I.
Az asszony még egyszer elmondta a rendelkezéseit:
- Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán kívül. A kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a bérén kívül minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha egyszer itthon akarnál valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz is neked. Vigyázz, hogy a vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat... Tésztát ne egyél...
Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, hogy az asszony elkészüljön. Az asszony feltette a kalapját, fátyolt kötött, a karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a kesztyűjét, körülnézett, és azt mondta:
- Indulhatunk.
A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony vigyázott rájuk. Az első fiákerbe beült az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a kisasszony, a másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton belefűzte a karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az asszony rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig.
A váróteremben könyörögve mondta az asszony:
- Gyere le minél előbb.
- Az első szabad napomon.
- Hátha mégis lejöhetnél két-három hétre...
- Nem lehet. Idén nem enged az üzlet.
- Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi lent vagyunk a jó tenger mellett...
- Csak legyetek ti lent. A gyerekeknek tengerre van szükségük.
Az asszony hálásan nézett fel rá, Vajda lemosolygott az asszonyra. Az asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti kocsiban. Vajda felment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a gyerekeit, azután átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt.
- Most megyek el tőled először - súgta félig sírva - ilyen hosszú időre.
Vajda meg volt hatva.
- Hermin! - mondta melegen és szeretettel.
A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot dobáltak az apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét lobogtatta, Vajda sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete testén. A vonat azután eltűnt. Vajda utána nézett még egy kicsit, azután zavarodottan és fanyar kedvvel visszament a városba.
II.
Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá, egyszer lehívták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában örömmel fordult a felé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen. Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyűlölte, az okos és kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen ment ki a Fürdő utcába, onnan a Duna-partra, ádázul unatkozott és sírni tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül.
A Duna-parton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel, akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban felderítette a társaságot.
- Uraim - mondta -, Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit.
A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan odavoltak tőle, milyen jó a kirántott csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre. Egy kávéház teraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt mondta, hogy küldje Melanie-t. Három perc múlva bejött egy nagy szőke lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és a lábait feltette az asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül erős parfümszagot, amelyet a lány maga körül árasztott.
A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsípve magasztalta a lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott, kényelmetlenül ült és rosszul érezte magát. Később még három lány jött be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesúgott a társasággal, hívta a pincért, fizetett, azután az egész társaság felkerekedett és Bánó halkan megsúgta Vajdának:
- Magatokra hagyunk.
Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatúan magyarázta neki:
- Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a Csengery utcában.
Vajda még mindig tiltakozott.
- Jó, jó - mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult.
Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett fel a lány arcán, undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a homloka.
Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt mondta:
- Menjünk.
- Jó - válaszolta a lány. - Hozzám jössz?
- Nem - mondta Vajda -, haza megyek.
A lány csodálkozva nézett rá.
- Engem nem viszel? - kérdezte meglepetve.
- Nem.
A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltűzni és haragosan kérdezte:
- Miért?
Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihívóan és veszekedést provokálva mondta:
- Szép alak vagy... Kövér ember... Micsoda pocak...
Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván mentegetőzött:
- Bocsáss meg. Rosszul vagyok.
A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. Vajda benyúlt a zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány megszelídülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni.
- Na szervusz kövér - mondta kacagva a lány.
- Szervusz - válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé.
Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt - ilyen tájban máskor már aludni szokott -, az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató szobának pezsgőből, parfümből és emberi testekből összeszűrődött szagát, nagy undorodás kínozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berúgott, otromba lányokban.
Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében és minél előbb bebújhasson - úgy érezte, hogy szeretettel fog belésimulni - a tiszta és kényelmes ágyába.
Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött feléje. Vajda elámulva állott meg.
- Julcsa maga az? - kérdezte azután meglepetve.
- Igen. Én vagyok.
- Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le?
- Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.
- Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le.
Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva mélyen aludt.
III.
Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd.
- Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám.
- De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.
- De nem...
A lány besietett a dolgozószobába, meggyújtotta a lámpát, azután visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután kisietett és vizet hozott be.
- Megmelegszik, ha idebenn áll - mondta. - Most hozom a jégről.
Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.
- Na köszönöm Julcsa - mondta Vajda -, most igazán lefekhetik.
Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvű, hangos és hosszú ásítással felébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Felhúzta az ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a tiszta inget és jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a rend és a tisztaság.
- Köszönöm Julcsa - mondta jókedvűen. - Honnan tudta, hogy felébredtem? Nem is csengettem.
- Figyeltem rá, nagyságos úr - válaszolt alázatosan és buzgón a lány.
Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában hallgatózott és mihelyt meghallotta Vajda ébredésének a hangját, azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot.
Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a szobát.
- Köszönöm Julcsa - mondta Vajda -, most nem alszom. Leveleket akarok írni.
Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztülment a szobán. Vajda felpillantott. A lány megállott, ránézett, egy furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és lassú léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána. Mit csinál vajon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?
Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és folytatta az írást. Öt perc múlva kinyílt a hálószoba ajtaja és kijött a lány. Vajda felnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána, nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a hálószoba felé tartott; mosolygott.
- Mit csinál ott bent, Julcsa? - kérdezte Vajda idegesen.
- Szellőztetem az ágyneműt - mondta a lány, mosolygott és kiment.
Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagú. Mit röhög ez itt az ő arcába?
Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a feltevéssel és azzal a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind természetesnek tartották, hogy sietve felhasználja az egyedüllét alkalmát és belemegy egy csomó könnyű és piszkos szerelmeskedésbe. A barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyű éjszakai nőkkel és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint akivel természetes módon dolguk lesz. Fel volt háborodva ezek felett a budapesti férjek felett és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a feltevés, hogy meg fogja csalni a feleségét.
És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. Aki ismeri a feleségét, aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában.
Földhöz csapta a tollát, kirúgta maga alól a székét és elment hazulról. Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül kilencben elfogadták volna a kínálkozását; nem is várták volna, míg kínálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés...
Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután visszautazott Budapestre.
IV.
Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte. Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt. Bánóval, a társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy lemenjen, visszajöjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a munkájától elszakítani.
Az első három héten pompásan bírta az egyedüllétet. A nyári életet ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a feketekávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen mosolygásával, lassanként azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és már észre sem vette.
Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer meg is írt egy levelet, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy azonnal üljön vonatra... Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, ekkor dühösen széttépte a levelét és haragudott magára a kíméletlensége és az önzése miatt.
Augusztus közepén ekkor egy délután, amint hazament aludni, álmosan, félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszú szoknya, fehér gallér.
- Ni - mondta ekkor magában -, hogy megcsinosodott ez a rongyos.
Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a lány bizonyosan nem konyhaszagú többé.
- Az ilyen parasztlány! - mondta csodálkozva. - Egy félév alatt mi lesz belőle... Szobalány akar lenni...
Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott. A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle, az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei is kicsik és megfinomodottak...
Mikor lefeküdt, kinevette magát.
- Ez a lány - mondta -, egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak én nézem más szemmel...
Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte, behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és elaludt.
Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe.
- Nagyságos úr - mondta - réklit vettem... Olyan meleg van...
Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.
- Igen - mondta -, nagyon meleg van.
A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és alázatosan mondta:
- A nagyságos úrnak rossz lehet itt... A nagyságos asszony lent van... És a gyerekek is...
Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak.
- Bizony Julcsa - mondta hálásan -, rossz így...
A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor megszólalt.
- Hová való maga Julcsa...?
- Losoncra, nagyságos úr.
Megint hallgattak.
- Hogy jött fel Budapestre? - kérdezte Vajda.
- Otthon is szolgáltam... Itt könnyebben boldogul egy lány...
Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében arról, mit kell most mondani.
- Hát... volt-e... otthon... szeretője? - kérdezte végre dadogva.
- Nem volt nekem - mondta bátran és hetykén a lány.
Vajda egészen megzavarodott, a torka fullasztóan száraz volt, egy érnek a lüktetését érezte benne, a szeme elhomályosodott és ekkor hozzányúlt a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a keze, végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett.
- No... jól... van... Julcsa - mondta dadogva -, jó éjszakát.
Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda alávaló és piszkos dolog ez... És ez a lány... Ez a mocsok... Ez a rongy...
V.
Az augusztus vége tűrhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos kinevette.
- Öregem - mondta neki -, az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.
Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.
- Még két hét - mondta boldogan.
Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá s tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett volna, odaszólt neki:
- No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.
A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az ijedtség.
- Adja ide a ruhámat - mondta keményen és hidegen.
A lány odaadta a ruhát.
- Kimehet - mondta Vajda.
Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos merészel megijedni... Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a szeretője lesz...
Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.
Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap..., két nap..., három nap..., egy hét... Újra ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kínlódott.
Egy hét volt még a felesége visszatéréséig. Rosszkedvűen, fájó fejjel, bágyadtan ment haza ekkor egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála...
Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszul esett neki. A feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:
- Végre is, mi közöm hozzá?
De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt a torka. Vizet akart inni.
Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és haragosan, hosszan megnyomta.
- Most legalább megzavarom - gondolta -, ha van valaki nála.
Várt. Egy perc múlva kinyílt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott fel.
Vajdának megállott a lélegzete, amint belépett. A lány nyaka és válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény mellet is. A lábai is meztelenek voltak.
A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:
- Mit tetszik parancsolni?
- Vizet - mondta tikkadtan és halkan Vajda -, elfelejtett vizet adni...
A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. A lány egy fél perc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. Megállott.
Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog fel benne, hogy most mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak - és magának - a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután csend lett.
VI.
Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszivárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcasöprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai felkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszul érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Duna-parton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.
Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpönyegében egy kanapéra és elaludt.
Tizenegy óra volt, mire felébredt. Ijedten ugrott fel.
- Istenem - mondta -, mit gondolnak az irodában!
Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletébe hajtatott. Szégyellte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve nekifogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.
- Na - mondta magában az utcán -, nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.
Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyújtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyűjtött, "meg kell történnie", mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.
A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barna karikás volt, az arca sápadt, megnyúlt és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.
Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:
- Üljön le Julcsa.
A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:
- Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.
A lány felnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.
- Igen - mondta. - Hogyne... Hogyne...
Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, feltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:
- Hogyne...
Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.
- Én - mondta halkan és óvatosan -, el fogom látni magát, Julcsa.
- Igen - mondta a lány.
Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ez ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?
Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalhoz ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papírpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyúlt a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.
- Itt van Julcsa - mondta suttogva.
Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott felülkerekedni, szégyellte magát.
- No isten vele Julcsa - szólt hirtelen a lányhoz.
A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihúzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben...
VII.
Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!... Ilyen ostoba zavarodottság!... Ilyen gyáva tehetetlenség!... Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?
Szidta magát, de egy percre sem merte megígérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derűs jóságához, nyílt szeretetéhez és megbízható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány - de annál kevésbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajon? Mit akar?
Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, e miatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?
Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? - Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok - mondta -, én nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt...
Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyellte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két hét alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.
Este nyugtalankodva ment haza. Vajon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajon itt van-e még?
Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyellte magát.
- Mit érdeklődöm úgy utána? - mondta dühösen.
Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.
- Mégis tudnom kellene - mondta -, hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.
Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyílt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.
- Behoztam a vizet - mondta.
Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.
Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserű volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:
- Pedig én nem akartam... Ma se akartam, tegnap se akartam...
A lány ekkor felemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.
- De én akartam - mondta csendesen.
Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahúzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyíltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?
Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.
- Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.
- Hogyne - válaszolta nyugodtan a lány.
VIII.
Másnap ismét bejött hozzá a lány a vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment kiérte és bevitte magának.
És ekkor nem hitegethette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés... Részegítő... Erős és tüzes, mint valami fekete bor...
Könnyű sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:
- Három nap múlva el kell menned.
- Igen - mondotta a lány.
- Nem sajnálod?
- Nem.
Vajda ránézett.
- Nem? - kérdezte.
- Nem - mondta a lány. - Majd azután maga jön el hozzám.
Vajda elbámult.
- Én? - kérdezte csodálkozva.
A lány lehajtotta a fejét, belefúrta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:
- Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.
Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyitott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.
- Ezért akartad! - mondta kiáltva.
A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.
IX.
Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, vidám, hetyke.
- Kitartok egy lányt - mondta magában. Lesz egy szeretőm. Hát aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.
Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az állhatatos hűségét, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.
Este hozzábújt a lány és megint halkan súgta neki:
- Két szobát... Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár...
Ekkor felsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.
- Meg fogom őket lopni - gondolta kétségbeesve. Időt lopok tőlük. Szeretetet. Pénzt.
Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:
- Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az embernek. Vettem egy derekat... szoknyát... miedert... cipőt... kalapot... Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok... De mindig tetszeni fogok magának.
Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abbahagyta a beszédet, akkor összehúzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:
- Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.
- Igen - mondta a lány jókedvűen - én parasztlány voltam.
- Budapest felnevelt... Kitanított nyolc hónap alatt.
A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:
- Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az édes anyám.
- Az anyád?
- Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.
- Ő is csak parasztasszony.
- Mindegy. De volt ő itt Pesten is.
- Mit csinált itt? Hol volt?
A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre megmondta:
- Egy olyan házban...
- Milyen házban?
- Egy olyanban... Egy rossz házban...
X.
Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyűlölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból fel-felnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihűlten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.
Pontos időközökben szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak felpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig felijedt, mindig keservesen elhúzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.
A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:
- Hermin!
Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyűlölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihűlt mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.
Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.
- Pfuj! - kiáltotta hangosan - pfuj!
A kis fali tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:
- Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!
Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.
- Sürgős dolgom van - mondta és szaladt lefelé.
Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:
- Ennek véget kell vetni - mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.
- Mi vagyok én - mondta csúfolódva -, hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán az én feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom én a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?
Mire a lakásához ért, dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves lelki örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségéért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.
Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.
- Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.
A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután felemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.
- Azonnal el kell mennie - mondta Vajda.
A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:
- Még... nem... vett... nekem... lakást...
Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan felnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte... Az arcába ordított:
- Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.
A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:
- De nekem kell.
Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordított rá:
- Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert...
- Nem kell más - mondta a lány.
- Nem kell? No hát én majd adok neked. Kirúglak. Értetted? Kirúglak. Kirúglak.
A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyű rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyellte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt...
Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:
- Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem tehetem ezt. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.
A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.
- No igen? - kérdezte Vajda.
A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.
- Hát jó? - kérdezte Vajda szelídebben.
A lány nem válaszolt.
- Hát feleljen Julcsa - mondta Vajda - hát ugye ez lesz a legjobb? Ugye belátja, hogy ez a legjobb?
A lány hallgatott.
- De Julcsa - kiáltotta Vajda -, hát feleljen már, az isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már...
A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.
Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:
- De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?
A lány még mindig hallgatott. A hosszú hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:
- Mert gyerekem lesz.
XI.
Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvűen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghíztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.
Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélegzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.
Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját a feje köré fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszú, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.
- Hogy szeretlek - mondta. - Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.
Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.
Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.
- Nem maradhatnál ma nálunk? - kérdezte az asszony.
- Nem lehet. Sok a munka.
- Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.
Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszú és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.
Az ebéd végén megszólalt az asszony.
- Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.
Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy erről megfeledkezett. Felemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:
- Julcsa?... Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.
Az asszony nevetett a Julcsa ambícióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron úszni a gyerekek.
Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkínzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.
A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.
Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba... Ebben a szobában... Milyen alávalóság...
Az asszony jókedvűen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és a keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?
Felnyögött. Az asszony ijedten fordult hozzá.
- Mi bajod? - kérdezte.
- Nem tudom... Rosszul vagyok...
Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.
- Lázad nincs - mondta. - De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?
- Nem tudom... Talán a hőség.
Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda fel-felébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.
XII.
Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínű borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.
- Ki az ördög írja ezt a levelet? - mondta Vajda nevetve.
Felbontotta a borítékot és elhúzta a száját. A rózsaszínű levélpapír aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van... Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papírkosárba.
- Fenét - mondta magában haragosan.
A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan szelíd és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszú nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvű lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.
Harmadnap új rózsaszínű boríték érkezett. Hogy tessék őt felkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt felkeresni, ő jönne el a hivatalba...
Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!... Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.
Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatástól. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hívják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? - Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hívják őket.
Megkérdezte otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.
- Nincs itthon kérem - mondta gúnyosan. - Nem is lakik már itt.
- Nem? - kérdezte Vajda bámulva.
- Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.
Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hová nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.
Ekkor kinyílt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszú, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekísérte az előszobából a lakásba.
Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.
- No? - kérdezte Vajda.
A lány nem válaszolt.
- Hát mit akar tőlem? - kérdezte Vajda haragosan.
A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolni, nyugodtan mondta:
- Hogy tetszik a lakás?
Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:
- Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.
Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:
- De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.
- De igen.
- De nem.
- De... Kétszer egy héten... Mint az öreg úr a szőkéhez...
Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.
- Te disznó - mondta -, vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.
- Csak bántson - mondta a lány. - Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.
Vajda eleresztette, elhullott a karja, rábámult a lányra.
- Bizonyos? - kérdezte. Hát a múltkor nem volt bizonyos?
- Nem - mondta a lány. - De most már bizonyos.
Vajda szédülve nyúlt a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.
Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:
- Most pénz kell.
Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:
- Mire? Nem adtam eleget? Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.
- Azt elköltöttem bútorra.
Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút bútorokkal, csúnya, apró porcelán holmival és rikító papírdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen fertelmes csinosságú lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságú utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagy becstelenségű némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.
- Egy pohár vizet - mondta azután.
A lány a villamos csengő után nyúlt és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.
- Hozzon egy pohár vizet az úrnak - mondta a lány.
Az úrnak... A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: - ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.
Megitta a vizet és szomorú haragot és tehetetlen keserűséget érzett.
- Minek kell a pénz? - kérdezte.
- A gyereknek... Gyerekholmira...
Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papírpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután felkelt és menni akart.
- Nem marad itt? - kérdezte a lány.
- Nem!
- Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba...
- Nem! - kiáltotta Vajda.
A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé.
- Mikor jön el megint? - kérdezte a lány.
- Nem tudom. Nem jövök.
- Akkor én elmegyek a lakásra - mondta halkan a lány.
Azután még halkabban hozzátette:
- A nagyságához...
Vajda fellihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és egy halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?
Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyű egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.
Milyen szörnyű egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De - homályosan kóválygott a fejében - ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségű és kérlelhetetlen kegyetlenségű női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is...
Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kíméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik...
Szomorú volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszer csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hívják.
XIII.
Egy hét múlva újra jött a rózsaszínű levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.
Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.
Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:
- Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?
Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:
- Tudod: nem lennék többé a feleséged.
- Elválnál?
- Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.
Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan a sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelíd, jó asszony, de a hűségéért hűséget kíván. És erős az akarata.
Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszul sikerült. Mit tegyen most?
Másnap reggel már hétkor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.
- Tessék nagyságos úr - mondta. - A kisasszony még alszik.
Bement hozzá. A lány felébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.
- Mi kell? - kérdezte haragosan.
A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:
- Ugyan, üljön már le.
- Nem.
- Itthon van...
Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután odaállt a lány elé és rákiáltott:
- Mit akarsz tőlem?
- Azt - válaszolta a lány nyugodtan -, hogy jöjjön hozzám. Minden héten kétszer kell jönni.
- Nem - kiáltotta Vajda -, nem jövök. Te piszok! Te disznó!
- Minden héten kétszer - mondta a lány. - Hogy lássák a házban, hogy maga az az úr...
Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan magához akarja őt kötözni.
- Nem - ordította -, nem.
A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált:
- De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a gyerekem.
Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva kiáltotta:
- Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez. Megmondom a feleségének.
Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is elhallgatott. Vajda azután fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott körülötte.
XV.
Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.
- Micsoda lány?
- Valami cseléd.
- Jöjjön be.
Bejött. Köszönt.
- Kezét csókolom, nagyságos úr.
Megismerte.
- Az én cselédem - gondolta keserűen.
A cseléd egy rózsaszínű borítékot adott át neki. Felbontotta. "Kültyél aszonal Ötven Forinntott". Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már tegez is, - gondolta. A tárcája után nyúlt. Azután eszébe jutott valami.
- Egyedül van a kisasszony? - kérdezte.
A cseléd habozott.
- Igen - mondta azután.
Vajda felállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még egyszer megkérdezte.
- Egyedül van?
A lány beszédes lett:
- Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta ott van nála az a bizonyos Bese István. Italra kell a pénz.
Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a cselédnek.
- Na vigye el italra - mondta.
A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az íróasztalára, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt sokáig.
Másnap délben a felesége félrehívta és leültette.
- Gyula - mondta könyörgő hangon, - Gyula, mondd meg, mi bajod?
- Semmi...
Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, megfogta a kezét és könyörgött.
- Mi bajod? Mondd, mi bajod?
- Semmi.
Az asszony felsóhajtott.
- Gyula - mondta -, ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van veled?
Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, megreszketett, felugrott.
- Semmi bajom sincs - mondta.
Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.
- Hermin - mondta -, majd, majd... A napokban majd beszélünk róla... Majd beszélünk... Most ne...
Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.
- Hermin - könyörgött Vajda -, most ne... Én majd megmondom. Magamtól.
- Hát jó - mondta az asszony.
Harmadnap egy piszkos kis fiú állított be Vajdához az irodába.
- A kisasszony üzeni - mondta -, hogy tessék azonnal jönni.
- Micsoda kisasszony?
- A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy utcából.
Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A Novák Juliska kisasszony... Hát Novák Juliskának hívják.
- Hogy azonnal tessék jönni - mondta a fiú.
- Miért? Minek?
- A kisasszony beteg. Doktor van nála.
Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött elébe. Az orvos volt.
- Őnagysága - mondta -, azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.
- Mi? Mi? Mit?
- Kérem - mondta bosszankodva az orvos -, meg kell mondanom, hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága választott. Egy hetes alkoholmérgezés... és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben - így nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.
Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az utcára. Kint felemelte a fejét, nagy lélegzettel szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.
XVI.
Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától ezt a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kínzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyűlölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.
- Jól van, hogy így történt - mondta.
Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely feltámadt benne, nem hagyta dolgozni.
- Most - mondta -, most végzek vele.
Az ajtó ekkor felnyílott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott.
Vajda felugrott. Elámult és megijedt.
- Mit akarsz itt! - kiáltotta a lánynak. - Hogy mertél idejönni?
A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:
- Be se nézett hozzám... Pedig tudta, hogy beteg vagyok.
Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.
- Miért keltél fel? - mondta Vajda. - Hiszen belehalhatsz.
- Mert nem jött be hozzám.
- Eredj haza.
- Ha megígéri, hogy eljön.
- Nem. Nem ígérem.
- Addig nem megyek el innen.
Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.
- Menj haza - mondta nyugodtan a lánynak. Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.
- És én - mondta a lány -, nem megyek el innen addig, míg meg nem ígéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el... Ha itt halok is meg...
- Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.
- Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Feladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.
Vajda megmerevedetten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta:
- Becsukják. Majd sírhat a felesége.
Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézetés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.
E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt fel az agyában:
- Meg fogom ölni.
Rögtön utána egy másik gondolat:
- Vagy magamat ölöm meg.
Egy percig habozott, azután kirohant. Felszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.
- Megőrülök - mondta. - Én megőrülök.
Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.
- Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? - kérdezte azután.
- Igen.
- Miért nem jöttél előbb hozzám?
- Féltem, hogy a feleségem megtudja.
- Hát aztán?
- Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.
- De miért?
- Ő nem bocsát meg.
- Úgy? Úgy? Hát ő nem bocsát meg?
- Nem. Biztos. Igaza is van. Nem bocsát meg.
Az ügyvéd felkelt.
- No várj itt tíz percet - mondta nyugodtan.
- Hová mégy? Felmégy a lányhoz?
- Várj csak tíz percet itt. De ki ne mozdulj.
Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.
Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott fel.
- No? - kérdezte. - No?
Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:
- Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.
- Igazán? Igazán?
- Csak az olyan naiv és egzaltált szamár kínoztatta meg magát ilyen szörnyű módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt - otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.
Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.
- No ne ijedj meg - mondta az ügyvéd. - Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.
Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.
- Gyula - mondta -, öregem, miért nem bíztál bennem?
Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre.
A lány ott ült az irodájában.
- Ki! - ordított rá. - Ki innen!
A lány nem mozdult.
- Ki! - ordította Vajda.
A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Felállott és az ajtó felé botorkált.
- Meghalok - mondta sóhajtva.
- Ki! - ordította Vajda.
Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.
(Vége.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése