2014. márc. 17.

Gárdonyi Géza (1863-1922): A láthatatlan ember



 Az egri vár kertjében, a Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt; kedves városában, ahová oly sok minden kötötte – Gárdonyi Géza, az „egri remete”. Életében ő is „láthatatlan ember” volt, afféle „kövek alatt nőtt fű” – ahogy egy helyütt mondja: elzárkózott az intim szféráit zavaró tekintetek, külső hatások elől.

Édesapja Ziegler Sándor gépész, az 1848-49-es honvédelem fegyvergyárosa. Előbb a sárospataki kollégiumban „pácolták a fejét” a tanár urak, majd Pesten s végül 1878-tól az egri líceumban. Évekig néptanítóskodik, majd egy sor lapot szerkeszt, komolyakat is, humorosakat is (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika, Magyar Hírlap). 1897 nyarán vonul vissza a közéleti, politikai szereplések színpadáról s az irodalmi közéletből: édesanyjával Egerben telepedik le. Vágyik a „lélek titkos rejtelmeibe”. Élete vége felé titkosírással naplót vezet, spiritiszta szeánszokra jár. A nőkhöz való viszonyát, a róluk alkotott nem éppen hízelgő véleményét meghatározza szerencsétlen házassága, majd reménytelen szerelme Feszty Margit iránt.

Életében és művészetében sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a létfenntartásért; a műveletlen paraszt gúnyolása és meleg szeretet a falusi emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok; egyházellenesség és lojalitás a papság mellett; hajlam a remeteségre és nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen. Volt bőven termő tolla, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és népszeretete, csak épp az anyagi, családi rendezettség hiányzott, s ez szinte megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.

Igen termékeny író, kinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: a Petőfi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia tagsága.

Első munkáin az a sok keserűség és megaláztatás érződik, melyet az egyházi és világi hatalmasságok közt vergődő fiatal tanítónak kell elszenvednie (A lámpás, 1894). Ez később bölcs humorrá szelídül írásaiban. Mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl. Példátlanul nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e mulattató, humoros parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki leginkább megfelelő műfajt, a paraszti idillt, erős lendülettel emelkedett legnagyobb íróink közé. Rousseau-i szemüvegen át szemlélve az egyszerű észjárású, erkölcsű embereket, nagy melegséggel, őszinte szeretettel festi a falu életét apró rajzok, lírai riportok formájában, jellegzetes írói modorban, tiszta, tömör stílusban (Az én falum, 1898). Színdarabjai közül A bor (1901) érdemel említést, melynek nagy sikerét az magyarázza, hogy a halottnak hitt népszínmű feltámasztását látták benne, megszabadítva a műfajt konvencióitól.

Társadalmi regényeibe elsősorban egyéni életének mély válságát viszi át: a szerelmi szenvedély mindent elsöprő erejét festi, mely a nőből árad, s romlásba viszi a férfit. „A nők az állati lét fenntartói a Földön” – mondja egy helyütt. Utolsó, befejezetlenül maradt műve a Biri, melyet fő művének tartott.

Legismertebbek talán mégis történelmi regényei, melyeket Egerben írt Ő maga az Egri csillagok-at a legjobb, A láthatatlan ember-t a legkedvesebb, az Isten rabjai-t a legszebb regényének tartotta. ezekben főleg azt boncolgatja, hogyan alakul, változik a visszahúzódó, passzív ember a történelmi események sodrában. Mindhárom regényben alsóbb társadalmi osztályból származó férfi szerelmét rajzolja az elérhetetlen magasban álló nő iránt.


A láthatatlan ember-ben (1902) Attila kora  kél életre… „Egy este arra gondoltam, hogy Attila temetését kellene megfesteni. (…) Elolvastam Thierryt, Fesslert, Priscos rhétort (…) Priscos különösen megragadott. Szinte önként kínálkozott a gondolat, hogy egyik szolgáját teszem meg ablaküvegül, s azon át mutatom meg a hun kornak mozgalmait. Hogy a rabszolga alkalmas médium legyen, teremtenem kellett melléje egy hun leányt, aki odaköti a hun földre.” De ki is az a rabszolga? Az előszóból világosan kiderül az is: „Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. (…) Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Amolyan kosztümös énregény tehát ez, szemérmes önvallomás. A történelmi mez mögött Zétában a bölcselkedő, pesszimizmusra hajlamos kamasz Gárdonyi rejtőzik. Erre utal a sok kedves, megmosolyogtató anakronizmus is.

**
A LÁTHATATLAN EMBER



Trákiában, a Kelet-római Birodalom egyik tartományában, Kr. után 440-ben élt egy hatgyermekes özvegyember. A kényszer – hogy ha nem szerez pénzt, elviszik adóba egyetlen tehenét, s a család éhen vész – arra viszi, hogy eladja rabszolgának legnagyobb fiát, a 12 esztendős Teofilt. Egy magas rangú bizánci úr, Maiksziminosz veszi meg három gyermeke számára, akik válogatott kínzásokkal gyötrik – saját mulatságukra. Ha panaszkodni merészel, kegyetlenül megverik. Egy ízben vendég érkezik a házhoz, a császár bizalmas embere, a tudós Priszkosz rétor. Megsajnálja a szenvedő gyereket, s megveszi. Zétának nevezi el a szorgalmas, tanulékony fiút. Gondosan neveli, fiaként bánik vele, s Zéta az évek során nagy tudásra tesz szert rajongva szeretett gazdája mellett. Annira ragaszkodik hozzá, hogy amikor letelik a szokásos rabszolgaidő, a 8 év, és Priszkosz egy száz aranyat tartalmazó bőrzacskót ajándékozva neki, visszaadja szabadságát, a fiú így fordul hozzá: „Neked köszönhetem, utam, hogy kiemeltél az állati sorból… hogy világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. Ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak, ahogy voltunk.”

Így aztán amikor a császár követségbe Attilához küldi Priszkoszt, Zéta is vele megy. A hosszú úton megtanul hunul Deéltől, egy szökevény hun süvölvénytől. Deél az egyik hun főúr, Csáth egykori szolgája, és azért kellett menekülnie, mert kitudódott, hogy beleszeretett Csáth leányába. Most a bizánci követek Attila követelésére a többi Bizáncba szökött hunnal együtt visszaviszik hazájába. Tudja, hogy kínos halál vár rá: karóba húzzák. Zéta tőle kérdezi, miért élnek a hunok – maga Attila is – sátorban. A fiú így válaszol: „A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltba hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar…”

Megérkezésükkor Attila „kutyaharapta képű”, gőgös, aranyláncos urakat küld hozzájuk, tudakolni, miért jöttek. Válaszuk nem tetszik neki; fel is út, le is út – üzeni. Priszkosz megkörnyékezi egyiküket, Csáthot, segítse őket, hogy Attila elé juthassanak. Ezalatt Zéta megbámulja az ideiglenes tábor díszes, jelvényes sátrait. Az egyik cifra, gyöngyös női sátorból finom arcú, 16 éves forma, büszke lányt lát kilépni: Csáth lánya az, Emőke, aki miatt a szegény hun legénynek meg kellett halnia. A lánynak különös vonzereje van, Zéta a sarkáig elzsibbad látásától, holott tudja, szerelme nemcsak reménytelen, de halálos veszedelmet is jelent a számára.

Közben Priszkosznak sikerül elérnie, hogy a fejedelem fogadja. „… dísztelen kis terembe léptünk… festetlen karosszékben ült egy fekete szakállú, középtermetű ember… sötét tekintetű apró kélt szemét mindjárt a belépésünkkor ránk szegezte… hangja olyan volt, mint az oroszlánordítás.” Követeli, hogy a görög császárhoz futott szökevényeket hiánytalanul hozzák vissza, különben nem tárgyal. Várakozásra kell tehát berendezkedniük, s menniük, ahová a felkerekedett hun tábor megy. Útközben a vihar Attila bátyjának, Budának a falujába kergeti őket. Az özvegy királyné kedvesen fogadja az érkezőket, száraz medvebőrt, egy csobolyó bort, vaddisznósonkát küld nekik. Priszkosz köszönetül egy kosár virágot szedet Zétával a királynénak. Zéta azonban letér Csáthék sátra felé, s egy hirtelen gondolattal a feléje lépdelő Emőke lába elé szórja a virágot. Először kényszerül hazudni Priszkosznak, a lelkében keserű gondolatok kavarognak: „Hát megőrültem én, hogy lelkem minden gondolatával egy olyan lány körül szédelgek, aki mellett maga a hóhér őrködik!” Emőke meg akarja jutalmazni Zétát a virágokért, ám amikor a fiú azt kéri, csókolhassa meg a lán kezét, az lovaglóvesszejével az arcába csap s rákiált: „Szemtelen kutya!” Később megbánja tettét, visszalovagol hozzá, és csókra nyújtja a kezét, de a fiú büszkén elhárítja a későn jött kegyet.

Közelednek Attila városához. A hatalmas kiterjedésű sátortáborban csak néhány szépen faragott faház emelkedik Attila és főurai számára. A város szélén helyezkednek el a kovácsműhelyek meg a ménes, csorda, nyáj. Az élet a sátrak előtt, között folyik. Csak a nők és a rabszolgák dolgoznak; a férfiak haditornával múlatják az időt, no meg esznek-isznak, beszélgetnek. A főemberek sátrai körül a pompa kápráztató: nem csoda, a hunok már a fél világot végigrabolták. Azt tartják, Isten kardja segítette őket.

A legújabb esküvőjéről érkező Attila fogadására felvonul a királyi család: az öt nagyobb fiú és a tízéves kis Csaba anyjával, Rika királynéval. Csáth meghívja a görög követeket is az ünnepi asztalhoz. Míg ura, Priszkosz vendégeskedik, Zéta buzgón lejegyzi a történeteket, hiszen tudja, gazdája könyvet akar írni az itt látottakról.

Egy napon Rika királynét látogatja meg Priszkosz, Zéta is vele tart. Nagy örömére itt viszontlátja Emőkét. A hölgyeknek igen megtetszik az ajándékba vitt kancsó mintázata, Zéta ajánlkozik, hogy hímzőrámára rajzolja számukra. A királynénak annyira megtetszik a fiú, hogy megkéri Priszkoszt, máskor is küldje el hozzá. Így aztán bejáratos lesz a királynéhoz, elszórakoztatja őt és a körülötte lévőket. Mesél a bizánci szokásokról, női viseletről. A királyné kikérdezi, és Zéta elmondja neki szomorúan indult életét. Szívesen jár ide, mert itt módja van találkozni, sőt néha beszélgetni is Emőkével. De nem sokáig tart a jó világ: Attila végre választ ad a császár levelére, a görög követek hazaindultak. Zéta nehéz szívvel válik meg a hun fővárostól. Búcsúzóul a királyné megajándékozza egy zacskó arannyal. Zéta szeretné még egyszer látni Emőkét, búsan bámul Csáthék ablakára, mikor valaki egy rózsát dob le neki. Talán Emőke?

Már jó pár napja úton vannak, de Zéta képtelen belenyugodni, hogy többé nem láthatja a lányt. Gondol egyet, levelet ír Priszkosz nevében Csáthnak, melyben felajánlja magát rabszolgául. Ír egy másikat is urának, Priszkosznak, a bocsánatát kéri. Visszafelé mentében utoléri a hun főváros felé tartó másik görög követséget, csatlakozik hozzájuk. Egyik éjjel, ösztönére hallgatva, elássa a Priszkosztól származó száz aranyát. Rossz sejtése beigazolódik, mert alighogy megérkeznek Attila táborába, a hunok megkötözik, megmotozzák őket. A rémült követektől Vigilásztól elveszik a nála talált száz font aranyat s Zétától is a királynétól kapott erszényt és a Csáthnak szóló levelet. Attila elé vezetik őket. Vigilász bevallja: az aranyat Krizafiosz, a császár testőrkapitánya küldi a hun Edekonnak vérdíjul Attila fejéért. Csakhogy Edekon ezt előre elmondta Attilának, így fogva meg a császárt a maga szőtte hálóban. Attila lefogja a görögöket, s Krizafiosz fejét követeli.

Zéta – ahogy akarta – Csáth rabszolgája lesz. Csáth – nem értvén, mire jó a fiú sok tudománya – „csak azért tartja maga mellett, hogy gyönyörködjék benne, mint valami köszörült kőben. Hordozza, mint a láncait, gyűrűit, bárhová megy, kísérteti vele magát.” Szép ruhában járatja. Zéta módot talál, hogy elmondja Emőkének, miatta jött vissza. A lány erre csak azt feleli: „Tudod-e, hogy az életeddel játszol, semmiért?” Nem remélhet hát.

Megjön a tél, s vele a görög követek. Priszkosztól is hoznak egy levelet, melyben arra kéri Csáthot, ha megtalálná Zétát, küldje vissza hozzá. Csáth bőszülten ugrik neki Zétának, mert megérti, hogy az becsapta őt. Mérgében alaposan összetöri a fiút. Biál táltos gyógyítja, a cselédek ápolják, köztük is különösen gondossággal a kis olasz rableány, Dsidsia. Emőke is meglátogatja, kéri, menjen vissza hazájába. De Zéta így felel: „Ha csak árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg.”

Tavasz van, mire Zéta felgyógyul. Elsajátítja a hadimesterségeket: a nyilazást, lándzsavetést, hadilovaglást, kürtjeleket. Híre jár, hogy meghalt a görög császár, helyette asszony ült a trónra: Pulhéria. Attila nem nyugszik: mindenáron bele akar kötni a Római Birodalomba. Követeket küld hát, kérjék meg számára Valentiniánusz római császár húgának, Honoriának a kezét s vele a birodalom felét. A nemleges válaszra lázasan készülődni kezd Róma ellen.

Gyülekeznek Attila táborába az alánok, belonok, kazárok, kvádok, svábok, szarmaták, jászok s megannyi felfegyverzett nép. Napokig tart a számlálás: roppant had gyűlt ott össze. Égi jel is véres harcot jósol: megjelenik egy hatalmas üstökös. Zéta is buzgón készülődik, szeretné kitüntetni magát a harcban, hogy ily módon kiemelkedjék a rabszolgasorból, az urak közé- verekedje fel magát, s méltó legyen Emőke kezére, aki a búcsúnál megengedi, hogy Zéta végre megölelje, megcsókolja, de nem ígér neki semmit.

„A had, mint özönlő árvíz, úgy haladt nyugotnak. A városokat elégették. Akit megfoghattak, rabszíjra fűzték. A szőnyeg, ruhaféle a szekerekre került… az arany- és ezüstkincsek külön vasládákba, a ravók és kincsőrök ügyelete alá.” Attilát két legényfia kíséri: Aladár és Ellák. Az egyik felperzselt városban Zéta szeme láttára vonszol az egyik gyepida egy sikoltozó nőt. A fiú felvonja íját, s nem törődve azzal, hogy ha meglátják, agyonverik érte, lenyilazza a gyepidát. Ez első gyilkossága.

Átkelnek a Rajnán. Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Attilához, a kőházak lakói a rómaiakhoz futnak. A kékes távolban feltűnik Katalaunum városa. Hírek jönnek-mennek: mely népek növelik Aecius táborát. Aeciustól, a római vezértől joggal tart Attila; együtt nevelkedtek, Aecius a hun harcmodor jó ismerője hát.

Át kell menniük Troa városán. Lupusz, az agg püspök bátran odaáll Attila elé. A király az ő kedvéért megkíméli a várost és lakóit: a had rendben vonul át. A sereget a pestis tizedeli, Zéta társa is áldozatul esik a kórnak.

Végre szemben áll a két sereg a katalaunumi síkon. Megcsördül Attila tábora: rendezik a dárdalövő gépeket, faparittyákat, kőhányókat, gépíjakat. A hálás Lupusz püspök megáldja a harcba induló Attilát: „Isten boldogítson azzal, hogy a vihar után lásd az ujjáéledést, s ahogy az Isten a te kezeddel verte a világot, a te kezeddel is áldja.” A táltosok áldozatokat mutatnak be, faggatva a túlvilági szellemeket; a hun papok fehér lovat áldoznak, a szarmaták és gelonok embert. Megszólalnak a kürtök, Attila ellovagol a sorok előtt, a sereg éljenzése meg-megújuló mennydörgés. Zéta sápadt, hallgatag. Úgy érzi, mintha egy láthatatlan dög kutya hideget nyalt volna az arcára. Csáth rikolt egyet: „Haj rá, Isten urunk!” És megindulnak. Zétát közvetlenül gazdája mögött viszi a ló. Száll már a nyilak felhője, csattognak a szöges buzogányok. Pajzsok duhogása, rikoltás, lovak prüsszögése. Porfelhő. Zétában irtóztató erő horgad: üt jobbra-balra, ahol fejet lát. Arcáról omlik a veríték és – a vér. Megsebesült. De nincs idő pihenésre. Jönnek a frankok, az almorikok. Attila is felrobog testőreivel. Zéta már irtózik a gyilkolástól, a sok vértől, halomban heverő holttesttől, a lótetemektől. Mígnem egy bárd úgy fejen sújtja, hogy ő is leszédül lováról a halottak közé.

Mire felocsúdik már sötét este van, vége a csatának. Csak a fejét tudja mozgatni, be van ékelődve a halottak, döglött lovak közé. Szomjazik. Végül egy római sebesült segít rajta: kihúzza a hullák alól. Térdéből egy törött lándzsahegy áll ki, nekiveselkedik s kirántja. Fáklyások járják a mezőt számba venni a sebesülteket, halottakat. Reggel van, mire őt is saroglyára teszi,, s a patak partjára viszik, a többi sebesült mellé. Zétát forróság önti el, vért hány, dagad a hónalja. Megmenekült a csatából, de beleesett a pestis. Így hiába könyörög, ott hagyják. Szerencséjére megtalálja a borostömlőjét, mohón kiissza a savanyú, méregerős bort, s nyomban elalszik. Közben megárad a patak, a holttestekkel együtt Zétát is hátukra veszik a hullámok. Mintha a másvilágra utazna! Estefelé csuklyás embereket lát a parton. Katalaunok. Kiáltására kihúzzák. Egy papot lát meg köztük, annak nyöszörög latinul: „Reverendissime domine, én Lupusz püspök rabja vagyok!” És ez a szerencséje. Tiszta, fehér ágyban ébred. Az öreg, jóságos püspök ápolja: „Isten adta nekem ezt a fiút – mondogatja a többieknek. – Meglátjátok, ebből szent ember lesz.” Fiaként bánik vele, s nem győz betelni a tudományával. Azt tervezi, hogy felszenteli, s utódjául jelöli.

Télen a városi gyerekeket tanítja Zéta a papokkal együtt. Jó dolga van, de ő „hazavágyik” a hunokhoz – Emőkéhez. A várost is eléri a pestis. Egy haldokló gazdag polgár Zétára hagyja a vagyonát. Ő azonban csak egy meggyszín bársonyruhát, rangos fegyverzetet s a legjobb paripát választja ki, s esteledés után elhagyja a várost. Irány napkelet!

Sárguló ősz van, mire eléri a Duna partját. A város kihalt, Attila ismét háborúzik. Csodálkoznak, örülnek érkeztén, már halottnak hitték. Csáth házánál ölelik, kezét szorongatják, ruháját simogatják, Dsidsia a nyakába borul. A királyné is tüstént hívatja, ott végre újra látja Emőkét. Mindent sorra el kell mesélnie. Fáj neki, hogy Emőkét csak Attila viselt dolgai érdeklik.

Megérkezik a győztes Attila s vele Csáth is. Örvendezve kezet szorít Zétával. De ahelyett, hogy érdemeire tekintettel felszabadítaná, Attilának ajándékozza. Szükség van tudására, rátermettségére a hatalmas zsákmány elosztásánál, felbecsülésénél. Attila megkülönböztetett módon bánik vele: becsüli hamarosan első lesz a szolgák között. Hetente átmegy Csáthékhoz, Emőkével is szót vált néha. De a lány csak Attila felől kérdezősködik. A felserdült Dsidsia rajongással veszi körül. Zéta, mintha most látná először, elámul a szépségén: „ha nem volna Emőke a világon, ez a lány épp jó lenne énnékem” – gondolja. Ismét módjában állna felszabadulni, egy milánói patrícius szívesen kiváltaná, de ő maradni akar.

Attila új esküvőre készül: Ildikót, a szép szőke germán királylányt veszi el. Zéta azt reméli, Attila ebből az alkalomból nemcsak felszabadítja, de gazdaggá is teszi. Ám vége minden reménységének: Attilát holtan találják az esküvői ágyon. Nehezen nyugszanak bele a veszteségbe – még a gyilkosság gondolata is felvetődik. Határoznak: elterelve a Tisza folyását, annak medrébe temetik hármas koporsóba. Kedves szolgáinak, így Zétának is, fekete, zárt csuklyában kell a halottat kísérnie. A temetés előtti éjjelen megjelenik Dsidsia, s könyörögve kéri, ne menjen el a temetésre. Álmot látott: Attila lóháton szállt a felhők közé, véres lovak, véres emberek kíséretében. Zéta is köztük volt. A lány azt is elárulja, annak idején ő dobta a rózsát Zétának az ablakból. A fiú dühösen elküldi, de a sors mégsem akarja, hogy a koporsókísérők közt legyen. Emőke keresi fel titokban, gyászruhába öltözötten, s ráveszi, engedje meg, hogy helyette ő vegye fel a fekete csuklyát. Zéta nem tud ellenállni a kérésének. Ő maga így csak messziről, egy fa tetejéről nézi a temetést. Hallja, hogy a visszaengedett víz hogyan nyeli el nagy robajjal a sírt. Megtudja a visszafelé szállingózók szavából hogy a gyászcsuklyásokat és a lovakat mind lenyilazták Attila koporsója körül. Emőkét is. Rádöbben: Emőke Attilát szerette éppoly reménytelenül, mint ő a lányt.

Révedezéséből Dsidsia rebbenti fel: „Menekülj! A nép két pártra szakadt! Irtózatos a vérengzés a városban!” Zéta ráébred: az ő őrzőangyala mindenkor Dsidsia volt. Csendben kézen fogja, s hátat fordítva az égő városnak, együtt elindulnak.

SZATHMÁRY ÉVA

Forrás: 66 híres magyar regény 3. kiadás – Móra Könyvkiadó 1995.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése