Mint tejes nedvesség kövér fák duzzadó
héjjából, úgy csorog az égből a tejeslágy
szeptemberi nap. Némán ragyog a világ,
pici szelek csiklandják a magvas virágot
óh halál! alattomos lépted közelgését még nem sejti senki!
Önfeledt boldogsággal nyujtóznak a dombok
s önnön vibráló árnyékával játszik
a gyanutlan diófa. Te is szivem
oktalan öröm szelid fényében ragyogsz, komor
szavaimat meg se hallod, valamit rejtegetsz
előlem, gyengéden titkolódzva, mint édes anya
karácsony előtt rejt titkos mosollyal
szekrénybe drága meglepetést.
Óh sziv, mindig külön utra szöktél előlem,
tizenhat évvel fekete vattában ültél
s ugy verted fiatal mellemet mint halálos
gyászdobok - hiába hoztam eléd okos reményt
s biztos örömök jussát hiába tudattam!
Most ragyogtatod fel a titokzatos reményt?
s ülsz makacs várakozással, mint tudatlan
szüz igéretes nászágya előtt - pedig olyan vagy
mint a rőt lomb, mennél diszes-pirosabb
annál közelebb a szennyes halálhoz...
Igéretes édes mézes nyári délután! könnyü
ütemmel lebegnek a lombok a könnyü nap alatt,
bágyadt mámorral piheg a föld - mintha
örökké remélne élni! óh halál
alattomos halk lépted közelgését még nem sejti senki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése