A
fenség jóakarat mosollyal hallgatta végig a házigazda üdvözlő beszédét, de
álmosan pillantgató, szürke szemein, fáradt tartásán meglátszott, hogy unja,
rettenetesen unja ezt az egész komédiát. A beszédet ostoba, hamis frázisaival,
a hangos, lármás urakat és az erősen lefűzött, parfümözött vidéki asszonyok kíváncsi
pillantásait is. már napok óta járja ezt a kálváriát,m ióta kimozdították
regényes fekvésű, csendes kastélyából, hogy a király képviseletében
végighallgassa a haza- és királyszeretettől sziporkázó felköszöntőket,
végigunatkozzon néhány vég nélküli ebédet, barátságos megszólításával tüntesse
ki a főbb embereket és ledurrantson néhány jól dresszírozott szarvast,amit az
ügyes hajtók egyenesen az ő számára kergetnek puskája csöve elé.
A
királyi fenség kimondhatatlanul unta mindezeket a dolgokat, és hanyag
jóindulatú mosollyal, leereszkedően nyújtotta kezét a hajlongó gazdának.
-
Igen, igen – mondta egészen másra gondolva – nagyon örülök az önök
ragaszkodásának és biztosítom, hogy őfelsége mindenben egyet érez hű népével.
Hm… és nagyon meg van elégedve mindennel, ami utam tapasztalataiként eddig
jelentettem. Igen… hm… és köszönöm a szíves fogadtatást.
Röviden
biccentett, azután hosszú, gyors léptekkel felsietett a kastély tágra nyitott, virágdíszes
feljáróján. Odalent izgatottan súgtak össze az emberek.
-
Milyen fess, milyen elegáns volt a fenség, gyönyörűen beszélt, és folyton
mosolygott. Úgy látszik, jól érzi magát, jókedvű és talán…
A
házigazda lepillantott díszmagyarja széles, zsinóros mellére, ahol bizony
kitűnően festett volna valami kitüntetés tarka szalagja.
A
vadászkocsik csakhamar előállottak, a királyi herceg elült és vidám trappban
porzott végig a hangos társaság a fehéren izzó országúton az erdő felé. A
fenség hátradőlt a kényelmes ülésben, és borzongott az utálattól. Undorodott
ettől a hőségtől, a poros fojtó levegőtől, az alázatosan bókoló emberektől és
mindentől, amiben élt, amit látott és hallott.
A
házigazda leshelyére vezette a királyi herceget. Ott állt a rendes, magas széke
a megszokott tisztás szélén, amit már úgy ismert a számtalan vadászatról. Tudta
jól, hogy a szarvasokat hetekig figyelték, vajon szeretnek-e errefelé járni, és
hogy az a komoly nézésű, zöld kalapos vadász azért áll a háta mögött, hogy a
fenségtől elhibázott vadat ledurrantsa, és lenéző mosollyal, de alázatosan
leemelt kalappal bizonyítsa, hogy ő már csak a kegyelemlövést adta meg a
halálosan talált állatnak.
Idegesen
búcsúzott kísérőitől, és leült a székre. A vadász megtöltötte a puskákat, és
tiszteletteljesen hátrább vonult. A nagyúr rápillantott. Úgy rémlett, mintha
szemtelen gúnyos mosoly rángatná a simára borotvált, komoly vonásokat. De
azután csak legyintett, visszafordult és kinézett a tisztásra.
-
Megint ideges vagyok – állapította meg -, el kell hívatnom orvosomat, azt a
nagyszakállú komoly sarlatánt, akinek az egész tudományáért egy lyukas krajcárt
nem adnék. Azután el fogok menni a fürdőbe, inni fogok pohárszámra keserű
folyadékot a magam tiszta, friss forrásvize helyett, és ha letelt a
szabadságom, jóindulatú mosollyal megköszönöm, hogy kigyógyított.
Sóhajtott,
és barátságos, csendes kastélyára gondolt, ott a mély, átlátszó kék vizű tó
partján. Köröskörül fantasztikus formájú, magas sziklák,a hűs parkban
bólintgató, sötét ciprusok, és ami a fő, nincsenek emberek, lármás, tolongó
idegenek, nincs por, nincs cifra felköszöntő, utazás és vadászat, csak nagy
csend, mély, tiszta csend, ahol aludni tud és álmodni nyitott szemmel a
vízparton, csábító sellőkről, az erdőben kacagó nimfákról, jókedvű faunokról.
Leette
kalapját, a földre dobta, és zsebkendőjével végigtörölte forró homlokát. Egy
pillanatig fiatalnak, könnyűnek érezte magát, kedve kerekedett felugrani és
meghemperedni a bársonyos fűben, kergetni a csapongó lepkéket. Felállott, egy
lépést tett előre. A vadász halkan köhintett, és a királyi herceg elszomorodva ült
vissza a helyére. Nem, még jókedvű sem lehet többé, mert itt ül mögötte ez az
ember, ellenségeinek a kéme,akit neki magának kell fizetni,aki előtt komédiázni
kell, hidegnek és nyugodtnak lenni, mert különben megint bezárják abba a nagy,
hideg sárga házba, ahol már lakott egyszer néhány hónapig. Sóhajtott.
A
szemközti bokor megzörrent, és a tisztás szélére kilépett egy hatalmas, királyi
nézésű szarvasbika. Büszkén, gőgösen pillantott végig a fákon, de az embereket
nem vette észre. A vadász csendesen integetett, a fenség unott arccal emelte
föl a fegyvert, de ebben a pillanatban ismét szétvált az erdő szélén tenyésző
dús kúszófüggöny és a zöld zuhatag mögül apró, ruganyos léptekkel jött ki egy
szarvastehén. A bika vad tekintete megszelídült, a királyi herceg jóságot,
okosságot, szerelmet olvasott ki belőle, amint csendesen lehajolt az alázatosan
várakozó tehénhez, és megnyalogatta homlokát.
A
királyi herceg leeresztette a puskát. Eszébe jutott megint az a nagy sárga ház,
ahol szigorú doktorok vigyáztak minden lépésére, eszébe jutott az a kaland,
amiért odakerült.
Kalandnak
nevezte mindenki és kinevették érte a szegény királyi herceget. Mert hát
micsoda kacagni való gondolat, hogy ő, egy királyi herceg feleségül vegyen egy
szegény kis polgárlányt, és félrevonuljon vele a messzi tóparti kastélyba, csak
azért, mert szereti. Otthagyja a rangját, a nevét, a családját is egy csinos
arcocska, egy egyszerű, csacsogó, piros száj kedvéért. Még gondolatnak is
nevetséges.
A
fenséges úr nézte a szerelmeskedő szarvaspárt. Éppen ilyen szelíd szeme volt annak
a lánynak is, éppen ilyen szerelmesen, alázatosan tudott nézni. Nem a rangot
nézte, hanem a férfit, az erőset, a parancsolót, és a fenséges úr akkoriban
mindig jókedvű volt, tele türelmetlen életkedvvel. Friss volt, fiatal, sohasem
érezte ezt a bágyadt álmosságot, sohasem
érezte, hogy az egész élet fölösleges teher, és hogy neki tulajdonképpen minden
mindegy, hogy ő nem bánja, akármi történik is, csak él, néz és örül, ha nem kell
gondolkodnia.
Akkor
is ott állt a sűrűségben, felvont puskával a vadász és leste, mikor terítheti
le az ő boldogságát. Azután jöttek a király szelíd, jóságos, dorgáló szavai, még
az a rideg, sárga ház a szigorú doktorokkal.
A
vadász megint integetett, és izgatottan mutatta a fenségnek, hogy lőjön. A
királyi herceg fölemelte fegyverét, kiválasztott egy szép sárga levelet a
szemközti fán, és biztos kézzel belelőtt. A szarvasbika felcsapta fejét, nézése
megint gőgös, királyi nézés volt, de abban a pillanatban eldördült a vadász
fegyvere is, a büszke vad felugrott a levegőbe, szemei elhomályosultak és
végigvágódott a füvön. Párja ijedten, villámsebességgel száguldott be az
erdőbe.
A
fenség fanyarul mosolygott. igen, így esett el ő is szíven találva, és így
menekült halálra riasztva az a szegény lány.
A
társaság hangosan, lármásan csörtetett ki a bokrok mögül, kalapjukat lengették,
integettek, rikoltoztak. A házigazda elismerően kiabálta:
-
Ez volt aztán a lövés. Fenséges igazán büszke lehet rá. Ilyet még nem is
láttam. Száz lépésről egyenesen szívébe ment a golyó!
Hangosan,
áradozva gratuláltak. A királyi herceg végignézett a vidám csoporton,
csendesen, szomorúan elmosolyodott, azután vállára vetette puskáját, és bágyadt
unalommal a szemében, lehorgasztott fejjel ment a kocsik felé.
Forrás: Az Ujság XVI.
évf. 15. sz., Bp. 1918. jún. 30. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése