Az intéző kimérten és bizonyos fensőbbséggel adta meg a rendelkezéseket a kezdő gyakornoknak:
"Tizenkét iga maradjon itt estig, de nézzen a körmükre, hogy a fordulóját jól beszántsák. Innen menjen át még délelőtt a füzesre, ne piszmogjanak annyit avval a pár fával. No igaz! Délben az állomásra küldjön két szekeret a csemetékért, ebéd után mérje ki a gödrök helyét úgy, ahogy felrajzoltuk, különben azt talán magam is megnézem."
Már a kocsi hágcsóján állt fél lábbal, akkor kihúzta a balkezét a kabátzsebéből:
"Különben itt van a reggeli postája. Valami szerelmes levél, ha jól látom" tette hozzá bizonytalan ízű tréfálkozással.
A fiatalember közönyösen pillantott a levélre s flegmásan zsebre tette. Amíg elnézett a távolodó bricska után, érezte a szíve hevesebb dobbanását.
Gyorsan és türelmetlen kézzel tépte fel aztán a jellegzetes lány-levelet, a szemei a szavakat megelőzve szaladta a sorokon s az édes megszólítás után az érzései a kapottakon túlömölve borították el rég érzett friss áradással.
Milyen édes, bizalmas levél, valamelyik nap erre utazik a Manci, úgy gondolja - nem nagyon messze attól a falútól, ahol ő most lakik... milyen öröm volna neki, ha ott látná "úgy véletlenül" valamelyik állomáson... ha csak egy percre is, hiszen olyan régen látták egymást... és, ha nem is írt gyakrabban, de gondolatban - Istenem - hányszor járt nála... a tanyán, ahol most olyan szép lehet tavasszal... Április tizedikén (szerdán) délben indul Szigetre... a nagynénjéhez, - nagyszerű, hiszen ez épen máma van, - izgatottan fordított... a maga régi, hűséges kislánya.
Gyönyörrel gyűrte ökölre, zsebre a levelet, ragyogó szeme végig simogatta a lassan ballagó ökröket s a belül forrongó érzés elömlött a frissen szántott barázdák sorain.
"Milyen szép lehet most tavasszal ott magánál a tanyán" - rezgett benne, mintha csak a hangját hallaná és most, most csapta meg először az idén a tavaszi szél, valami a régi, szépségekért rajongó vágyódásaiból a csendes, lassú tempójú falusi élet után, amelyre ábrándos, poétikus hangulatokkal gondolt azelőtt.
Három, dehogy már négy hónapja, hogy itt van, mint gyakornok, megkapta a felmentését ezen a címen, végigélt egy tunya telet, meghízott, egészséges és vaskos lett kívül és belül, az igaz, hogy nem is csinált egyebet: nyulászott néha napokig a havakon, vagy kártyázott rossz időben a közeli állomáson, Crocker regényeket és Érdekes Újságot olvasott unalmában, leltárokat csinált, végigevett egy ezeroldalas német szakkönyvet a malacfiaztatásról - és közbe gyűlt és gyűlt a hó, nagy lomha tömegekkel ülte meg a cselédviskókat, a rengeteg tunya földeket, az embereket, őt magát, a testét, az agyát, az érzéseit.
Mikor az ősszel még együtt voltak ezzel a lánnyal, a zongoránál néha, egy nóta közben, vagy a színházból jövet este, a rövid tizennégy napos szabadságai alatt - milyen más, egészen más volt előtte az élet, a jövő. Emberek jöttek, jártak körülötte - a fronton bódulatban, szenvedve és maga is, és nem is tudott erővel, kínozva vetődtek a lelke érzékeny vásznára árnyakként suhanó sejtések: az élet, a boldogság, a szép miértjei. S ahogy elváltak később egymástól, könnyen, sőt örülve, hogy ilyen biztos helyet kap, nem szóltak róla soha, mégis mindkettőjük előtt ott derengett a háború utáni élet ígérő bizonytalansága. S közben - azóta havazott sokat, az ökrök tunyán jöttek az itató-vályúhoz, zsíros disznótorról még itt-ott nehéz bundában szunyókálva, szótlanul ültek a szánon s a konyhán délelőtt kappanmellesztés közben a cseléd énekelte a legújabb bakanótát:
Mikor megyek Románia felé sej, haj
Még a fák is sírnak.
A közeledő tavaszról sokat beszéltek, hogy jön a munka, a szántás-vetések a borjak, a malacfiaztatás, a szerszámkamarát kell átnézni, reparálták az ekéket, tanulmányozta a táblákat a térképen, hiszen új ember volt, már egészen megszokta, hogy a tavasz ennyit jelentsen előtte, vagy alig kevéssel többet.
De most egyszerre megérezte a földszagot, kankalint látott sárgállani a nyárfasorban, s elnevette magát, mikor a legkisebb hadibéres, a Kata Pista, a nyolc éves legény nagy, emberes káromkodással fordította meg az ökreit a barázda végén.
Erről eszébe jutott, hogy sietnie kell, ha délutánra el akarja végezni minden dolgát. Hogy éppen mára maradt az a faültetés. Kissé félt ettől, lehet, hogy az öreg is kijön, na akkor elbabrálnak estig. Amíg az egyszer a teodolitot beigazítja! A fővonal legközelebbi állomása meg jó messze van ide s lóháton, meg kocsin is elég. Eh! majd lesz valahogy, ragadta el az optimizmusa, a régi fiatalos lehetetlenség-nemismerés, egy felvillanása a nem sokat tervező, bohémes, jönni-menni vágyó hangulatembernek.
"Hacsak lehet, ott leszek", alkudott meg kis tusa után a kötelességérzettel, ha nem, hát az sem olyan nagy baj, hiszen nem ígérte és majd... egyszer... talán, ha visszafele jön.
Leszűrte, lehiggasztotta a tülekedő mindenáron-akarást s így megalkudva és megnyugodva, derűsen vágott neki a ragadós útnak a füzes irányában.
A napja hamar elmúlt a reménykedésben, amit már rá se gondolva, a sietős munkáján keresztül is érzett magán, délután mohón és türelmetlenül mért, rajzolt, jegyzett. Az öreg nem jött ki, érezte, hogy készen lesz időre s az akarása most már vággyá dagadt.
"Lóháton megyek" - tervezte a részleteket. "Milyet fog nézni a kedves, az új bricseszt húzom fel, a Szikrát majd tartja valaki az állomás előtt, de amíg a vonat áll, arrafelé sétálunk, annyi idő éppen lesz, hadd lássa, milyen csinos lova van. Másfél óra oda, öt után el kell indulnom hétkor megy a vonat, kilencre már itthon is lehetek."
Besietett az istállóba.
"Lajos!" - kiáltott be a sötét ajtónyílásba - "öt órára nyergeld fel a Szikrát, az új nyerget tedd rá. De jól megtörüld előbb!"
"Nem lehet, írnok úr kérem" - szólt ki egy álmos hang - "meg van dagadva a jobb első lába a tegnapi nehéz úttól."
"Hát ezt most tudod mondani. Mért nem jelentetted rögtön. A fene egye meg..." - tört ki dühösen s szidta a legényt, mintha tényleg ő rá haragudott volna.
"Mit! Szólok az intézőnek, adjon kocsit" - dohogott magában. "Igen, de minek? ah, hát..."
Érezte, hogy tornyosodik előtte az akadály, ilyen dologra kocsit kérni, passziókra, egy lány ismerőse elébe menni öt percre s ezért harminc kilométert fárasztani a lovakat, amikor annyi a munka.
Mennél nehezebbnek látszott a dolog, annál makacsabbul akarta. Ilyen kedves levelet kap tőle, hogy fogja lesni az állomásokon, kihajlik a vonatból izgatottan kipirult arccal, biztosra veszi, hogy ott lesz valahol. Ő, a Gyurka, ő ne lenne ott, ha akar, ha még egyáltalán akar vele találkozni! És milyen csalódás lesz, ha nem várja sehol. Mit tudta az a lány, hogy milyen messze van az ide, hogy neki dolga lehet, ezer szerencse, hogy éppen ma el tudna menni. Hiszen lehetett volna száz eset, hogy egyáltalán el sem mozdulhat otthonról, csak egy borjú legyen beteg - és vége. Mit tudja ő azt, csak azt fogja látni, hogy nincs ott, pedig ő kérte egyszer, ha véletlenül erre utazik, írjon biztosan -, s amilyen könnyen sértődő és makacs büszkeség... na nem is jó rágondolni. Máskor mennyi bolondot megtett a kedvéért, a nyáron is egy kiránduláson, - csak úgy tréfából kérte persze - egy vércsefiókot hozott le a kedvéért egy szikla tetejéről. Borzasztó nyaktörő hely volt, tyű! Hogy könyörgött aztán a Mancika, szinte rimánkodva: "jaj, nem kell, ne, ne... jöjjön le azonnal" - a végén sírva fakadt, haragudott is akkor rá, az igaz, de milyen gyönyörűség volt az a harag.
S őróla elképzelné az a leány, hogy nem tud valamit megtenni, ha akar.
De hát olyan borzasztóan fontos neki, hogy mit gondol az a leány? - meredt gúnyosan önmagával szembe. Hiszen már hetek is múltak, hogy alig érezte a hiányát, pedig eleinte... De most tavasz van, nagyszerű, erős éledés, s ő újra a régi lobogó-szívű, bolond fiú, könnyelmű és szerelmes, most tudta meg, hogy mennyire az. Akár egy kisdiák, vagy egy régi hortobágyi betyár, aki a hetedik határba ment egy csókért a babájához.
Elmegy. Akárhogy is. Nem is olyan véletlen - gondolta most -, hogy éppen ma ráérhetnek, már hetek óta késő estig el volt foglalva, nem, még a sors is akarja, ki tudja lesz-e még ilyen alkalom. Hát elmegy odáig a vicinálissal, vissza meg majd csak eljön gyalog, nem olyan nagy dolog, egy jó séta, szép tavaszi éjjel és az ő édes hangjával, a képével a szívében. Csupa öröm és élvezet lesz egyedül hazafelé ballagni. Haj, de gyönyörű is az élet. Kissé kellemetlen, hogy vonaton kell mennie, mindjárt tudja az egész világ.
Hát nem szól senkinek, csak a béres-gazdának súgja meg, hogy résen legyen. No hiszen, lenne célozgatás egy hónapi vaskos tréfaanyag a jegyzőéknél, itthon, még a szomszéd városban is. Ehhez semmi kedve, arról, amit érez, úgy sem beszélhet senkivel s a vaskosságokat, akár a zsíros disznótori vacsorákat - nem bírja a gyomra. Elmegy úgy, hogy az állomáson se tudják, jegy nélkül felugrik egy hátulsó kocsiba, akár harmadikba - csak annyi, hogy este később jön haza a rendesnél, máskor is kószált már puskával a határban... Hajnalig is.
Hamar átöltözött s szaladt ki az állomás felé, izgatottan és boldogan, már jött is hamarosan a kis komikus masina, félóra múlva céljánál volt.
II.
Jókedvűen és türelmetlenül sétált fel- s alá a peronon, felujjongó gyönyörrel színezve ki a találkozás minden apró részletét.
Berobogott végre a gép, szinte kettévágva a tolongó tömeget, gyűrött ruhájú, tolakodó bakák, rengeteg hátizsákok, az étterem felé csörtető tisztek, asszonyok, civilek - hordár! hordár! - Pesti Hírlap! - kiabáltak mindenütt s ebben az áradatban a szeme izgatottan, mint hullámokon táncoló sirály, csapongva kereste az ismerős arcot, alakot, - óh, mikor majd egymásra talál a tekintetük, hogy fog nevetni -, végigfutott, nyomakodott a kocsik során, "ah, ő az" szaladt át rajta, dobban meg minden újabb női alaknál messziről, csalódva látta, hogy újra s újra tévedett: a végén már benézett rohanva, dulakodva a kocsikba, lökdösődött, lihegett - pardon! bocsánat! - oda se nézett a dörmögésnek, - hiába, nincs sehol.
Arra eszmélt, hogy csend és üresség van körülötte, a peronon, a vágányok között és belül magában is, majd kis idő múlva: hogy dühösen és hatalmas léptekkel már messze kint jár az alkonyatba boruló mezőkön, s egy gyalogúton siet hazafelé.
Kelletlen, zavaros kábulás, felbugyogó harag és hirtelen engesztelődés kavargott benne. Bosszankodott magára, hogy ilyen csekélységet ennyire komolyan tud venni. Szeretett volna nem gondolni semmire s a gondolatai makacsul s már kínos kényszerrel tértek vissza újra.
Haragudott magára s haragudott mind jobban a lányra, hogy ilyen csúnyán felültette. Levelet ír neki, goromba, csúnya levelet - s a sétapálcájával dühösen csapkodta az út menti füveket. De hát miért? Ki tudja hibás-e, hiszen - igaz, persze - nem írta, hogy éppen ezzel a vonattal jön, csak annyit, hogy délben indul. S ha lekéste a csatlakozást... s csak a késő estivel jön... és nem várja senki. Na! hát szenvedjen ő is egy kicsit, ha ugyan fogja bántani a dolog, lehet, hogy neki olyan mindegy lesz, egy jót nevet a végén, talán el is felejti, hogy kinézzen az ablakon. - Vagy - ki tudja, talán itt is volt, csak nem nézett ki... eh butaság, ilyet gondolni. Hanem igazán ostobaság volt, meg sem kérdezte: bevárta-e a vonat a csatlakozást?
"Visszamegyek" - ötlött hirtelen az eszébe, mikor már a negyedik kilométer körül járt. "Megvárom a tízórai vonatot, a szállodában alszom esetleg, de hazajöhetek akár rögtön is. Korán reggel otthon leszek, az a fő." Egy darabig még küzdött magával - de hiszen a dolog olyan egyszerű, ha már egyszer itt van, és hátha... sőt majdnem bizonyos most már, hogy ezzel a vonattal jön. Persze világos! Hogy erre nem jött rá előbb.
Megfordult vígan és új reménységgel - újból végig gyönyörködte s szenvedte a hiábavaló várakozást, dühösen és gépies öntudatlansággal ette meg a vacsoráját s lefeküdt.
III.
Nyugtalan álmú éjszaka után jólesett a hajnali józanító szél, mely frissen és rejtelmesen suhant a ködlő földek felett.
Mire a határukra ért, erősen nappalodott s messziről látta jönni a tanya felől a béres-szekeret. Szórakozottan húzta elő az óráját s büszke öndicsekvéssel konstatálta, hogy milyen hihetetlen rövid idő alatt tette meg az utat. Pontosan jött haza, ez a gondolat kis kesernyés örömmel töltötte el.
A munka folyt, ragyogó és meleg nap ömlött a földre s egy aszott füvű, száraz mezsgyén, a két karját a feje alá téve elnézte mozdulatlanul, hosszan a körül tunyán mozgó életet, a kínlódó, állati gyerek- és öreg parasztokat, az egyenletesen ömlő napot, megcsikorduló, jajduló ekét, fekete varjakat a barázdákon. Ki nem aludva, kedvetlen arccal meredt a világba s a régi furcsa napok hangulatai bukkantak fel benne, küszködött régi s most újszerű érzéseivel, mikről azt hitte, hogy soha vissza nem térnek, s amik most fájva s mégis édesen kavarták fel a közeli múlt szürke gondolattalanságát. Jól esett ez az önmagát kínzó s már elcsituló fájdalom, felhozott valamit elhízott, tunyult énje mélyéből, érezni kezdett borzongó szépségeket a megszokás megdurvult kérgén keresztül.
"Minden lánynak van babája
Véle mulat a csárdába"...
Napsütés, izzó, sárga mezők, tömött, zűrzavaros érzések, fűzes valami galíciai folyóparton, melynek tisztásain megfülled a fűillattal zápult levegő, - messze az országút porában bakák marsolnak a gyakorlat után haza, s nótájuk hangja tömören, mint zuhogva gördülő sziklák, úgy robog le a vízpart sziklafaláról. Különös fájdalmas és váró délelőttök. Magány- és napkereső sompolygása és emlékezések estékre és tervek és lázongások, lobbanó vágyak és napokra elfúlt beteg búsongás.
Szántanak a kisszebeni határba...
Minden lánynak recece... civil kuss...
Katona a babája...
tüzel a nap, már fakó a saját izzásától. Minden fakó és reménytelen és halódó és mégis, mégis élni akaró...
Honnan ez emlékek? Ma az első nap, amikor már jólesik a fűben heverés, és zümmögő zaj a levegőben és két lány sétál a fasor felől, a fű között le-lehajolva virágért - egy kíváncsi és kacér visszanézés éri, amikor kart-karba öltve elmennek mellette és visszanéz az egyik a másiknak a nyaka mellett, kis virágcsokor az ajka előtt és látni, szinte hallani, hogy most súg valamit.
Zümmögő andalodás a lét és mi öröm abban egész heti kínlódó munka után egy délután sétálni az urasági parkban, és ibolyákért hajolni feszes, kényelmetlen, izzasztó ünnepi ruhába öltözve és elgondolni, hogy megint hétfő, kedd, szerda... s a vége megint egy vasárnap délutáni unalmas séta? Ezért élni mindig?
És ami közbe van, a déli zabálás és csendes estenden vacsora és átlesni a kerítésen a szomszédba, s egy szót mondani halkan, amiből mindent érteni, és éjjel remegve lopakodni titkos találkozóra és ülni egymás kezét fogva a csendben, vagy fűbe borulva élni. És gyűjteni vagyonkát garasokból, és asszonyt vinni haza, és gyermeket nevelni emberré? Nemcsak az az élet, amit látunk és nemcsak álmodás és a nem munka a szép - és élni, élni magáért az életért is szép - veszekedett önmagával.
Szép? Akinek!... lökte át magát dacosan a másik oldalára.
Kelletlen hidegség s valami ki nem alakult félelemérzet az, ami végigrezgett rajta - unalmas vasúti kocsiban érezni ilyet, mikor poros és elhagyott állomás előtt visz a vonat, s az ablakból kinézve ismeretlen szilvafákra bámul a szem, az elhagyott állomásról a postásfiú ballag a vállán a zsákkal a poros úton, a szállongó porban, amit lassan ballagó ökrök kínos lába vert fel a tikkasztó levegőbe. Hogy itt is lehet élni - és miért éppen itt s miért kell élni ilyen helyeken, én nem tudnék. S a faluvégen sárgálló pocsolya vize oly unott s a benne fürdő kacsák fejüket lekonyítva ülnek az iszapos, csúf parton s kis patakocska mellett fűzfák sora fut az ismeretlen mezők közepébe. Ha most le kéne szállni itt és itt maradni és élni mindig, mindig ezután.
Elővette a jegyzőkönyvét, lázasan fellapozott egy üres helyet s hirtelen kényszerrel írni kezdett:
Oly árva vagyok, mint még soha senki,
Tavaszi reggel s fázik a szivem.
-----------------------------------------------
-----------------------------------------------
Az én tavaszom soha ki nem nyílott,
Olyan rövid volt, mint egy nyári álom,
Egy szép reményért élt még a szivem,
Még vártam eddig, most már nem is várom...
Most hazamenni álmatlan, fakón,
Rideg szobámba vár a bús magány,
Ily szép tavasszal ilyen árván lenni...
Kegyetlen, kínzó, édes - kicsi lány.
Sebesen, megállás nélkül írta le a sorokat, itt megállt, tűnődött, elolvasta az egészet s csodálkozva látta, hogy amiről írt, az előbb úgyszólván a tudatában se volt, csak mintegy megindítója hömpölygő érzéseinek, parányi zsilip a gáton, amin most zúgva ömlik a mindenséget elöntő árja rettentő tengereknek, ebből az igaziból, a mindent átfogó kínlódásaiból nem érzett versében semmi.
Ott, akkor kellet volna megállni hajnalban, amikor jött haza, a hidak karfái deresek voltak, itt-ott a mezők is, de rettentő fájdalmasan szép volt a reggel s mindenen önmagát látta vergődni. Gondolatok zümmögtek benne, mint mindig, ha túlérzékeny kedéllyel járt, s vonzotta valami, hogy egy sorompó fájára leülve, megrögzítse azt a hangulatot, szavakkal, amikhez még hasonlót se írt soha senki; peregtek benne furcsa verssorok a bolhás szállodai ágytól egészen oda az ébredő tavaszi hajnal gyönyörű panorámájáig. S ebben a keretben: undok idegen szobát, kultúrát, vasutat, újságot nyomorékká tevő, és embereket állati katonasorba süllyesztő háborúig - minden iránt keserűen, csak a szép és szabad élet vágyától dagadozó vérig -, majd a várás és vágyás és a ki nem elégült beteg, lázongó sóhajtások, minden idegében érezte a szép gondolatok lüktetését, kelő napban fürdő fasorok, friss, életujjongásból felvert vadkacsa párok, csirrogó foglyok, nyögve búgó vadgalambok látásán és hallásán megáhította az élet minden, nem neki szánt gyönyörét, a gulya jött ki egy tanyáról az első idei legelőre, óh, régi bolond napok, szerelmek - s mindezt megírni szépen s merészen, oly vágya jött s elgondolta: hogy dermedező keze nem bírná fogni a ceruzát.
"Majd otthon" - biztatta magát s oly könnyűnek látszott minden s hol most a hangulat az erő, a csodalátás, mily különös, hogy alig tud megfogni valamit belőle s ami maradt, mily torz paránya annak, amire vágyik.
Miért kell ez a szenvedésekkel szentelt öröm, mely úgy fogan meg nyögve, mint a kagylóban a gyöngy terem a tövis vérző tövéből, mely a szívébe szaladt; mint a születő új életek támadnak a jajszó fészkéből. Amikor kínlódva kínlódott, minden szenvedő embertársa arca beléje fájt, egy útszélen halódó állat, golyóktól kínzott mezők és levegő nyögése benne búgott, meg nem testesíthető, ma el sem képzelhető szörnyekkel harcolt, valami ki nem alakult, elküldözött, de a háttérben settenkedő rémmel, mely félt a tudatába lépni, amíg a józan nappal harcban állt vele, de mindjárt felütközött, ha álomra bódult a fej, reggelenként vánszorgó testtel s lélekkel ébredt - olyankor támadt a szépnek megáhítása benne, valami imbolygó megsejtése a fájdalmak lényegének, formákban, miknek lenézett külsősége valósággá lényegesedett - olyankor szeretett elbújva mindenkitől kopott ceruzavéggel firkálni magának tépett noteszbe; magányos, nagy csendű, havas tetőkre ragadtatott ilyenkor mindenből ki, vagy csendes vizek csónakján ringott, apostol utakon járt s tömegeket mozgatott a szeme sugaraival új világok kelő napja elé, kicsiny fiúként margarétát szedett egy ismeretlen valakinek, egyedül, holdbeli mezők röntgen-sugarai alatt - tövissel vérzett kagyló gyönyörizzadása, mi van meg ebből most? S mi volt belőle, mihelyt jött egy nyugalmas éjszaka pihentető álma? Megcsitult benne minden, újra éledt a gép, a test, a normális ember, kinek a gyomor a fő, tompult heverés piszkos falukban, tavaszi korzó, sztaniszlau-i olcsó mulatság, mily messze óceánok szakadtak maga s álomvilágai közé, mily idegenül nézte kristályos csillogását kopott papírokon firkált írásoknak - rongydarab, grafitpor véletlen adhéziója: ez is én volnék?
"Ez fáj, ezért nem lesz semmi belőle" - riadt magára - "mert a véremmel írnék minden sort, oda kell adnom magam egészen, mártírjává lennem egészen, s talán még úgy is hamarabb elfogyna a drága tinta, mint készen lenne a remekmű.
Mi hát, mi hát e ki nem egyenlíthető végletek valója? Miért ez életformák gyilkos szembenállása, melyik az igaz, mi a szebb? Beteggé törni magamat és kínlódva futni a szépségek szekere után vagy millió emberek módjára élni az életet - magamnak, csak élni, hogy éljek?
Csak élni, élni, élni, hogy éljek - zsongott minden körül.
A szeme tágra nyílt: mily zöldek lettek a fák a napokon s mily tele a levegő hangokkal; megállt az örökké ingerkedő szél, a nap forrón tűz a földre! Mily jó, hogy egy zöldülő bokor árnyéka ideér, s itt le lehet vetni a kabátot, mellényt s ráheverve, hallgatni percegő életek nyüzsgését. Hangyák mászkálnak a csupasz bőrén és életek messziről összeszövődött dünnyögése között, mint finom fátylon át látszik fél alvó érzékei előtt tompított kékje egy fel-felbuggyanó kakukkszónak, egy gerlemadár rózsálló nyögése s a félig lezárt pillákon át látni, mint indul útnak a síró madár fehérlő farkaljjal a zenés levegőben, mutatja magát a láthatatlan párnak, majd visszaszáll a lombosodó ágra és nyög tovább. Mint gyermekkori tarcaparti sárguló vemejű, friss lombú füzesek fényesője és buja fű zsenge illata - éri a testét ez az éltető élet, a levegőben túltelített élet ömlik az övébe, s a meleggel elbágyasztó árama szívódik fel belé, mely altatva gyógyít, mint bódító orvosságok.
Ah, ah, élni, élni, élni, hogy éljek, élni... hogy éljek...
IV.
Arra ébredt, hogy valaki költögeti. Bódultan nézett fel, aztán egy pillanat alatt ugrott talpra. Egy béres lány állt előtte mosolyogva és megzavartan.
- Az intéző úr kocsija jön amott, mindjárt ideér, gondoltam felköltöm az írnok urat, hogy olyan mélyen eltalált aludni.
Rettenetesen elszégyellte magát, "na szép dolgokat csinál ő itten" - s a lányra lett dühös.
- Jó, jó, észrevettem volna magamtól is, hisz hol a pokolba van még az a kocsi.
Még dühösebb lett, hogy valami szelíd gúnyfélét látott meg a lány szája szegletén.
- Különben mi dolgod itt? Miért hagytad ott a munkát?
- Vízért megyek a kútra, ebédidő lesz rögtön, itt a korsó a kezembe, láthatná az írnok úr - s meglóbálta az öblös cserépedényt.
- Akkor eriggy a dolgodra, ne lopd itt az időt - tört ki belőle maga előtt is szokatlan durvasággal.
A lány sértődve, büszke derékkal fordított hátat, de rögtön rá hallotta a halk kacagását, amint a csípőjét rengetve, elsietett.
- A fene egye meg - dörmögött - a szemtelenjét.
Előrántotta az óráját, tizenkettő felé járt tényleg, három órát aludt, konstatálta s még ingerültebb lett. Lesimogatta a ruháját a rátapadt fűszálaktól - a kocsi már ott zörgött a fasoron -, s kiállt az út szélére közönyös, unott arccal.
Szokott modorban, szokott dolgokról tárgyaltak. - Igaz! El ne felejtse - szólt az intéző - egy sürgős levelet kell írni még ma délben, rendelje meg a zöldség- és virágmagvakat, ami még kell: késői tököt, dinnyét...
Az írnok előhúzta a jegyzőkönyvét s jegyezte a diktálást.
Az intéző oldalról nézte.
- Mi az, maga verseket ír? - mondta elhúzott, gúnyosan megnyomott hangon.
A fiatalember érezte, hogy elpirul, mintha valami csúnya dolgon kapták volna.
- Csak úgy unalmamból firkálgattam egy nótát - mondta zavartan, vontatottan s egy villanásnyi idő alatt összekuszálódott előtte a tegnapelőtt, a tegnap és a ma, ebbe a rendes, dolgos, józan életébe sehogy bele nem illeszthető furcsa felkavarodása a belsejének.
Már messze járt a kocsi, sietett haza ebédre, s maga előtt is egyre idegenebbnek, érthetetlenebbnek, szinte lenéznivalón gyengének révlett a másik énje; mintha egy züllött csavargóval csókolóztál pertuba pezsgős mámorban valami furcsa helyen, egy furcsa éjjel s rád köszön - szervusz! - amikor másnap elegánsan és komolyan sietsz az utcán a dolgod után, a hivatalba, hogy el ne késs, mert abból baj lehet, hiszen hát élni kell és dolgozni, mert a kenyér, a renoméd, a karrier, ah, hiszen csak természetes, mit akar ez az ember? Fanyar mosollyal gondolt a tegnap esti elkeseredéseire, az éjszakájára, a mai hajnalra, hát kell neki titkolózni, bujkálni, ostobaságok miatt nem aludni, nyöszörögni, mint egy gyereknek, s aztán - ah, ostobaság - ábrándokat szőni, ahelyett, hogy két kézzel fogná meg a szerencséjét, most, amikor itt az élet, a kenyér, a jó, biztos pozíció.
Csak asszonynépséggel ne legyen baja az embernek vagy, ha már van, hát igazán felesleges minden érzelgősség. Most először érzett józanul gúnyos, nem-életlen ellenséges érzést a lány iránt, aki valami gyerekes szeszélyből bábot csinál belőle, megtapostatja vele a férfiasságát.
A kút felől az előbbi lány jött vele szembe a vízzel. Most ismerte meg, hogy ez az, akit a virággal is látott, igen, emlékszik most már rá régebbről is; finomabb bőrű a többinél, s úgy látszik, barátságos is. Elszégyellte magát a durvaságáért s vágyott egy kis egészséges kötekedésre.
- Nem adnál egy kis friss vizet, Erzsi? - Kiáltott már messziről vígan elébe.
- Ha elfogadja tőlem a fiatalúr - mondta mutatott duzzogással, s nyújtotta fel a nehéz edényt, aztán elnézte, hogy jár a nyeldeklője a mohó kortyolásban.
- Azt hittem, nagyon haragszik - enyhült meg a hangja elfogódott félrenézés közben.
A fiú nem tudott mit felelni, kelletlen restelkedés fogdosta le a magyarázkodó szavakat benne, de elmosolyodott, mikor meglátta a mellén a virágot.
- Hát azt a virágot kinek szántad, Erzsi?
- Annak, aki szépen kéri.
- Adnál egy szálat nekem is belőle?
- Akar mindet - mondta készséges örömmel, kihúzta a bokrétát a blúza hajlásából, s feléje nyújtotta.
A fiú a csuklóját kapta el erősen, parasztosan, érezte a tüzelő kart a tenyerében, s jól esett a forró természetes melegség, ami felgyúlt benne.
A lány perdült egyet, kisiklott, s már messze is járt kacagva, de kipirult arca vissza-visszafordult feléje.
Micsoda erő van ezekben, gondolta utána nézve, s el-elkapva a visszanézés ígérő biztatásait; felvágta a két karját a feje fölé, nyújtózott egy nagyot, derült szemmel elnézett melegen és szerető gyönyörködéssel a mezőn, amelyre omolva hullt az éltető teremtő déli meleg.
Eszébe jutott az ebéd, ma nem is reggelizett, rettentő éhes volt.
V.
Ebéd után leült, elővette a noteszét, hogy megírja a rendelést. A szemébe ötlött a verse, ingerülten tépte ki a lapot, egy pillanatig marokra fogva tartotta - összegyűrje? Kinyitotta az íróasztala kisebb fiókját, beletette a hasonló régi írásai közé s kissé elboruló arccal lassan fordította rá a kulcsot.
Sietve pattan fel, ismerős lovak trappja dobogott el az iroda fala alatt, s mire az ajtó elé ért, a gazdája, a gróf már türelmetlenül intett feléje:
- Hozza ki kérem a gazdasági térképet, s aztán üljön fel, velem jön a kiserdőre.
- Ide, ide - bátorította szíves hangon, s maga mellé ültette.
- Meg kell néznem a X. a táblát - mondta sebesen energikusan. - Valami tervem van ott.
Az írnok alig néhányszor találkozott még a gazdájával, úgyszólván először volt így vele szemben, de tudta róla, hogy dolgozó, mindennel törődő ember, ért a dolgához, minden fontosabb ügyet ő maga rendel el, mindent megnéz, sokszor rosszul járt a külföldi mintára erőszakolt újításaival, dohogott is magában az intéző, aki régi vágású gazda volt, de a gróf ambicionálta, hogy mintagazdaságot csináljon a birtokából.
Az írnok tisztelettel hallgatott, de a gróf élénken és közlékenyen kezdte magyarázni a tervét.
- Ha szabad egy megjegyzést tennem - bátorodott fel a szíves hangon -, én ezt így gondoltam volna...
A gróf hirtelen szembefordult vele az ülésen, élénken szürke szeme csodálkozva és érdeklődve.
- Hm! Maga így gondolja. Nem is rossz, igazán nem rossz idea, érdemes megpróbálni. De hogy jutott ilyesmi az eszébe, hiszen úgy tudom, az írnok úr most van először gazdaságban, nem nagy prakszisa lehet.
Belemélyedtek a témába. Úgy? Szakkönyveket is olvas? Már ezzel is tisztában van?
A gróf egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, valósággal vizsgáztatta.
- Hát az nagyon szép, én roppant szeretem a törekvő fiatalembereket, akik dolgoznak, de tudnak önállóan is gondolkozni és komolyan tanulmányozzák a szakirodalmat is. Nagyon szép... a tervét mindenesetre meggondolom, talán meg is próbáljuk, s ha sikerült, hát gratulálni fogok.
A fiú boldog volt, amikor elváltak. Nagyszerű, hogy ilyen váratlanul bizalmasa lett a grófnak, erről álmodni sem mert volna, eddig igazán csak olyan végrehajtó, élettelen eszköz volt mindenben, s micsoda ostobaságokat végeztettek vele, tyű, ha egyszer ő foghatta volna meg a dolgot. De most, most már csak dolgozni kell, ráduplázni a bizalomra, na egy kicsit morogni fog a féltékeny intéző, mit bánja, ő is lesz már valaki... S aztán egy-két év és gyönyörűen haladhat, sors bona, nihil aliud... Hej!
A fantáziája elragadta, s szertelenül nyargalt vele: ha intéző lehetne egy ilyen szép, rendezett birtokon, fiatalon önálló, a maga ura, szép lakás, kert, fogat és .... egy asszony, édes, virágzó asszony.
A lányra, az édesre gondolt nyomban, s minden bizonytalansága rajongó édes vágyakozássá simult egy pillanat alatt iránta. Hazamegy és levelet ír neki még ma, gyönyörű levelet, amilyet ő tud, ha akar, nem lesz benne legfeljebb egy kis szelíd szemrehányás a tegnapért, hogy várta! Nem, dehogy, egy jó tréfával üti el a dolgot, hiszen igazán milyen csekélység volt az egész, nevetni kell rajta most, vagy - igaz - beleteszi a verset, ez, ez lesz a legjobb, hogy fog örülni neki... Csak írni akart most, rögtön, mihelyt hazaér, írni, beszélni az egyetlen értő bizalmasával. Rohant a lakása felé és majd feldöntötte a portásfiút, aki távirattal a kezében éppen szembejött vele a folyosón.
- Mi az, nekem?
Feltépte: “Tegnap lekéstem, ma este utazom - Pista."
- Az édes, drága gyerek! - tört ki belőle az öröm. - És milyen nagyszerű ötlete jött avval a fiúnévvel.
Előrántotta az óráját, majdnem hat óra volt, egy jó galoppban még idejében odaérhet. De mehet-e? Mit, mehet-e? Kell!
Egyenesen az irodába nyitott a főnökéhez.
- Kérem, intéző úr, egy jó ismerősöm utazik ma este Rónaszálláson keresztül. Sürgönyözött, hogy fontos dologban beszélnie kell velem. Átlovagolnék a Szikrán.
Az intéző fanyarul nézett rá, a tekintetük egymásba mélyedt.
- Jó, tessék! - mondta kelletlenül. - De jöjjön még az este vissza, s a lovat visszajövet kímélje!
Lerohant az istállóba.
- Hol van a Lajos? - ordított egy ténfergő gyerekre, de már cipelte is elő maga a nyerget, sietve törölte végig a lovat. - Segíts a másik oldalon, te mafla! - türelmetlenkedett a hevederrel, a megszeppent fiút biztatva.
Trab-ban vitte a ló a tanyaházak között elkanyarodva. Megrántotta a szárat, a vers jutott eszébe; azt elvihetné, hogy örülne a Manci.
- Na, még emiatt elkéssek! - legyintett a kezével, s a szeme már végigsiklott a tanya mögött messze terülő zöldgyepes legelőn.
Megnyomta a ló oldalát, a Szikra nagyot szökellve ugrott be galoppba, elnyúlt a ruganyosan dobbanó mezőn.
A fiú egészen előrehajolt, arcát odaszorította a sima, izgékony nyakra, s szilaj, bolond örömtől hajtva repült bele az éledő, erős tavaszba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése