Forrás: www.konyves.blog.hu
Márai Sándor Kassán
született, tősgyökeres polgári családból, melynek hagyományai, életvitele és
szokásai élete végéig meghatározták gondolkodásmódját. A polgári értékek
elkötelezett híve volt, s a polgár szerepében, jövőjében akkor is makacsul
hitt, amikor egyes társadalombölcselők a hanyatlásáról írtak.
Kassán végezte iskoláit,
majd Budapestre került, tizennyolc éves fejjel már napilap kötelékébe. Török
Gyula, a jeles regényíró mellett tanulgatta a szakmát. A forradalmak bukása
után emigrációba vonult, több nyugat-európai városban megfordult, tanúja volt a
háború utáni válságnak. A Frankfurter Zeitungban jelentek meg német nyelvű
írásai (Alexander Márai néven jegyezte őket), ezek egy részét azonban átadta
közlésre szülővárosa magyar lapjainak is. A 20-as évek közepén Párizsban
telepedett le, s egyre rendszeresebben jelentkezett cikkeivel a Budapesti Újság
című polgári radikális napilapban.
A 20-as évek végén
költözött haza, háta mögött egy meglehetős feltűnést keltett útirajzzal (Istenek nyomában), amelyben
közel-keleti élményeiről számolt be. A Krisztinában lelt otthonra, közvetlenül
Kosztolányi szomszédságában. Ezt akár jelképértékűnek is nevezhetjük, hiszen
folytatója volt annak a prózai hagyománynak, melyet a Pacsirta, az Aranysárkány és a többi kitűnő regény és elbeszélés szerzője képviselt a
legmagasabb színvonalon.
Állandó tárcaírója volt
az Újságnak. Első igazi sikerét Egy polgár vallomásai (1934-35) című könyvével aratta. E szabálytalan önvallomása
méltó társa Kassák Lajos és Illyés Gyula hasonló célzatú, de más társadalmi
rétegeket bemutató önéletírásainak.
Bámulatos
termékenységgel ontotta regényeit, elbeszéléseit, tárcáit és cikkeit. Egyre
népszerűbb lett, rajongói áhítattal méltatták stílusának különös szépségét. Rendszerint
az élet vagy a történelem egy-egy határhelyzetében ábrázolta hőseit. Az évtized
végén jutott fel írói pályája újabb magaslati pontjára, Szindbád hazamegy című Krúdy-regénye – az író utolsó napját
mutatja be – a beleélés ritka példája, a Vendégjáték Bolzanóban pedig
nem mindennapi stílusbravúr. Ekkortól hanyatlásáról szóltak kritikusai, s
következő regényei mintha igazolták volna e vészjelzéseket. A veszélyeztetett
polgári értékek végleg eltűnni látszottak a második világháborúban, s ez Márai
világát is zavarttá tette. Annál hitelesebb, izgalmasabb a háború alatt írt Naplója, amelyet már 1945 után adott ki, s heves ellenkezésre talált. Igaz,
más alkotásait sem fogadták lelkesen. A kommunista kultúrpolitika két
vezéralakja, Lukács György és Horváth Márton veszélyesnek minősítette polgári
szemléletét.
1948-ban, miután Sértődöttek című regénye harmadik
kötetét bezúzták, újra és immár véglegesen az emigrációt választotta.
Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. A nyugati magyar
irodalom legjelentősebb prózaírója lett, ám semmiféle kapcsolatot nem tartott
ennek szervezetével. Több igen jelentős regénye mellett rendszeresen írta s
adta ki naplóinak köteteit, Föld, föld… című önéletírása, pontosabban önanalízise pedig igazi remekmű, világirodalmi
rangú alkotás. Kötetbe gyűjtötte verseit és hangjátékait is.
Élete végére teljesen
elmagányosodott, megalázó körülmények között élt. Felmérve súlyos betegsége
kilátásait, 1988-ban önkezével vetett véget életének.
**
HALOTTI BESZÉD
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk.
Emélkeink szétesnek, mint a régi szöve4tek.
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t
olvasod és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!...”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: „Nem
lehet, hogy oly szent akarat..”
De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy
annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a ki sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
Egy másik nyög: „Nehogy,
ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni
is kénytelen legyen.”
Hát így: Keep smiling.
Ér ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.
És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A radioaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.
Márai
Sándort prózaíróként tartja számon a közvélemény és az irodalmi köztudat. Igaz,
versekkel próbálkozott pályája kezdetén, költői tehetségét Szabó Lőrinc is elismeréssel
méltatta, a lírához mégis csak olykor-olykor tért vissza, rendszerint élete
egy-egy megrendülése idején. Hitler hatalomra jutása után írta egyik remekét, a
Sértődött vers-et, amelyről később
teljesen elfeledkezett, kötetbe se vette föl, a második világháború idején
pedig egész ciklust írt a romok fölött merengő próféta modorában. Verses könyv-e, mely ezeket a műveit
tartalmazza, 1945-ben jelent meg. A következő igazán jelentékeny lírai
próbálkozása a Halotti beszéd
1950-ből (1952-ben rövid függelékkel egészítette ki.)
A
címben rejlő utalás egyértelmű: az első összefüggő magyar nyelvemlékre utal, a
halotti imádságra. Az eredeti szövegét szó szerint, kicsit szabadon idézi verse
elején és berekesztésében, ilyesformán foglalva keretbe saját mondanivalóját,
olyan összefüggéseket idézve, amelyek minden művelt magyar ember számára
ismertek.
1950-ben
Olaszországban élt. Ő, aki a húszas években megrendítően hiteles tárcákat írt
az Európa országútjain tétován, cél és reménység nélkül kóborló magyar emigránsokról,
túlságosan is tudatos író volt ahhoz, hogy ne ismerje föl: most ő is ezeknek az
egykor látott reményteleneknek a számát szaporítja: emigráns a visszatérés
reményes nélkül. Posillipóban, ideiglenes lakhelyén jegyezte naplójába a vers
születésével egy időben a következő gondolatot: „Minden elveszett, minden. A
nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok!” A
félelmetes szabadság képe sejlik föl a Föld,
föld… befejezésében is, amikor leírja, hogyan haladtak át a magyar határon
nyugat felé. Amikor átértek Ausztriába, hirtelen rádöbbent, hogy immár szabad
és – „félni kezdett”.
A
szorongó félelem a Halotti beszéd-et is átszövi. Már a keretsorokat követő
egállapítás jelzi: az emigráció nemcsak az élet közegét változtatja meg, de
kikezdi az emlékeket is, amelyek bármily szépek, lassan-lassan elenyésznek. „Avitt
kacat” lesz a régi értékekből, s ezért nem szabad csüggedni, hiszen, amint a Napló-ban írja: „Az emigráns, aki „”hazamenésre””
gondol: nem igaz emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses:
meghalni.”
A
versben most egy csodálatos vallomás következik az anyanyelvről, az igazi
megtartó erőről, amely a magyarságtudat utolsó mentsvára, de lassacskán kopni
kezd az idegen környezetben. Bár aligha Máraira érvényes a vers megállapítása („a
drága szavak / Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”), aki egy család
nyelvén dalol, s a közös nyelvet beszéli, veszteségként éli át akár egyetlen
családtagja nyelvi tudatának elhomályosulását. Saját keserű tapasztalata
lehetett: „A gyereknek Toldi-t
olvasod és azt feleli: oké.”
Az
emigráns életformát választva teljesen idegen nyelvi közösségbe kerülünk,
olyanba, amilyet a vers következő egysége jelenít meg. A pap spanyolul mondja
fölöttünk a temetési imát, a nevünk írott formájában oly fontos és
megkülönböztető ékezet elveszíti funkcióját, s ha éjszakánként fel-feltűnik is
emlékezetünk vásznán egy régi név, verssor, ezek már csak szellemhangok, nem
magatartásminták.
De
valóban csak szellemhangok? A következő rész szaggatott tér- és időváltásaiban
mindenesetre nagyobb szerepe van az emlékeknek – micsoda emlékek! -, mint a
lázasan vizionált hétköznapi eseményeknek. A hétköznapiságot nemcsak a
megjelenített foglalkozási ágak idézik (bányászat Thüringiában,
hivatalnokoskodás), hanem az állítmányi szerepben használt „zabos” melléknév
is; ezt abban az időben a dühös szinonimájaként használták, s aligha nevezhető
irodalmi szónak; erősen köznapi az a mód is, ahogy megjeleníti a rágógumiját
ízlelgető konzult, aki teljes érdektelenséggel végzi feladatát. (Ezek a nyugati
hivatalnokfigurák már az Istenek
nyomában című útirajzában is megjelennek, ott ők az egyik okozói a nyugati
hatalmak, de kivált Anglia közel-keleti bukásának.)
A
köznapiság ellenpontját a magyarságtudat egyik jelképes alkotása, a Szózat látszólag véletlenül előbukkanó
sorai, illetve a magyar nép meghatározó művészei jelentik: Ady, a költő, Bartók
a zeneszerző és „Rippli” – így nevezték a bennfentesek Rippl-Rónai Józsefet -,
a jeles festő. Egy nép művészetének összességét jelképezi e három név, és a
nemzethez tartozás érzületét a Szózat sorai. Mit ér mindez? A jelek szerint
szinte semmit. Mert ebben a mai világban csak a nagyhatalmak üzeneteinek van
olyan súlya, hogy megváltozzanak az események. A magányos ember számára
egyetlen bizonyosság adott: előbb-utóbb meghal majd, és senki nem fog emlékezni
rá, még testvérei sem.
A
kisnépek sorsa. A magyaroké, az „eszteké”, a litvánoké, a románoké és a
többieké, akiknek sokévi történelmét egyetlen tollvonással döntik el az
egymásnak üzengető nagyhatalmak, s akiknek megállíthatatlan széthullását („Elmúltak
az asztékok is.”) udvarias mosollyal („Keep smiling.”) veszik tudomásul a
diplomaták.
Mostanáig
látszólag nyugodt, olykor szinte szenvtelen közléseket tartalmazott Márai
verse, s ezt az érzületet a rapszodikus közbevetések, indulatos jelzők („hörgő”)
sem cáfolják. A most következő sorok azonban fogcsikorgató indulatot fejeznek
ki, némiképp emlékeztetve Babits Húsvét
előtt-jére:
Tűrd, hogy már nem vagy
ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy
ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri
ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot
gyújtani, hasznos a bölcsesség.
A
tűrés bölcsessége. Keservesen megszenvedett bölcsesség ez. „Eszelőssé” teszi
gyakorlóját, aki kétségbeesve őrzi múltja néhány tárgyi emlékét: hajfürtöket,
rongyokat, fényképet. Még emlékezik a Mikó utca hét gesztenyefájára (annak
idején verset is írt Mikó utca
címmel), még homályosan él benne a Shelley-kötet elveszítésének emléke (Jenő –
ki lehet az a Jenő?), de már közelít a vég, kiszárad, emlékek, érzések
nélkülivé válik az ember, hogy beteljesedjék végzete: „Emlékezz, porból
vétettél és por leszel.”
Márai
Sándor verse a magyar irodalom legnagyobb lírai teljesítményeinek egyike. A
rendszerint 14 szótagos sorok fájdalmas méltósággal a hangsúlyba belejátszó, az
élénkítő jambusok lejtésével színezve fejezik ki a hazátlanság keserves
érzését, amelyet mégis méltósággal visel a költő, higgadtan vetve számot
végzetével.
A
verset Márai maga olvasta fel a Szabad Európa Rádióban. Megrendítő hatása alatt
született Tamási Áron válasza, aki a Halotti beszéd reménytelenségével a remény
szavait szegezte szembe. „Ennek a családnak országföldje van – írta a többi
között -, s ha most kevesebb is, mint a nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a
föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt, és
önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi
társtalanságában a mesék Pazar színeiben lüktet.
Halottai
vannak, kiknek neve nem „számadat”, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő
népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás
útját: és álmai vannak, amelyek nem a „zsiványoké”, mint ahogy versedben írod,
hanem a jövendőé.”
Ez
a válasz is hozzátartozik Márai verséhez. Egy hozzá hasonlóan nagy író
fogalmazta meg benne a túlélés reménységét, a mindig újra kezdés parancsát.
RÓNAY
LÁSZLÓ
Forrás: 99 híres magyar vers 455-461. old. – 2. kiadás
– Móra Könyvkiadó, 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése