Móra Ferenc (1879-1934): Ének a búzamezőkről

Kiskunfélegyházán született félig földműves-, félig iparoscsaládban. A helyi gimnázium elvégzése után a budapesti egyetem földrajz és természetrajz szakára iratkozott be, de nehéz anyagi körülményei miatt a tanári alapvizsga után félbehagyta tanulmányait.

Pályáját – másfél évtizeddel idősebb, ritkán emlegetett bátyjának, Móra Istvánnak példájára – költőként kezdte. A tanárság helyett az ú újságírást választotta: 1902-ben a Szegei Napló munkatársa lett. Itt barátkozott össze Tömörkény Istvánnal, a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum igazgatójával, a Naplónak ekkor már külső munkatársával. Az ő hívására lett 1904-ben a kettős intézmény könyvtárosa, Tömörkény halálától, 1917-től igazgatója. De az újságírással ő sem hagyott föl, sőt 1913-tól 1919-ig ő volt a Szegedi Napló főszerkesztője. Szerepe a két forradalomban és harca az ellenforradalommal számos támadásnak tette ki a Horthy-korszakban, ám humanista kiállása sok hívet szerzett neki.

Az irodalmi közvélemény először m int népszerű ifjúsági írót, Az Én Újságom termékeny meseíróját ismerte meg. Országos hírre 1922-től emelkedett, amikor a Világ, majd a Magyar Hírlap vasárnapi számaiban rendre megjelenő friss hangú, remek nyelven írott tárcái bűvölték el olvasóit. Amikor az élőbeszéd elevenségével ható, hol líraian közvetlen, csevegő, hol novellává, elbeszéléssé kerekedő tárcáit 1927-ben Lantos Adolf könyvkiadó kívánságára főbb tárgykörei szerint kötetbe gyűjtötte, népszerűsége túlnőtt a hírlapokon: az igényes olvasók széles táborának határon innen és túl kedvelt írójává lett. Amikor a hasnyálmirigyrák derékba törte pályáját, még ötvenöt éves sem volt.

Összegyűjtött tárcáinak sorozatához a kiadó regényt is kívánt. Sürgetésére látott Móra az Ének a búzamezőkről megírásához.

Első regénye, A festő halála  (1922) falusi környezetben, de jórészt értelmiségi, művészi szereplőkkel ábrázolta a korabeli viszonyokat, engedve a könnyed olvasmány igényeinek, lemondva a tárgyban rejlő társadalombírálatról. (Ezt jelezte a második kiadástól megváltoztatott címe: Négy apának egy leánya.) Későbbi regényeiben azonban, a Hannibál föltámasztásában (1924) és az Aranykoporsó-ban (1932), noha ez utóbbi Kr. u. a 4. században játszódik, nem félt korának viszonyait bírálni.

Megjelenésekor az Ének a búzamezőkről társadalmi regénynek számított: cselekménye a megírása előtt mindössze fél évvel ér véget.

Ma már történeti regényként olvassuk: a szegedi tanyavilág népének viszonyait örökíti meg az első világháború végétől, 1918-tól a Horthy-rendszer megszilárdulásáig, konszolidációjáig, 1926-ig.

Keletkezésének külön regénye van. 1925 nyarán Kazi Ferenc (1886-1967) domaszéki gazda (tanyaszám 553.) a földjének fölásásakor előkerült cseréptöredéket vitt be a múzeumba – úgy, amint a regényben az író elbeszéli. Az őszi betakarítás után, november első felében Móra, az akkor már szerencsés kezéről híres régész öt napig bontogatta a Lódri-tó partján a 3-4. századi temető sírjait. Ott lakott Kazi tanyájában, s így értesült a világháború után nem ritka, mégis megrendítő történetről. A négyéves hadifogságából 1918 augusztusában hazaérkező Kazi Ferenc első feleségének korai halála után, 1920-ban feleségül vette a hősi halottnak nyilvánított Király Antal (1889-1961) feleségét, Katona Rozált (1891-1970). Király Antal azonban nem halt meg: sebesülten került fogságba, fölépült, és csaknem tíz év után életjelt adott magáról.

Leveleit Móra is olvasta: egyikből szinte szó szerint idéz regényében.

Móra 1927. március 26-án „regényírói szabadságra” utazott Abbáziába (az akkor Olaszországhoz, ma Jugoszláviához tartozó Opatijába). Bevette magát szállodájának, a Villa Jeanette-nak a hűvös tavaszban rideg szobájába, s miután befejezte a Betűország negyedik virágoskertje című tankönyvét, megírt tizenhat cikket a Magyar Hírlap számára, regényíráshoz látott. Több tervet forgatott fejében. Május 8-án így számolt be munkájáról „a napsütésben, förgetegben kipróbált barátnak”, ahogy regényének ajánlásában Szalay József ny. rendőrfőkapitányt nevezte: „Soha én magyar parasztot így tölgybe, kőrisbe, rózsafába nem metszettem, mint most. Mert mondanom sem kell, hogy se egyik, se másik regénycsíra nem kelt ki, hanem egész váratlanul egy másik bújt elő, egyszerre erdőnek. A címe: Ének a búzamezőkről. Tulajdonképpen tragikus történet, a háborúban köszörülődött új paraszt és régi paraszt, belefürösztve a legmézesebb humorba, ami valaha tőlem telt. Lantos úr, azt hiszem, először kicsit el fog savanyodni a parasztesettől, de aztán majd nekigömbölyödik, mert ez a könyv tovább fog élni, mint ő meg én együtt.” Még így lelkendezett: „Soha ekkora gyönyörűségem munkában nem telt.”

A gondosan szerkesztett regény elő- és utóhangból és huszonöt cím nélküli fejezetből épül föl. A valóságként ható előhang a regény írásának szintén költött kerete. Kezdőszavait még hétszer megismétli az író: „Otthon, az én hazámba…” A Szent Márk-napi (ápr.25.) búzaszentelés képeit idézi föl, mintegy magyarázatot adva regénye címének, az éneknek, himnusznak, amelyet a városok és búzamezők lehajtott fejű, szomorú és fáradt embereiről dalol.

Az utóhang látszatra megint mintha a valósággal keretezné a regényt. Az előhangnak feleselve így kezdődik: „Itthon, az én hazámban…” Móra Sziromszéken, Cs. Mátyás tanyáján keltezi, 1927. május 19-én. Valójában ez is költött helyszín: Sziromszék nincs és nem is volt a szegedi határban: Domaszéket helyettesíti, Cs. Mátyás tanyája pedig Kazi Ferencét, ahol Móra másfél éve ásatott.

A regény befejezése majd visszatér az Aranykoporsó végén. Itt – mintegy Mátyás gondolatát folytatva – így szól: „a föld megmarad, és őróla dúdoltam én ezt az éneket.”

Móra írta találóan Tömörkélnyről, hogy a valóság párnáján álmodott. Ez Móra íróművészetére is jellemző. A domaszéki történet csak ihlette, de nem ejtette rabul cselekménybonyolító képzeletét. Ő az Adria partján tragikummá költött történetét írta éppen, amikor az élet más megoldást hozott modelljeinek, Kazi Ferencéknek sorsába. A szegedi újság frissen megírta: április 18-án, húsvét hétfőjén hazatért Király Antal, és Kazi Ferenccel és Katona Rozállal hármasban ült az ünnepi ebédhez. Kazi Ferenc még két napot töltött Királyék tanyájában, azután eltávozott – mert Katona Rozál így akarta. Békésen ment el. Három év múlva ő is újra megnősült.

Legszebben a kiváló nyelvtudós, Bárczi Géza méltatta a regényt: „Remekül megfigyelt és megrajzolt emberi jelenetek között szövődik a homokon épült tanyák sajátos világában a lélektanilag kitűnően fölépített cselekmény, de a stílus derűje, bája csak fokozza a regény szívbe markoló szomorúságát. A gyors politikai változások útvesztőjében tántorgó, szűk szemhatárú tanyai magyart átsegíti ugyan a bajokon a földhözragadtan reális bölcsessége, de a kegyetlen ananké, a kérlelhetetlen sors a szelíd szerelmi idillt – akárcsak színesebb mását az Aranykoporsó-ban – sötét tragédiába fullasztja. És szinte lehangoló volna, hogy e nép előre néző, legderekabb, legvilágosabb fejű képviselőit a háborús örökség gáncsolná el szándékaikban, reményeikben, életükben, ha ezt a hatást nem enyhítené az író csendes szavú, bölcs utóhangja. :Egészében egy már-már feledésbe szürkülő, szomorú kor megrázó hitelességű megörökítése e remek könyv.”

Szőts István belőle készült filmje (1948) a magyar filmtörténet kiemelkedő alkotása.

**

ÉNEK A BÚZAMEZŐKRŐL

 

1918 nyarán a 62-63 esztendős Mátyás a gémeskútját őrzi, nehogy bárki ingyen vigyen jóízű vizéből. Így csípi el Pavel Antonovics Szpiridinovot – népünk ajkán Szpiritutót. Az orosz hadifoglyot munkára adta ki a hatóság az orosz fogságba esett szomszéd gazdának, Ferencnek feleségéhez, Piroshoz. Ám a muszka nemcsak a munkában helyettesíti Ferencet. Amikor Ferenc levele hírleli hamarosan hazajöttét, Piros kenőasszonyhoz folyamodik; beavatkozásának azonban halál a vége: Piros és ikrei egyaránt belepusztulnak.

A hazaérkező Ferenc a tanyájában találja Szpiritutót, amint gondot visel Ferencnek anya nélkül marad Pétörkéjére. A muszka magyarázkodását Ferenc leinti: „Semmit se mondj, testvér. Emböri dolog volt. Nem te vagy a hibás. Mindnyájunkkal mögeshetött volna ez mostanában.” „A munka paraszt és a magyar paraszt keze megtalálta egymást a sötétben.” Szpiritutó, akit otthoni száz holdja miatt Mátyás nagyra becsül, hamarosan szintén hazaindul. Pétörkétől fájdalommal búcsúzik.

Mátyás menye, Etel szintén egyedül maradt: férje, Rókus eltűnt a fronton. Mátyás, amint hírét veszi Ferenc hazajöttének, tervet sző: az özvegyen maradt Ferenc vegye el az ő özvegyen maradt menyét. „Az ő földje meg az Etel holdja meg a Ferenc négy holdja – nohát, szép birtok lesz együtt.”

Rókus halálát Ferenc megerősíti. Elbeszéli Mátyásnak, hogy a fogságból ötödmagával szökött meg, de csak ketten élték túl. Rókus útközben éhen halt. „Valami nagy fák közt aludtak akkor – mikor megvirradt, Ferenc keltette Rókust, de akárhogy rázta, már nem lehetett lelket verni bele, a szeme is föl volt akadva, ő fogta le.” Eltemetni nem tudta, a föld keményre volt fagyva, szerszáma sem volt. Kapargatott rá mohát, falevelet; zsebében csak az igazolványát találta, haza is hozta.

Ferenc Szibériából Észak-Amerikán át került haza, s ott volt alkalma fejlett mezőgazdaságot látni. Az őszirózsás forradalomban lehetőséget lát a maga és a tanyavilág gazdálkodásának korszerűsítésére. „nem, Ferenc nem komenista. Lehet, hogy jót akarnak azok is, de rosszat csinálnak.” Ferenc a magángazdálkodás híve: cséplőgépet vesz, új tanyát, szélmalmot épít, artézi kutat fúrat, halastavat ásat. Földosztást nem akar, de a tavaszi árvíz elleni védekezésben átvágatja a báró birtokát védő töltést, hogy a nép földjét megmentse. A büntetéstől a proletárforradalom menti meg: „Egy hét múlva a városban a törvény házára is felhúzták a vörös lobogóját, és Ferencet szabadon eresztették.” Móra gúnyjának nyila a rendszerváltozáskor oly gyakori kétkulacsosságot találja el: „Maga a báró úr járt érte közbe, aki mindig nagy barátja volt a szegény embernek.”

Etel ellenkezését legyűrve, Mátyás valóra is váltja tervét. „Suba subával, guba gubával”. – ahogy a szólás fogalmazza meg a törvényt: gazdag a gazdagggal, szegény a szegénnyel kösse össze a sorsát. Sajátos eset segít a házasság nyélbe ütésében. A Szegedről kiüldözött vöröskatonák éjjel rátörnek Etelre; alsószoknyában tud csak elmenekülni – Ferenc tanyájába.

„A fiatalok tavaszig hit nélkül éltek együtt, mert a tisztelendő úr is azt mondta nekik, meg a kapitánysági anyakönyvvezető is, hogy a holttá nyilvánítási eljárás lefolytatása előtt nincs esküvő.”

Már az ellenforradalom világában, 1920 nagyböjtjében köt házasságot Ferenc és Etel. Esztendőre rá megszületik fiuk, a nagyapja nevét viselő Mátyás. Ferenc Pétörkéje és Etel Márikája mellett a harmadik, a közös gyermekük. Kortünet, hogy a báró ajánlkozik a népszerű kisgazda finak keresztapjául, de csak az anyakönyvbe íratják be eleségével magukat, ajándékokat küldenek, maguk azonban nem vesznek részt a keresztelőn.

S ekkor csap le derült égből a villám. A postás levelet hoz Mátyás címére, de Ferenc veszi át. Rókustól érkezett. Mint később kiderül, Rókusra favágók találtak rá, magához térítették. Valami tatár kocsmárosnéval élt együtt, de mikor megunta, s hazakívánkozott, az asszony koszt-kvártély fejében pénzt követelt tőle. Rókus ötmillió koronát kér családjától, hogy a lengyel konzul („Pulczki konz úr”) segítségével hazatérhessen. Ferenc a levelet hamisítványnak tartja, zsebébe süllyeszti: „Minek zavarná meg vele Mátyásékat meg Etelt?”

Két év telik el, meghal a szüle is, Mátyás felesége, Róza, amikor megjön Rókus második levele. Ezúttal Etelnek címezve, de ez is Ferenc kezébe; ezt is a bugyellárisába teszi.

Itt jön az író szerepe a történetben. Ferenc arról faggatja az igazgató urat, mit mond a törvény: ha a holttá nyilvánított előkerül, időközben férjhez ment feleségének melyik házassága érvényes? „Az igazgató úr elgondolkozott. Úgy tudja, hogy ilyen esetben az első házasság az érvényes, a másodikat megsemmisítik. De aztán az asszony elválhat első urától, és megint férjhez  mehet a másodikhoz.”

Ferencet is, Etelt is felőrlik a rájuk szakadt gondok, lelki terhek. Ferenc a tanyai léleklátótól vár gyógyulást lelki gyötrelmeire – hasztalan.

Rókus harmadik levele Etel kezébe jut. Hússzor is elolvassa, mégsem érti. Csak annyit fog föl belőle: Rókus nem halt meg, és hogy ő nem adja Ferencet! A két önmagával vívódó lélek gyónik egymásnak. Ferenc vallomásából kipattan, hogy utolsó darab kenyerét nem adta oda a halálra gyöngült Rókusnak. „De, mondom, hát akkor énvelem mi lösz? Ha mán eddig elvergődtem, én se akarok megdögleni. Erre osztán… a többit tudod mán. Elcsöndesödött. Möghalt. Röggelre. Ezt töttem.”

Etel megdöbben Ferenc vallomásától. A csalódástól elméje elborul. A tanyai hiedelemvilágban élt a hit, hogy egy csordakútban megjelent Szűz Mária képe. Etel előtt is ezt képzik meg. Egy zavaros pillanatában a kútba veti magát.

Ferenc a friss fájdalom után látszólag meggyógyul: a munkában, gyarapodásában, kisgazda-politikában talál feledést. Apósa, Mátyás minden tragédiát vasidegzettel visel el, s most is csak a vagyon szaporítása fűti: megházasítaná vejét, gazdag özvegyasszonyt kommendál neki. Ám Ferenc megbomlott idegeit a tudat alatt tovább rágja a lelkiismeret-furdalás. A léleklátó még jobban megzavarja: „Nem tött öleget a mögholt feleséginek azért, amikor ellene vétött…” Ferencnek lázálmaiban Etel jelenik meg… Gyümölcsoltókor – 1926-ban vagyunk már – a fa hegyében pillantja meg… Búzaszentelőkor a pap az ő földjén áldja meg a zsendülő vetést, de őt már csak Etel jelenése foglalkoztatja. Fagyosszentekkor fölakasztja magát a körtefára – arra a körtefára, amelyet a regény folyamán vagy tucatszor háborúkörtének emlegetnek: gyümölcse mutatós, de íze fanyar, keserű.

Az öreg Mátyás – hetvenéves elmúlt ekkorra – magára marad. Családjának széthullása mellett annak is tanúja, hogy a Horthy-rendszer konszolidációja után a hatalomnak nincs már szüksége a kisgazdák támogatására, nem udvarolnak már a bárók a gazdag parasztoknak sem. „Hallja kend” lett a „kedves barátom” meg az „édes bátyámuram”.

Fiának, Rókusnak ügyében ő jár el a hatóságnál. A váltságdíj közben már ötvenmillió koronára szaporodott. Erre rámenne a tanya, a föld. „Hát ő most ezt elprédálja, kiváltsa rajta a fiát, és vele együtt beálljon öreg napjaira béresnek, napszámosnak, zsellérnek, más keze-lábának? Hogy őtet ne ebből az öreg tanyából temessék? Amelyikbül az apját, anyját, feleségét kikísérte a pap? Nem, ezt az Isten se kívánhatja tőle.”

Rókus utolsó levelét Mátyás beledobja a tóba. Misét mondat Rókusért, s megnyugtatja magát, hogy Tatárországban is jó a föld, Rókus megélhet ott is. „Ahol jó a föld, ott nem kell félteni az emberi nemzetet.”

PÉTER LÁSZLÓ

Forrás: 66 híres magyar regény 3. kiadás 217-223. old. – Móra Könyvkiadó 1995.