2022. szept. 18.

Tóth Árpád (1886-1928): Március




A ritkás ágak zöldjén átveti

A messzi nap a sűrű sugarat,

Mint végtelen aranysodronyt, egy égi

Vezeték dús hálózatát s a fák

Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,

Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:

A földnek a Tavasz telefonál...

 

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,

Feszül ezer kis lombkeble keményen

S a város, ez a bús, tüdőbeteg

Gyári munkás is mozdul, karjait:

A vézna gyárkéményeket kinyújtja,

Beszippantja a távol illatot

És mámoros, piros dalba kezd.

 

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!

Rügyek, szerelmek, forradalmak

Évadja, - a villámló ablakokban

Celzius-létráját riadva kússza

Az izgatott, rab higanyszál: a vén

Hüllő világnak újra láza van,

Trilláz a fényben reszkető magas

Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény

Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye

S rekedt autótülök, biciklicsengés,

Sikoltó sín, trappos paták alatt

Az utcakő, gránit, feleselése,

Harang, rikkancsok, anda zongorák

Skálája a politúros homályból

S az emberi lélegzés halk zenéje

Szédülten szaporázza ritmusát...

 

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:

Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,

Folyók parallel partját, ifjú erdők

Testén az átnyilalló, édes allét,

A földeken a billió barázdát

És minden városok sűrűn rakott

Ragyogó ház-sorát valami vad vágy

Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan

Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,

Hogy vélük a setét föld felrikoltsa

Örök dacát a titkos végtelenbe:

Himnuszodat, százszor szent Március!

 

S konok trónusán megreszket a Végzet!

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése