélgetés reális értelmével párhuzamosan, alattomban vonul végig a
szimbolikus értelem* (* „Nem a cselekményekben, hanem a szavakban
van a nagy tragédiák szépsége és nagysága, de nem azokban a szavakban, amelyek
az eseményeket kísérik és magyarázzák. A szükséges dialógus mellett fut egy
látszólagos szükségtelen dialógus; ez határozza meg a mű jóságát és
jelentőségét” – mondja Maeterlinck.) azután a tudattalan, sejtelmes
megrezdítésére, végül általában a szimbolikusra.
Ezeknek az elemeknek belekeverése ugyan nagyban előmozdítja a hangulat finom
hatásait (legkitűnőbben a „Vadkacsa”, „Rosmersholm”, „Tengeri asszony”, „Kis
Eyolf”-ban), de túlságba véve teljesen zavarólag,
szürkítőleg, halványítólag hat, mert a művészetnek az,amit IbsenThorgjerd
lantossal mondat („Olaf Liljekrans”-ban): „... tisztázni a népe eszméit, a még
forrongókat és álmait a még borongókat” – mint amit később mond, hogy ő
csak kérdez, felelni nem kötelessége.A szimbolikus addig mindenesetre helyén
van, míg az egyes esetnek az általánosságra való átvitelére szolgál, ily
értelemben minden nagy költő szimbolista. De ahol a szimbólumnak az egyes
esettel,v agy az általánossággal való összefüggése kérdéssé válik: ott megölője
a világosságnak, megértésnek. A közvetlenségnek mindenesetre árt: „Solness
építőmester”-t majdnem teljesen érthetetlenné teszi, a „Mire feltámadunk”-nak
sincs hasznára az örökös ingadozás, hogy realitással, vagy álomképpen van-e
dolgunk? Ehhez járul mind a kettőben erős személyes elemek reminiscentiák
belevegyítése. Sok magyarázó épp azért megy tévutakra, mert ezt szimbolizmust
teljesen következetesen akarja Ibsen darabjaiban kifejteni, ahol talán csak a
költő múló szeszélye működött közre.
Követőinél
(pl.a belga Maeterlinck-nélk az angol Pinero- és Wilde-nél) ezek a vonások már szinte abnormitásokká nőnek, de hát így
van ez mindig, ha egy mester nyomába iskola lép. Nem mondjuk ezzel, hogy Ibsen
utánzása nem szült nagyon jelentős jótékony hatásokat is, különösen ott, ahol
eredeti továbbfejlesztést nyert. Az egész modern német miliő-dráma, mely
napjainkban oly örvendetes virágzásnak indult, belőle indult ki, szintígy sokat
köszönhet neki az olasz verismus, nálunk talán az egyedüli Thury Zoltán. Ha
ezekben a hatás többnyire közvetlenül kimutatható, sokkal fontosabb az a szinte
láthatatlan atomokban elaprózva elszállongott hatása Ibsennek, amely ózonként
jelen van a modern levegőben, melyet minden modern levegőt szívó ember belehel
s amely a tüdőt szabadabban táplálja, a vért pezsegteti s az észt fermentálja.
Elnagyolt
s nem is annyira eredeti, mit összefoglaló fejtegetéseinknek végén vagyunk.
Sajnosán tapasztaljuk, mily keveset adhatunk a végtelenül gazdag tárgyból, de
ha csak elértük, hogy egy-két új adeptust szereztünk mesternek, fáradozásunk
bérét látjuk.
*
Végigtekintvén
ezen a hosszú és termékeny költői életen, látván, mint emelkedik törhetetlenül
a szűk látókörű, ismeretlen gyógyszerészsegéd göröngyös és tüskét csapásokon, a
hazafias romantika kitaposott ösvényei, majd maga csákányolta meredek
sziklavágásokon át a kosmopolis, az emberiségmagaslataira: ne nevezzük Ibsent,
mint oly gyakran történt, Észak Mágusának, prófétájának. Ilyen hangzatos
címekre bizonyára ő maga is ironikusan mosolyog. Ismételjük inkább szavait a
Schweigaard tanárhoz írt verséből: „Te is egy vagy a szellemországban
erőteljesen irtók közül; hatalmasan vágtad fejszéddel az őserdőt, hogy tágítson
a sötétség és a ledőlt fenyvek közé színarany napsugarat vetettél.” Nem a
tisztán harmonikus: a harcias, polemikus költők közé tartozik; élete és
költészete ritka tökéletes következetességet, összefüggő fejlődést mutat: egy
harc véges-végig a kísértetek ellen,amelyek bennünk és körülöttünk hazajárnak.
Viking-bátorsággal, berzerker-dühvel verte csákányát a kiélt világnézet, hazug
társadalmi konvenciók, avult művészet templomának korhadt falába s a romok
helyére felgörgetett egy pár hatalmas követ ahhoz a nagyszabású arányaival
magas hegy szürkeségéből kibontakozó épülethez, amely a létnek örülő, „vidám
nemes emberek” számára a természettudományi megismerés és életfelfogás szilárd
alapjain – bár még betetőzetlenül – merészen törekszik az égnek, tömörség és
filigránság csodás harmóniájában.
Forrás:
Huszadik Század 1900. 7-8-9. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése