2018. dec. 19.

Dormándi László (1898-1967): A fenség vadászik




A fenség jóakarat mosollyal hallgatta végig a házigazda üdvözlő beszédét, de álmosan pillantgató, szürke szemein, fáradt tartásán meglátszott, hogy unja, rettenetesen unja ezt az egész komédiát. A beszédet ostoba, hamis frázisaival, a hangos, lármás urakat és az erősen lefűzött, parfümözött vidéki asszonyok kíváncsi pillantásait is. már napok óta járja ezt a kálváriát,m ióta kimozdították regényes fekvésű, csendes kastélyából, hogy a király képviseletében végighallgassa a haza- és királyszeretettől sziporkázó felköszöntőket, végigunatkozzon néhány vég nélküli ebédet, barátságos megszólításával tüntesse ki a főbb embereket és ledurrantson néhány jól dresszírozott szarvast,amit az ügyes hajtók egyenesen az ő számára kergetnek puskája csöve elé.

A királyi fenség kimondhatatlanul unta mindezeket a dolgokat, és hanyag jóindulatú mosollyal, leereszkedően nyújtotta kezét a hajlongó gazdának.

- Igen, igen – mondta egészen másra gondolva – nagyon örülök az önök ragaszkodásának és biztosítom, hogy őfelsége mindenben egyet érez hű népével. Hm… és nagyon meg van elégedve mindennel, ami utam tapasztalataiként eddig jelentettem. Igen… hm… és köszönöm a szíves fogadtatást.

Röviden biccentett, azután hosszú, gyors léptekkel felsietett a kastély tágra nyitott, virágdíszes feljáróján. Odalent izgatottan súgtak össze az emberek.

- Milyen fess, milyen elegáns volt a fenség, gyönyörűen beszélt, és folyton mosolygott. Úgy látszik, jól érzi magát, jókedvű és talán…

A házigazda lepillantott díszmagyarja széles, zsinóros mellére, ahol bizony kitűnően festett volna valami kitüntetés tarka szalagja.

A vadászkocsik csakhamar előállottak, a királyi herceg elült és vidám trappban porzott végig a hangos társaság a fehéren izzó országúton az erdő felé. A fenség hátradőlt a kényelmes ülésben, és borzongott az utálattól. Undorodott ettől a hőségtől, a poros fojtó levegőtől, az alázatosan bókoló emberektől és mindentől, amiben élt, amit látott és hallott.

A házigazda leshelyére vezette a királyi herceget. Ott állt a rendes, magas széke a megszokott tisztás szélén, amit már úgy ismert a számtalan vadászatról. Tudta jól, hogy a szarvasokat hetekig figyelték, vajon szeretnek-e errefelé járni, és hogy az a komoly nézésű, zöld kalapos vadász azért áll a háta mögött, hogy a fenségtől elhibázott vadat ledurrantsa, és lenéző mosollyal, de alázatosan leemelt kalappal bizonyítsa, hogy ő már csak a kegyelemlövést adta meg a halálosan talált állatnak.

Idegesen búcsúzott kísérőitől, és leült a székre. A vadász megtöltötte a puskákat, és tiszteletteljesen hátrább vonult. A nagyúr rápillantott. Úgy rémlett, mintha szemtelen gúnyos mosoly rángatná a simára borotvált, komoly vonásokat. De azután csak legyintett, visszafordult és kinézett a tisztásra.


- Megint ideges vagyok – állapította meg -, el kell hívatnom orvosomat, azt a nagyszakállú komoly sarlatánt, akinek az egész tudományáért egy lyukas krajcárt nem adnék. Azután el fogok menni a fürdőbe, inni fogok pohárszámra keserű folyadékot a magam tiszta, friss forrásvize helyett, és ha letelt a szabadságom, jóindulatú mosollyal megköszönöm, hogy kigyógyított.

Sóhajtott, és barátságos, csendes kastélyára gondolt, ott a mély, átlátszó kék vizű tó partján. Köröskörül fantasztikus formájú, magas sziklák,a hűs parkban bólintgató, sötét ciprusok, és ami a fő, nincsenek emberek, lármás, tolongó idegenek, nincs por, nincs cifra felköszöntő, utazás és vadászat, csak nagy csend, mély, tiszta csend, ahol aludni tud és álmodni nyitott szemmel a vízparton, csábító sellőkről, az erdőben kacagó nimfákról, jókedvű faunokról.

Leette kalapját, a földre dobta, és zsebkendőjével végigtörölte forró homlokát. Egy pillanatig fiatalnak, könnyűnek érezte magát, kedve kerekedett felugrani és meghemperedni a bársonyos fűben, kergetni a csapongó lepkéket. Felállott, egy lépést tett előre. A vadász halkan köhintett, és a királyi herceg elszomorodva ült vissza a helyére. Nem, még jókedvű sem lehet többé, mert itt ül mögötte ez az ember, ellenségeinek a kéme,akit neki magának kell fizetni,aki előtt komédiázni kell, hidegnek és nyugodtnak lenni, mert különben megint bezárják abba a nagy, hideg sárga házba, ahol már lakott egyszer néhány hónapig. Sóhajtott.

A szemközti bokor megzörrent, és a tisztás szélére kilépett egy hatalmas, királyi nézésű szarvasbika. Büszkén, gőgösen pillantott végig a fákon, de az embereket nem vette észre. A vadász csendesen integetett, a fenség unott arccal emelte föl a fegyvert, de ebben a pillanatban ismét szétvált az erdő szélén tenyésző dús kúszófüggöny és a zöld zuhatag mögül apró, ruganyos léptekkel jött ki egy szarvastehén. A bika vad tekintete megszelídült, a királyi herceg jóságot, okosságot, szerelmet olvasott ki belőle, amint csendesen lehajolt az alázatosan várakozó tehénhez, és megnyalogatta homlokát.

A királyi herceg leeresztette a puskát. Eszébe jutott megint az a nagy sárga ház, ahol szigorú doktorok vigyáztak minden lépésére, eszébe jutott az a kaland, amiért odakerült.

Kalandnak nevezte mindenki és kinevették érte a szegény királyi herceget. Mert hát micsoda kacagni való gondolat, hogy ő, egy királyi herceg feleségül vegyen egy szegény kis polgárlányt, és félrevonuljon vele a messzi tóparti kastélyba, csak azért, mert szereti. Otthagyja a rangját, a nevét, a családját is egy csinos arcocska, egy egyszerű, csacsogó, piros száj kedvéért. Még gondolatnak is nevetséges.

A fenséges úr nézte a szerelmeskedő szarvaspárt. Éppen ilyen szelíd szeme volt annak a lánynak is, éppen ilyen szerelmesen, alázatosan tudott nézni. Nem a rangot nézte, hanem a férfit, az erőset, a parancsolót, és a fenséges úr akkoriban mindig jókedvű volt, tele türelmetlen életkedvvel. Friss volt, fiatal, sohasem érezte ezt a bágyadt álmosságot,  sohasem érezte, hogy az egész élet fölösleges teher, és hogy neki tulajdonképpen minden mindegy, hogy ő nem bánja, akármi történik is, csak él, néz és örül, ha nem kell gondolkodnia.

Akkor is ott állt a sűrűségben, felvont puskával a vadász és leste, mikor terítheti le az ő boldogságát. Azután jöttek a király szelíd, jóságos, dorgáló szavai, még az a rideg, sárga ház a szigorú doktorokkal.

A vadász megint integetett, és izgatottan mutatta a fenségnek, hogy lőjön. A királyi herceg fölemelte fegyverét, kiválasztott egy szép sárga levelet a szemközti fán, és biztos kézzel belelőtt. A szarvasbika felcsapta fejét, nézése megint gőgös, királyi nézés volt, de abban a pillanatban eldördült a vadász fegyvere is, a büszke vad felugrott a levegőbe, szemei elhomályosultak és végigvágódott a füvön. Párja ijedten, villámsebességgel száguldott be az erdőbe.

A fenség fanyarul mosolygott. igen, így esett el ő is szíven találva, és így menekült halálra riasztva az a szegény lány.

A társaság hangosan, lármásan csörtetett ki a bokrok mögül, kalapjukat lengették, integettek, rikoltoztak. A házigazda elismerően kiabálta:

- Ez volt aztán a lövés. Fenséges igazán büszke lehet rá. Ilyet még nem is láttam. Száz lépésről egyenesen szívébe ment a golyó!

Hangosan, áradozva gratuláltak. A királyi herceg végignézett a vidám csoporton, csendesen, szomorúan elmosolyodott, azután vállára vetette puskáját, és bágyadt unalommal a szemében, lehorgasztott fejjel ment a kocsik felé.

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 15. sz., Bp. 1918. jún. 30. vasárnap


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése