Földönti hatalmas kancsóit az isten
S ömleszti egyre a nehéz vizeket:
Nedves, hideg, csúf égi izenet.
Már reggel óta (s most alkonyra hajlik,)
Csorog a ködszinű, bús, sűrű lé,
Rosszkedvvel kavarog, hull, hull lefelé.
Nem szép zene ez, csak mint száz öregasszony
Lefetyelése, lármás lotyogás,
És minden oly lucskos, sötét pocsolyás.
A csöndes szobákban milyen sötét lett!
Üljünk a sarokba, hol senki se lát
És búsuljunk, hogy mily bús a világ.
Kinnt csapkod az eső, sok távoli dörgés
Morog be az ablak vizes üvegén
És félve összebujunk: te meg én.
Nagy barna szemed a homályba világít,
Nincs semmi baj már, énnékem elég
Érezni tested gyengéd melegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése