2014. márc. 17.

Gárdonyi Géza (1863-1922): Isten rabjai


Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt; kedves városában, ahová oly sok minden kötötte – Gárdonyi Géza, az „egri remete”. Életében ő is „láthatatlan ember” volt, afféle „kövek alatt nőtt fű” – ahogy egy helyütt mondja: elzárkózott az intim szféráit zavaró tekintetek, külső hatások elől.

Édesapja Ziegler Sándor gépész, az 1848-49-es honvédelem fegyvergyárosa. Előbb a sárospataki kollégiumban „pácolták a fejét” a tanár urak, majd Pesten s végül 1878-tól az egri líceumban. Évekig néptanítóskodik, majd egy sor lapot szerkeszt, komolyakat is, humorosakat is (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika, Magyar Hírlap). 1897 nyarán vonul vissza a közéleti, politikai szereplések színpadáról s az irodalmi közéletből: édesanyjával Egerben telepedik le. Vágyik a „lélek titkos rejtelmeibe”. Élete vége felé titkosírással naplót vezet, spiritiszta szeánszokra jár. A nőkhöz való viszonyát, a róluk alkotott nem éppen hízelgő véleményét meghatározza szerencsétlen házassága, majd reménytelen szerelme Feszty Margit iránt.

Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlen paraszt gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és lojalitás a papság mellett; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen. Volt bőven termő tolla, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és népszeretete, csak épp az anyagi, családi rendezettség hiányzott, s ez szinte megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.

Igen termékeny író, kinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: a Petőfi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia tagsága.

Első munkáin az a sok keserűség és megaláztatás érződik, melyet az egyházi és világi hatalmasságok közt vergődő fiatal tanítónak kell elszenvednie (A lámpás, 1894). Ez később bölcs humorrá szelídül írásaiban. Mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Példátlanul nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e mulattató, humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki leginkább megfelelő műfajt, a paraszti idillt, erős lendülettel emelkedett legnagyobb íróink közé. Rousseau-i szemüvegen át szemlélve az egyszerű észjárású, erkölcsű embereket, nagy melegséggel, őszinte szeretettel festi a falu életét apró rajzok, lírai riportok formájában, jellegzetes írói modorban, tiszta, tömör stílusban (Az én falum, 1898). Színdarabjai közül A bor (1901) érdemel említést, melynek nagy sikerét az magyarázza, hogy a halottnak hitt népszínmű feltámasztását látták benne, megszabadítva a műfajt konvencióitól.

Társadalmi regényeibe elsősorban egyéni életének mély válságát viszi át: a szerelmi szenvedély mindent elsöprő erejét festi, mely a nőből árad, s romlásba viszi a férfit. „A nők az állati lét fenntartói a Földön” – mondja egy helyütt. Utolsó, befejezetlenül maradt műve a Biri, melyet fő művének tartott.

Legismertebbek talán mégis történelmi regényei, melyeket Egerben írt Ő maga az Egri csillagok-at a legjobb, A láthatatlan ember-t a legkedvesebb, az Isten rabjai-t a legszebb regényének tartotta. ezekben főleg azt boncolgatja, hogyan alakul, változik a visszahúzódó, passzív ember a történelmi események sodrában. Mindhárom regényben alsóbb társadalmi osztályból származó férfi szerelmét rajzolja az elérhetetlen magasban álló nő iránt.


Az isten rabjai (1908) Szerb Antal szerint „a legjobb magyar történelmi regény”. „A legegységesebb Gárdonyi-regény – véli Lipp Tamás -, melyben történelmi tény és az írói szándék jól össze van gyúrva.” A regény tökéletesen adja vissza a keresztény középkor hangulatát a Szent Margit-legenda keretében. Az író alapos egyháztörténeti és a Margit-legendára vonatkozó irodalomtörténeti előtanulmányokat végez, helyszínrajzot készít a margitszigeti kolostorról.

A regényben a történelem nem külsőségeiben, hanem szellemében jelenik meg. „Szereplőire a kor hangulata felhőként borul, s ők nem emelkednek ki belőle.”

A tulajdonképpeni történet soványka, de a korkép s az emberek, érzelmek rajza érdekes, zamatos. Tulajdonképpen életképek, hangulatok, elmefuttatások füzére. A korabeli kritika is kiemeli a regény művészi erényeit: „tiszta, finom csipkeszerűségét, igazi poézisát”. Az író Jancsi fráter bőrébe bújva fejti ki nézeteit Istenről, vallásról, életről – s a nőkről is. Jancsi a kolostori nyugalomban nem békét talál, csak szánandó rabokat. A kinti életben a szenvedélyek, a pénz rabjai élnek, a kolostorban Isten rabjai. Érthető, hogy az egyház nem fogadta egyértelmű lelkesedéssel – különösen eleinte – a regényt. Tény, hogy igen különös vallási felfogás lengi be, a lélekvándorlás hiedelme is elő-előbukkan. „Az én vallásom határtalan” – vallja Gárdonyi. Isten bennünk lakozik, kölcsönös szeretetben.

**

ISTEN RABJAI



A tatárjárás okozta sebeiből ocsúdó Magyarországon vagyunk, a fejérvári prépost kertészének portáján, aki egy baleset következtében eltávozott az árnyékvilágból. A prépost, aki jobbára Budán él Béla királynál, a Nyulak szigetére küldi az özvegyet az elárvult tizenkét éves Jancsi gyerekkel. „A király klastromot építtet ottan, apácaklastromot. Annak a kertjét te fogod megművelni, beültetni. Mikorra beköltöznek az apácák, minden zöldüljön benne” – üzeni. „Jancsi azon éjjel keveset aludt. Sohasem járt Budán. Csak a meséből hallotta, hogy ott lakik a király. Némelyik mese arról is szólt, hogy a parasztfiú hogyan barátkozik össze a királykisasszonnyal.”

Négyszögre szabott, téres-tágas új épület a klastrom – templommal, magas kőfallal, nagy udvarral -, ahová Lukács úr, a prépost deákja vezeti őket. Itt kell a Veszprémből jött apácák érkezésére veteményest és virágoskertet létesíteniük. A király is meglátogatja az építkezést a tizenhárom éves kis királyfival, Istvánnal. Rendelkezik, sietteti a munkákat, mert hamarosan a csehek ellen kell hadba indulnia. Jancsi gyerek kíváncsian bámulja a sosem látott mesterembereket, kedvtelve lábatlankodik itt is, ott is. Elemel egy darab máriaüveget, s elrejti a Duna medrében. Elindul, hogy megszemlélje a király várát, mely ideiglenesen szintén a szigeten áll. Váratlanul István királyfival találja szembe magát, aki – legnagyobb megdöbbenésére – makrancoskodó lovát mérgében tőrével leszúrja, kutyáját durván oldalba rúgja.

Májusra kész a Szent Domonkos-rendi klastrom. Jancsi az udvari és papi méltóságok sarkában járva ismerkedik a folyosókkal, termekkel, mindenféle rendeltetésű helyiségekkel. Különleges gonddal építették és rendezték be a rendházat, hiszen itt fog apácáskodni Margit, a királykisasszony is. Jancsi nagy várakozással tekint a királykisasszony érkezése elél, gyakran álmodik vele.

Felvirrad a nagy nap, a kolostor avatása. Tódul az ünnepi díszbe öltözött nép a Duna mindkét partjáról – papok, urak, szolgák, minden rendű-rangú emberek. A szemfüles Jancsi jóvoltából mindenről pontosan értesülhetünk, oda is bekukkant, ahová még a király se.

Míg az érsek beszenteli a templomot, a konyhán készül a pompás, ínycsiklandozó illatú ünnepi ebéd. Jancsi anyja is ott segédkezik. A fiú összebarátkozik egy hozzá hasonló korú, komoly szemű, lányos képű, szőke legénykével, Bálinttal, akinek jóvoltából belekóstol a kuktamesterségbe: segít forgatni a nyársa fűzött borjút.

Végre megérkeznek Veszprémből az apácák s velük egy tejszínarcú, fekete szemű leányka, a királylány, „akit Istennek fehér bárányaként szentelt a felséges királyi pár, hogy elvonja Isten e sokat szenvedett hazáról a pusztító kegyetlen tatárt.”  Jancsi boldog, mert sikerül a lányka közelébe kerülnie: fülig pirosan vizet merít a kútból a szomjazónak, s tenyerén nyújtja felé a poharat. De lelkesedése hamar lelohad: kiteszik a szűrét, mert a regula tiltja, hogy a klastromban férfinép maradjon. A barátok házában talál menedéket s János testvér személyében pártfogót. Másnap sikerül belopóznia anyjához a tejet vivő asszonyokkal. Megtudja „… azt végezték felőle, hogy a szerzet fogadja a szárnya alá”. Domonkos barát lesz, anyja pedig laikus testvér, másodrendű apáca. Csak ilyen címen maradhatnak a kolostor falai között. Jancsi örül, hiszen tudja, hogy „… kiváltságos pálya a szerzeti. A barátok Isten választottjai. Vámot, révpénzt, fuvart nem fizetnek. Hajlékuk minden ház… asztaluk minden asztal. Isten népe ők a földi világban.”

A fiút János barát viszi el a budai rendházba, ahol bemutatja a priornak. Jancsit furcsa benyomások érik: a barátok se mind tudnak olvasni; épp a főapát – a prior – a legrongyosabb; bűn húst enni, tükörbe nézni; a prior előtt csak elsütött szemmel szabad állni; minden cellában korbács függ a falon… De aztán megnyugszik, mert kellemes környezet, barátságos tekintetek, jó illatok veszik körül. Gondoskodnak róla, felöltöztetik; a nálánál alig idősebb Jakab fráter kézen fogja, s megismerteti a többiekkel, Márton mester pedig legfőbb kötelességeivel. Találkozik a híres Julián baráttal, aki a hírt hozta a tatárokról. Áhítattal hallgatja, mikor a „nagy útról”, az ázsiai magyarokról mesél. Nehezen tanulja a regulát, de sok szeretetet tapasztal az idősebbek részéről. „Mindez tetszett volna is neki, csak az ostorozás magyarázatára vált olyanná az arca, mintha citromcseppeket kellene tartogatnia a szájában. – Ne félj attól – biztatta Jakab. – Igaz, hogy fáj, de olyan az a léleknek, mint a testnek a fürdő. Megéledsz, mint a virág az öntözés után.”

Kéthetente vasárnaponként meglátogathatja édesanyját a szigeten. Szegény asszony nehezen törődik bele, hogy még meg se csókolhatja fiát, csak a beszélő rácsán keresztül pisloghat rá búsan. Csak néha juthat beljebb a kis barát, s ha olyankor még Margitot is megpillantja, öröme még teljesebb lesz.

Nyolc évet ugrunk az időben. Jancsi fráter már húszesztendős. Időközben minden domonkos kolostorban töltött egy esztendőt, ez a szokás a novíciusok esetében. Úton a sziget felé, Rudolffal, az orvosbaráttal betérnek egy nemesúr, Bajcsy vitéz házába. Vacsora közben szóba kerül a politika: a magyarok és csehek közötti békekötés, melyek zálogaként Ottokár cseh király felajánlja lányát Béla hercegnek, Béla király pedig a magyar hercegkisasszonyt Ottokárnak. Fontos a béke, hiszen a tatár még mindig fenyegeti az országot. Egy kupa bor mellett az elmúlt évtizedek harcai is felemlítődnek tatárok, velenceiek, muszkák, csehek ellen; a szentföldi, lengyelországi, ausztriai háborúk. A gazda csillogó szemmel dicsekszik mesébe illő hőstetteivel. Rudolf fráter azt ajánlja a hetvenkedő úrnak, mérje össze erejét az ugyancsak markos Jancsi fráterrel, Bacsy magabiztosan ígéri meg, ha a fiú legyűri, választhat magának meg társának egy-egy lovat a méneséből. Ám Rudolf inkább egy díszes aranykelyhet jelöl meg díjul, melyet Bajcsy egy cseh templomból rabolt el. Jancsi könnyedén győzi le a vitézt, aki röstelkedve, de elismeri verségét. Sajnálkozik, hogy „ilyen jó erejű ifjú csuhába bújuk”. Szívesen fiává fogadná, ellátná fegyverrel, lóval. Jancsit meglegyinti a világi élet, a vitézi tettek és egy fehér arcú, szép leány – Margit? – utáni vágy.

Volt ideje a gondolkodásra, csak másnapra érik el úticéljukat, a szigeti klastromot. Büszkén nyújtja át a priornak a kelyhet, amit nyert: „Valamit végre én is adhatok a szerzetnek” – gondolja. Végre újra láthatja anyját, s Margitról is hall egyet-mást: hogy elöl jár az alázatban, böjtben, vezeklőövet hord, a legalantasabb munkákat vállalja magára. „A nemesek leányai henyélnek és vinyároznak, a király lánya, pedig dolgozik, mint valami szolgáló!” –méltatlankodik Marcellusz, Margit gyóntatója.

Jancsi új imádságokat is hozott magával útjáról. Margit megkéri, írja le számára Szent Ferenc imádságát. Jancsi kétségbeesetten veszi észre, hogy épp ezt felejtette Győrben. Mit tehet? Ír maga egyet. A fiút erősen foglalkoztatja a gondolat: miért lesz valaki pap. Ábris frátert kérdezi, miért állt be a szerzetbe, és miért szökött meg egy ízben mégis onnan. Ábris elmeséli, hogyan csömörlött meg a világi élettől fiatalon, és hogyan „próbálta meg az ördög” egy kék szemű fiatalasszony képében, akinek a kedvéért levetette a csuhát. El is vette feleségül, de amikor halott gyermekük született, ezt ő Isten haragjának vélte, és visszatért a klastromba. Mindketten meggyónják a beszélgetést, és igen keservesen vezekelnek érte. Jancsi, aki még azt is elismerte nyilvánosan, hogy gyakran gondol egy apácára, száz korbácsütést kap büntetésül.

Ottokár, a cseh király Budára érkezik. Ellátogat a klastromba is, Margit látására. Jancsit az a megtiszteltetés éri, hogy Marcellusszal ő is jelen lehet. Megdöbben, amikor megtudja a látogatás okát: a béke megpecsételésére Ottokár Margitot akarja elvenni feleségül. Marcelluszt bízza meg a király azzal, hogy lányát rábeszélje a házasságra. Margit azonban megmarad eredeti elhatározása mellett: „Nekem minden földi királynál kedvesebb az én tövissel koronázott királyom.” Hiába próbálja a király és a királyné is jobb belátásra bírni, nem használ se könyörgés, se fenyegetés. Végső elkeseredésében Margit azzal áll elő, ha nem hagyják békében, ő megcsonkítja magát. Azt kéri: „Adjátok rám a végső szentelést, a fekete kendőt. Hogy ne háborgassanak engem többé soha.” Béla király úgy oldja meg a gordiuszi csomót, hogy felajánlja Ottokárnak lengyelországi unokája, a szép Kunigunda kezét. „Meg is történt az esküvő Pozsonyban. Margit tehát békén maradt. De a királyi család meghidegült iránta.” Feléje se néznek a klastromnak, megszűnnek a rendszeres adományok. Ennek következményeképpen megvonják Margittól odabenn a kiváltságokat: lepedőt, vánkost, inget, ezüsttányért, -poharat. Ridegség, ellenségesség veszi körül. Bár később, szülei megbékélése után visszakapja ezeket, már nem akar többé élni velük. Megelégszik az óntányérral, ónpohárral, vaskéssel, hál puszta szalmazsákon, durva szalmapárnán, takarózik hitvány szőrcsutakkal. A királyi pár beleegyezik végre, hogy Margitot beszenteljék. 1262-ben nagy pompával végbemegy a szertartás.

Béla király idősebbik fia fellázad, mert hiába koronázott király, a Morva mezei csata óta, ahol elvesztették Stájerországot, nincs országa többé. Követeli apjától, ossza meg vele hatalmát.

Szikárdusz atya, a prior a szokásos havi cellavizit közben furcsa iratcsomót talál Jancsi fráter írásával, egy szép lányhoz – egy apácához – írott sóvárgó gondolatok fűzérét. Vizsgálat indul: kihez írta a bűnös sorokat, elküldte-e a másolatot, érkezett-e rá válasz? Az apácakolostorban is érdeklődnek, s ott előkerül az imádság, amit egyszer Margitnak írt. Jancsi bevallja tettét, de hogy kihez írta a vágyakozó sorokat, arról hallgat. Kemény büntetést kap, de nem ez bántja. Nem érti, miért bűn az, ha valaki leírja álmai foszlányait. Szomorú azért is, mert megtudja, hogy épp Jakab fráter árulta el, akit a legközelebb érzett magához. „Olyat tettél ellenem, amit bárkitől inkább vártam volna, hogysem tőled! Álnokság az, amit cselekedtél” – panaszolja. Büntetésül el kell hagynia a kolostort, Marcelusszal járja az országot.

1265-öt írunk. Harmadik esztendeje rója Jancsi Marcelusszal az utakat. Esztergomba érve nagy sokadalom közepén találják magukat. Bár egy véres csata után megbékélt Béla király fiával, és átengedte neki a vármegyék egy részét, elmérgesedett a régi viszály: Béla király ismét fegyverkezni kényszerül a fia, István ellen. A zsibongó készülődők között ismerősökbe botlanak: ott hangoskodik Bajcsy vitéz, s vidáman iddogál fia és sógora társaságában a nemrég ismét „kiugrott” Ábris.

Híre jön, hogy Béla elvesztette a csatát. Szomorú ütközet volt: magyar a magyar irtotta. Végül Margit békíti össze az apát a fiúval. De a királyné s nagyobbik lánya, Anna sosem bocsát meg Istvánnak.

Jancsit visszafogadják a szigeti klastromba kertésznek. Jakab testvéri örvendezéssel borul a nyakába. Úgy adódik, hogy bemehet az apácákhoz, láthatja anyját – és Margitot. Jancsi „alig ismert reá. A holdvilág-méla szépség helyett egy összevon t szemöldökű, sovány, sárga arcú kis apáca vánszorgott előtte.” Megdobban a szíve, Mert Margit megismeri, de elszorul a szíve, hogy így kell látnia őt. A királylány agyondolgozza és agyonimádkozza magát.

A hosszú távollét után Jancsi ismét paradicsommá varázsolja az elgazosodott kertet. Messze földről csodájára járnak a kertész fráterek. A gyermekkorában elcsent máriaüveggel a kerti kamrát melegházzá alakítja, hogy télen is virágozzanak a liliomok. Rájön a rózsaolaj készítésének titkára. Elhatározza, hogy Margit számára tégelybe gyűjti.

Unokája védelmében Béla király még egyszer utoljára fegyvert fog. A szerbek ellen fényes győzelmet arat. Bölcsen maga mellé állítja Urosz királyt.

Jancsi gondolatai azon járnak: mi lett volna belőle, ha nem lép a szerzetbe, talán boldogabb lett volna „odakinn”. És épp ekkor becsenget Ábris, volt szerzetestársa. Meghalt a fia, szeretne ismét visszatérni a szerzetbe. Bünteti az Isten, mert az asszonyra hallgatott. Margit egyre jobban távolodik az e világi élettől. „A szeretet mértéke a szenvedés” – vallja. Híre jár, hogy csodatévő: fény árad a testéből, imádsággal gyógyítja a betegeket, képes vizet fakasztani. Többekkel együtt Jancsit is kigyógyítja bajából.

Gyötrelmes gyász éri a királyt: meghal kedvesebbik fia, Béla. 1270-ben követi a sírba gyermekét. Pár hónap múlva utánuk megy a királyné is. Épp mikor már Jancsi büszkeségei, a liliomok a januári tél ellenére bimbózni kezdenek a kerti házikóban, megbetegszik a királykisasszony. Tragikus gyorsasággal, nyolc nap alatt sírba hajlik.

Jancsi keserű könnyekkel siratja el. Amikor látomásaiban megjelenik előtte liliommal a kezében, bemegy a kerti házba, és mind levágja a liliomokat. Behinti őket a rózsaolajjal, viszi a ravatalhoz, s Margit kezébe teszi: „Neked neveltem. Téged illet, Isten lilioma!” – S ahogy lehajolt, ajkát gyöngéden rányomta a halott hideg kis kezére.”

SZATHMÁRY ÉVA


Forrás: 66 híres magyar regény 3. kiadás 121-131. old. – Móra Könyvkiadó 1995.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése