Molnár Ferenc (1878-1952): A Pál utcai fiúk

Molnár Ferenc 1941.

Forrás: www.wikipedia.org

A 20. századi magyar drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alakja Budapesten született. Jogi tanulmányai befejeztével hátat fordít a jogi pályának, nevét már fiatalkori írásai ismertté teszik az irodalomban. Első novelláskötete 1898-ban jelenik meg Magdolna címen. Ezt újabb kötetek követik. Regényeiben kritikai realista hangot üt meg, a polgári társadalom ellentmondásait éles szemmel fedezi fel.

Az emberségbe és a szolidaritásba vetett hitét példázza az első világháború idején írt Egy haditudósító emlékei (1916) című könyve.

Könnyed, csiszolt, ha kell, humorral teli stílusban írott novellái hol a társadalom bajait kutatják (pl. Széntolvajok, 1918), hol pedig a budapesti polgár üres, felszínes életét leplezik le (Józsi, 1902; Disznótor a Lipótvárosban, 1924).

Prózaíróként is maradandót alkotott, nevét azonban drámái tették ismertté az egész világon. Már első darabjai is sikert arattak (A doktor úr, 1902; Az ördög, 1907), a világsikert azonban a Liliom (1910), A testőr (1910) és A farkas (1912) című vígjátékai hozták meg.

A kritikai szellemű regényírónak nyomát sem találjuk ezekben a korai, könnyed hangú színdarabokban, amelyek a polgárság szórakoztatását szolgálták. Csak az 1920-as években született drámákban bukkan fel újra az író kritikai hangja. Az arisztokrácia bírálata érződik pl. A hattyú-ban (1920), de nem kíméli a polgárságot sem Harmónia (1932) és Valaki (1932) című darabjában.

A fasizmus előtörése idején előbb Franciaországban, majd Svájcba, végül az Egyesült Államokba költözött, ahonnét aztán már csak látogatóba járt át néha-néha Európába.

Legbravúrosabb színpadi művei azok a bohózatai, amelyekben mesterien illeszti egymás mellé a játékos elemeket (pl. Játék a kastélyban, 1926).

Műveit szinte a világ valamennyi nyelvére lefordították. Ő maga is szívesen fordított színműveket. Számos vígjátékát meg is filmesítették. A Liliom-ból Carussel címen musicalt is írtak.

New Yorkban halt meg.

Neve fémjelzi a világirodalom egyik legkiválóbb ifjúsági regényét, A Pál utcai fiúk-at. Először 1906-ban jelent meg folytatásokban a Tanulók Lapja című ifjúsági folyóiratban, majd 1907-ben könyv alakban is kézbe vehették az olvasók, s ekkor kezdte meg világraszóló diadalútját. Mintegy 25 nyelvre lefordították

A regény cselekménye az író képzeletében született, szereplőinek alakját azonban hajdani diáktársairól mintázta. Megformálásuk olyannyira életszerű, hogy évekkel, sőt évtizedekkel a könyv megjelenése után is felbukkant egy-egy ál-Nemecsek. Az egyik szélhámos a Gittegylet pecsétjével hitelesítette személyazonosságát, s Ami a Pál utcai fiúkból kimaradt címmel könyvet akart  megjelentetni. A hír bejárta a világsajtót, szenzációként közölték, hogy Nemecsek él. Egy olasz kiadó a könyv megjelentetésére is vállalkozott.

A regény a Józsefváros egy kis szegletében játszódik, ahol az író gyerekkorában maga is élt. A helyszínt, az óriási bérházak közé zárt üres telket a gyermeki fantázia csodálatos világgá varázsolta. A főhős alakja pedig jelkép lett: Nemecsek Ernő hőssé növő törékeny kis figurája mind a mai napig az áldozatvállalás, a bátorság, a bajtársi szolidaritás mintaképe.

A Pál utcai fiúk dramatizált változatát 1936-ban Hevesi Sándor feldolgozásában mutatták be, majd 1954-ben Török Sándor állította újra színpadra. A regényből több filmváltozat készült: Nemecsek és társai először a 10-es évek végén keltek életre a filmvásznon Balogh Béla rendezésében; Hollywoodban Frank Borzage, majd 1968-ban amerikai-magyar koprodukcióban Fábry Zoltán forgatott filmet belőle.

**

A PÁL UTCAI FIÚK

Természetrajzóra után együtt a kis csapat: Csónakos, Nemecsek, Geréb, Csele és Boka. Nemecsek elmesélte társainak az előző napi incidenst a múzeumkertben, amikor is az erejéről híres két Pásztor nem hagyta őket játszani, sőt még a golyóikat is elvették tőlük, s ők a veréstől való félelmükben nem mertek ellenkezni a két vagánnyal. A fiúk elhatározzák: ez így nem mehet tovább, szembe kell nézniük a füvészkertiekkel. Este a grundon megbeszélik a haditervet.

A grund a pesti gyerekek alföldje. „Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek másik oldalán nagy házfalak merednek az ég felé.” A Pál utcai grundot az tette nagyszerűvé, hogy kapcsolódott hozzá egy másik nagy telek is, amely egy gőzfűrészelő telepe volt, tele hatalmas farakásokkal. Valóságos labirintust alkottak az erődszerű fahalmok közti szűk kis utcácskák. Mindegyik erődnek megvolt a maga kapitánya, sőt egész tisztikara. Közlegény azonban csak egyetlenegy volt. Nemecsek Ernő.

Délután Nemecsek érkezett elsőnek a grundra. Ahogy körbejárt, egyszer csak előtte termett a vörösinges Áts Feri, az ellenségnek, a füvészkertieknek a vezére. Szegény kis Nemecseknek úgy inába szállt a bátorsága, hogy futásnak eredt.

Kisvártatva megjöttek a többiek is: Boka, a kapitány és a tisztek: Csele, Geréb, Csónakos, Weisz, Kende és Kolnay. Nemecsek izgatottan mesélte el nekik, hogy Áts Feri elvitte a zászlójukat. A fiúk – tekintettel a közelgő háborúra – Bokát megválasztották teljhatalmú elnöknek, aki rögvest kiadta első parancsát: mielőtt még a füvészkertiek megjelennek a grundon, ők mennek el hozzájuk a Füvészkertbe.

És másnap délutánra kész a terv: Boka két bátor katonájával – Nemecsekkel és Csónakossal – az oldalán kimegy a Füvészkertbe, és egy fára feltűzi a névjegyüket: „Itt voltak a Pál utcai fiúk!”

Boka közben gyanakodni kezdett Gerébre. Az utóbbi időben a fiú furcsán viselkedett, mintha féltékeny lett volna Bokára a vezérség miatt.

Miközben Boka ezen morfondírozott magában, a kis csapat kiért a vörösingesek támaszpontjára. Óvatosan lopakodtak előre, nehogy az őrök észrevegyék őket. Egy kis színházi látcsővel szemügyre vették a terepet, s a kis szigeten fölfedezték az ellenséget és köztük egy ismerőst. Geréb volt az. Sietve megkeresték a csónakot, hogy a közelükbe jussanak, és kihallgathassák a haditanács titkait. Szegény kis Nemecsek, nem elég, hogy majd meghalt a félelemtől, még a vízbe is belepottyant a nagy sietségben.

Amikor a szigetre értek, Geréb éppen azt ecsetelte a vörösingeseknek, hogyan lehet a grundot a legkönnyebben elfoglalni. Az áruló Pál utcai fiú még a közreműködését is felajánlotta az ellenségnek. Mert az már biztos, hogy a grundot el kell foglalniuk, hiszen szükségük volt labdahelyre.

Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor a vörösingesek a fegyverekkel bíbelődtek, Boka előugrott a rejtekhelyről, a nagy fánál termett, és kitűzte a cédulát. Mire Áts Feriék fölfedezték a névjegyet, a Pál utcaiak már kifelé igyekeztek.

Ám az ellenség a nyomukba eredt, s a három fiúnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy megbújjanak az üvegházban. Csakhogy Csónakos meggondolatlanul világot gyújtott, s a vörösingesek fölfedezték a rejtekhelyet. Ki-ki bújt, ahová tudott. Boka az ajtó mögé, Csónakos egy polc alá, Nemecsek pedig az aranyhalas medencébe, hiszen ő már úgyis vizes volt. Így aztán megúszták a razziát.

A Pál utcai fiúk közül néhányan gittegyletet alapítottak. Az egyleti gittet a tagok adták közre, aki egy kocsi ablakából, más a kanári fürdőmedencéjéből vagy éppen az énekterem ablakából kaparta ki. Az egyletnek szigorú felépítése volt: a mindenkori soros elnök őrizte és rágta a gittet, hogy meg ne keményedjen, a pénztáros kezelte a tagdíjakat. A kis Nemecsek volt az egylet titkára.

Ám egy szép napon Rácz tanár úr leleplezte őket, elkobozta minden vagyonukat, és szigorúan feloszlatta a gittegyletet.

A fiúk azonban nem törődtek bele a vereségbe, délután a grundon újra megalakították a titkos egyletet. Amikor az esküre került volna sor, Nemecsek hirtelen megpillantotta Gerébet, aki megint ellenük szövetkezett. S hogy szem elől ne tévessze az árulót, faképnél hagyta társait, akik azt hitték, hogy gyáván megfutamodott. Ezért jegyzőkönyvbe vették, csupa kisbetűvel, hogy: „nemecsek ernő áruló!”

Pedig a kis közlegény nagy szolgálatot tett a társaságnak, mert kihallgatta Gerébet, amint az a fatelep őrét arra akarta rávenni, hogy dobja ki a grundról a Pál utcaiakat, helyettük pedig – némi szivarért cserébe – engedje be gazdag barátait.

Futott is Nemecsek egyenesen Bokához, hogy rögtön elmondja neki a hallottakat. Útközben azonban többször is meg kell állnia, mert erős köhögés kínozta: a füvészkerti kaland során alaposan megfázhatott.

Olyannyira meghűlt, hogy édesanyja megtiltotta, hogy elmenjen hazulról. Délután azonban Nemecsek kisompolygott a Füvészkertbe, egyenesen a szigetre tartott, visszalopta a Pál utcaiak zászlóját, amit a vörösingesek zsákmányoltak tőlük, aztán fölmászott egy fára, és várt.

Néhány óra múlva meg is jelentek a vörösingesek és… Geréb. Utolsó tanácskozásra jöttek, amikor Áts Feri kijelöli a grund elleni támadás napját.

A vezér megtudakolta Gerébtől, vajon a Pál utcai fiúk nem gyanakodnak-e arra, hogy átállt közéjük. Geréb lekicsinylően legyintett: még ha sejtenének is valamit, akkor se mernének ujjat húzni vele, mert nincs azok között egy bátor fiú sem!

No, ezt már nem hagyhatta annyiban Nemecsek! Meg kellett védenie a csapat becsületét. Így hát leugrott a fáról, és így kiáltott: „Dehogy nincs!”

Áts Ferinek ingen tetszett ez a vakmerőség, meg is hívta a kisfiút, csapjon fel vörösingesnek. De Nemecsek hajthatatlan volt: tegyenek vele, amit akarnak, de ő soha nem árulja el az övéit.

Így aztán erőszakkal elvették tőle a zászlót, büntetésül pedig megmártották a tóban. Szegény fiú, nem akart gyávának látszani, ezért megadóan tűrte a hideg vizet.

Boka elkészítette a haditervet, mindenkinek kiosztotta a szerepét. A fiúk mind az erődökön voltak, amikor hirtelen megjelent Geréb. Bocsánatot akart kérni Bokától, amiért elárulta őket, bánta már nagyon, s arra kérte az elnököt, vegye vissza a csapatba. Boka azonban hajthatatlan maradt.

Kisvártatva egy jól öltözött, fekete köpenyes úr toppant a grundra: Geréb apja. Azt akarta megtudakolni, igaz-e, hogy a fia áruló. A fiúk csak hebegtek, habogtak, mert végtére is egyedül Nemecsek látta őt szemtől szembe a vörösingesek között. Ám amikor a kis közlegénynek is nekiszegezte a kérdést Geréb apja, az láztól piros arccal, csöndesen azt felelte: „Nem, kérem. Nem áruló.”

Geréb apja büszkén hagyta el a grundot. Boka pedig sírva támogatta haza beteg kis barátját, aki egyre csak azon kesergett, hogy a gittegylet tagjai út árulónak titulálták.

A kis Nemecsek ágynak dőlt. Az osztályban hamar terjedt a híre nagy bátorságának. A gittegylet is úgy határozott, hogy jóváteszi a becsületén esett csorbát: kitörlik a jegyzőkönyvből a megbélyegző beírást.

Geréb levelet írt Bokának, amelyben tudósítja a Pál utcai fiúkat, hogy kihallgatta a vörösingesek hadi tanácskozását, csak hogy jóvátegye szörnyű árulását. Külön hálát érzett Nemecsek iránt, aki megmentette becsületét az apja előtt. Azt a könyvet pedig, amit az édesapjától kapott, rögtön elvitte Nemecseknek ajándékba. Geréb ismét bocsánatért esedezett. Amennyiben visszafogadják, lemond hadnagyi rangjáról, megelégszik az egyszerű közlegénységgel.

Ilyen őszinte megbánásra mi mást tehettek volna a fiúk, mint hogy megbocsátottak Gerébnek, aki boldogan elfoglalta helyét a grundon.

Ám ekkor váratlan küldöttség érkezett az ellenségtől. A hadüzenetet hozták. No meg Nemecsek címét akarták megtudni, hogy meglátogathassák. Mert az olyan bátor ellenséget, mint a kis Nemecsek, még ők is nagyon becsülik.

S valóban, a vörösinigesek képviselői a grundról egyenesen a kis beteghez mentek.

És eljött a nagy nap! Mindkét táborban felálltak a csapatok, aztán megfújták a kürtöket, és a füvészkertiek elindultak a háborúba. A grundra érve két csapatra oszlottak: a Pásztorék vezette csoport behatolt a fatelepre, és a menekülést színlelő Pál utcai csapat nyomába eredt. Áts Feriék pedig kint várakoztak – de várakozott a Pál utcaiak másik fele is. Szóval mindkét csapat azonos hadicselt eszelt ki. És Boka akkor már tudta, hogy a csatát ők nyerik meg.

Csak úgy záporoztak a homokbombák, csattogtak a fakardok; ölre mentek a katonák. S a hátba támadott vörösingesek egymás után estek fogságba. Áts Feri pedig hiába várt a hívó trombitaszóra. A végén mégis rohamot parancsolt. S a fáradt Pál utcaiak a kezdeti sikerek után már-már elvesztették a csatát. Áts Feri a kamrába zárt foglyok kiszabadítására indult, s ha ez sikerül neki, a Pál utcaiaknak végük.

Amint fülsiketítő üvöltéssel törtek előre, egyszerre gy kis alak állta útjukat: Nemecsek Ernő. A lázas önkívületben olyan erő szállta meg a kisfiút, hogy egyetlen mozdulattal a földre teperte a hatalmas Áts Ferit. Ezzel eldőlt az ütközet.

A nagy zárzavarban egy szálig kizavarták a grundról az ellenséget. Nemecseket pedig előléptették kapitánnyá.

Ekkorra odaért a beteg kisfiú édesanyja is, aki sírva eredt a kis szökevény nyomába. Ölébe vette a félájult gyereket, és elindult vele hazafelé. Utána csatasorban masírozott az egész Pál utcai sereg, és a kapuig kísérte őket.

Aztán mindenki ment a maga útjára, csak Boka maradt ott Nemecsekék háza előtt. Rosszat sejtett, tudta, hogy kis barátja már nem épül fel többé. Amint ott sírdogált, búslakodott, egy fiú alakja tűnt föl, ő is Nemecsekék házához tartott. Áts Feri volt az.

A gittegylet közgyűlésén kiköszörülték a Nemecsek Ernő becsületén esett csorbát: nevét csupa nagybetűvel írták be a jegyzőkönyvbe. Aztán megörökítették a csata nevezetes eseményeit.

A kis Nemecsek betegsége igen rosszra fordult. A doktor azt mondta, nem éri meg a reggelt. Eljött Boka, és sorra elmesélte a barátjának, mi lett a vörösingesek vége a csata után. Áts Ferit lecsapták a vezérségről, de hiába, mert az egész csapatot örökre kizárták a Füvészkertből.

A kis beteg lázasan feltápászkodott, és mindenáron ki akart menni a grundra. Alig tudták lefogni. Akkor meg hangos kiáltozásban tört ki, félrebeszélt a magas láztól, mintha a csata elevenedett volna meg előtte. Aztán elcsendesült, és aléltan zuhant a párnájára. Elvesztette az eszméletét. Hiába érkezett meg a gittegylet küldöttsége a díszokirattal, amely Nemecsek Ernő becsületét volt hivatva visszaállítani, a kisfiú már nem olvashatta el – csendben meghalt.

Boka vigasztalanul kóborolt az utcákon, aztán a grund felé vette útját. Nagy szomorúan elmesélte az öreg őrnek, hogyan halt meg Nemecsek kapitány. Búcsúzáskor bepillantott az őrházba, ahol furcsa szerszámok sorakoztak. Némi kérdezősködés után megtudta, hogy pár nap múlva munkások vonulnak a grundra, és az üres telken egy háromemeletes házat építenek… Azon a területen, amelyet annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyta őket.

DORNBACH MÁRIA

Forrás: 66 híres magyar regény 3. kiadás 171-177. old. – Móra Könyvkiadó 1995.