Forrás: www.aranylant.hu
Az egri vár kertjében, a
Bebek-bástyán nyugszik – szemben a házzal, ahol élt; kedves városában, ahová
oly sok minden kötötte – Gárdonyi Géza, az „egri remete”. Életében ő is
„láthatatlan ember” volt, afféle „kövek alatt nőtt fű” – ahogy egy helyütt
mondja: elzárkózott az intim szféráit zavaró tekintetek, külső hatások elől.
Édesapja Ziegler Sándor
gépész, az 1848-49-es honvédelem fegyvergyárosa. Előbb a sárospataki
kollégiumban „pácolták a fejét” a tanár urak, majd Pesten s végül 1878-tól az
egri líceumban. Évekig néptanítóskodik, majd egy sor lapot szerkeszt,
komolyakat is, humorosakat is (Garabonciás Diák, Tanítóbarát, Szögedi paprika,
Magyar Hírlap). 1897 nyarán vonul vissza a közéleti, politikai szereplések
színpadáról s az irodalmi közéletből: édesanyjával Egerben telepedik le. Vágyik
a „lélek titkos rejtelmeibe”. Élete vége felé titkosírással naplót vezet,
spiritiszta szeánszokra jár. A nőkhöz való viszonyát, a róluk alkotott nem
éppen hízelgő véleményét meghatározza szerencsétlen házassága, majd reménytelen
szerelme Feszty Margit iránt.
Életében és művészetében
sok az ellentmondás, kettősség: világmegváltó szándék és küzdelem a
létfenntartásért; a műveletlen paraszt gúnyolása és meleg szeretet a falusi
emberek iránt; könnyed humor és komoly, világjobbító gondolatok;
egyházellenesség és lojalitás a papság mellett; hajlam a remeteségre és
nyugtalan vándormadárlélek. „Mindene megvolt ahhoz, hogy Jókai örökébe lépjen.
Volt bőven termő tolla, sok-sok meséje, történelmi képzelőereje, szorgalma és
népszeretete, csak épp az anyagi, családi rendezettség hiányzott, s ez szinte
megbénította munkakedvét” – írja Mezei József.
Igen termékeny író,
kinek életében a kudarcokat szép elismerések enyhítik: a Petőfi Társaság, a
Magyar Tudományos Akadémia tagsága.
Első munkáin az a sok
keserűség és megaláztatás érződik, melyet az egyházi és világi hatalmasságok
közt vergődő fiatal tanítónak kell elszenvednie (A lámpás, 1894). Ez később
bölcs humorrá szelídül írásaiban. Mint a paraszti élet ábrázolója tűnik föl.
Példátlanul nagy sikert arat Göre Gábor-könyveivel, e mulattató, humoros
parasztkarikatúrákkal. Majd meglelve a neki leginkább megfelelő műfajt, a
paraszti idillt, erős lendülettel emelkedett legnagyobb íróink közé. Rousseau-i
szemüvegen át szemlélve az egyszerű észjárású, erkölcsű embereket, nagy
melegséggel, őszinte szeretettel festi a falu életét apró rajzok, lírai
riportok formájában, jellegzetes írói modorban, tiszta, tömör stílusban (Az én falum, 1898). Színdarabjai
közül A bor (1901) érdemel említést, melynek nagy sikerét az magyarázza, hogy a
halottnak hitt népszínmű feltámasztását látták benne, megszabadítva a műfajt
konvencióitól.
Társadalmi regényeibe
elsősorban egyéni életének mély válságát viszi át: a szerelmi szenvedély
mindent elsöprő erejét festi, mely a nőből árad, s romlásba viszi a férfit. „A
nők az állati lét fenntartói a Földön” – mondja egy helyütt. Utolsó,
befejezetlenül maradt műve a Biri, melyet fő művének tartott.
Legismertebbek talán
mégis történelmi regényei, melyeket Egerben írt Ő maga az Egri csillagok-at a legjobb, A
láthatatlan ember-t a legkedvesebb, az Isten
rabjai-t a legszebb regényének tartotta.
ezekben főleg azt boncolgatja, hogyan alakul, változik a visszahúzódó, passzív
ember a történelmi események sodrában. Mindhárom regényben alsóbb társadalmi
osztályból származó férfi szerelmét rajzolja az elérhetetlen magasban álló nő
iránt.
A láthatatlan ember-ben (1902) Attila kora
kél életre… „Egy este arra gondoltam, hogy Attila temetését kellene
megfesteni. (…) Elolvastam Thierryt, Fesslert, Priscos rhétort (…) Priscos
különösen megragadott. Szinte önként kínálkozott a gondolat, hogy egyik
szolgáját teszem meg ablaküvegül, s azon át mutatom meg a hun kornak
mozgalmait. Hogy a rabszolga alkalmas médium legyen, teremtenem kellett melléje
egy hun leányt, aki odaköti a hun földre.” De ki is az a rabszolga? Az
előszóból világosan kiderül az is: „Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom:
nem ismer engem senki. (…) Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem
ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Amolyan kosztümös énregény tehát ez,
szemérmes önvallomás. A történelmi mez mögött Zétában a bölcselkedő,
pesszimizmusra hajlamos kamasz Gárdonyi rejtőzik. Erre utal a sok kedves,
megmosolyogtató anakronizmus is.
**
A LÁTHATATLAN EMBER
Trákiában,
a Kelet-római Birodalom egyik tartományában, Kr. után 440-ben élt egy
hatgyermekes özvegyember. A kényszer – hogy ha nem szerez pénzt, elviszik adóba
egyetlen tehenét, s a család éhen vész – arra viszi, hogy eladja rabszolgának
legnagyobb fiát, a 12 esztendős Teofilt. Egy magas rangú bizánci úr,
Maiksziminosz veszi meg három gyermeke számára, akik válogatott kínzásokkal
gyötrik – saját mulatságukra. Ha panaszkodni merészel, kegyetlenül megverik.
Egy ízben vendég érkezik a házhoz, a császár bizalmas embere, a tudós Priszkosz
rétor. Megsajnálja a szenvedő gyereket, s megveszi. Zétának nevezi el a
szorgalmas, tanulékony fiút. Gondosan neveli, fiaként bánik vele, s Zéta az
évek során nagy tudásra tesz szert rajongva szeretett gazdája mellett. Annira
ragaszkodik hozzá, hogy amikor letelik a szokásos rabszolgaidő, a 8 év, és
Priszkosz egy száz aranyat tartalmazó bőrzacskót ajándékozva neki, visszaadja
szabadságát, a fiú így fordul hozzá: „Neked köszönhetem, utam, hogy kiemeltél
az állati sorból… hogy világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél,
hanem jó szívvel. Szép ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. Ne küldj el
engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak, ahogy voltunk.”
Így
aztán amikor a császár követségbe Attilához küldi Priszkoszt, Zéta is vele
megy. A hosszú úton megtanul hunul Deéltől, egy szökevény hun süvölvénytől.
Deél az egyik hun főúr, Csáth egykori szolgája, és azért kellett menekülnie,
mert kitudódott, hogy beleszeretett Csáth leányába. Most a bizánci követek
Attila követelésére a többi Bizáncba szökött hunnal együtt visszaviszik
hazájába. Tudja, hogy kínos halál vár rá: karóba húzzák. Zéta tőle kérdezi,
miért élnek a hunok – maga Attila is – sátorban. A fiú így válaszol: „A ház egy
helyhez foglalja az embert. Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha
sírboltba hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol
akar…”
Megérkezésükkor
Attila „kutyaharapta képű”, gőgös, aranyláncos urakat küld hozzájuk, tudakolni,
miért jöttek. Válaszuk nem tetszik neki; fel is út, le is út – üzeni. Priszkosz
megkörnyékezi egyiküket, Csáthot, segítse őket, hogy Attila elé juthassanak.
Ezalatt Zéta megbámulja az ideiglenes tábor díszes, jelvényes sátrait. Az egyik
cifra, gyöngyös női sátorból finom arcú, 16 éves forma, büszke lányt lát kilépni:
Csáth lánya az, Emőke, aki miatt a szegény hun legénynek meg kellett halnia. A
lánynak különös vonzereje van, Zéta a sarkáig elzsibbad látásától, holott
tudja, szerelme nemcsak reménytelen, de halálos veszedelmet is jelent a
számára.
Közben
Priszkosznak sikerül elérnie, hogy a fejedelem fogadja. „… dísztelen kis
terembe léptünk… festetlen karosszékben ült egy fekete szakállú, középtermetű
ember… sötét tekintetű apró kélt szemét mindjárt a belépésünkkor ránk szegezte…
hangja olyan volt, mint az oroszlánordítás.” Követeli, hogy a görög császárhoz
futott szökevényeket hiánytalanul hozzák vissza, különben nem tárgyal.
Várakozásra kell tehát berendezkedniük, s menniük, ahová a felkerekedett hun
tábor megy. Útközben a vihar Attila bátyjának, Budának a falujába kergeti őket.
Az özvegy királyné kedvesen fogadja az érkezőket, száraz medvebőrt, egy
csobolyó bort, vaddisznósonkát küld nekik. Priszkosz köszönetül egy kosár
virágot szedet Zétával a királynénak. Zéta azonban letér Csáthék sátra felé, s
egy hirtelen gondolattal a feléje lépdelő Emőke lába elé szórja a virágot.
Először kényszerül hazudni Priszkosznak, a lelkében keserű gondolatok
kavarognak: „Hát megőrültem én, hogy lelkem minden gondolatával egy olyan lány
körül szédelgek, aki mellett maga a hóhér őrködik!” Emőke meg akarja jutalmazni
Zétát a virágokért, ám amikor a fiú azt kéri, csókolhassa meg a lán kezét, az
lovaglóvesszejével az arcába csap s rákiált: „Szemtelen kutya!” Később megbánja
tettét, visszalovagol hozzá, és csókra nyújtja a kezét, de a fiú büszkén
elhárítja a későn jött kegyet.
Közelednek
Attila városához. A hatalmas kiterjedésű sátortáborban csak néhány szépen
faragott faház emelkedik Attila és főurai számára. A város szélén helyezkednek
el a kovácsműhelyek meg a ménes, csorda, nyáj. Az élet a sátrak előtt, között
folyik. Csak a nők és a rabszolgák dolgoznak; a férfiak haditornával múlatják
az időt, no meg esznek-isznak, beszélgetnek. A főemberek sátrai körül a pompa
kápráztató: nem csoda, a hunok már a fél világot végigrabolták. Azt tartják, Isten
kardja segítette őket.
A
legújabb esküvőjéről érkező Attila fogadására felvonul a királyi család: az öt
nagyobb fiú és a tízéves kis Csaba anyjával, Rika királynéval. Csáth meghívja a
görög követeket is az ünnepi asztalhoz. Míg ura, Priszkosz vendégeskedik, Zéta
buzgón lejegyzi a történeteket, hiszen tudja, gazdája könyvet akar írni az itt
látottakról.
Egy
napon Rika királynét látogatja meg Priszkosz, Zéta is vele tart. Nagy örömére
itt viszontlátja Emőkét. A hölgyeknek igen megtetszik az ajándékba vitt kancsó
mintázata, Zéta ajánlkozik, hogy hímzőrámára rajzolja számukra. A királynénak
annyira megtetszik a fiú, hogy megkéri Priszkoszt, máskor is küldje el hozzá.
Így aztán bejáratos lesz a királynéhoz, elszórakoztatja őt és a körülötte
lévőket. Mesél a bizánci szokásokról, női viseletről. A királyné kikérdezi, és
Zéta elmondja neki szomorúan indult életét. Szívesen jár ide, mert itt módja
van találkozni, sőt néha beszélgetni is Emőkével. De nem sokáig tart a jó
világ: Attila végre választ ad a császár levelére, a görög követek
hazaindultak. Zéta nehéz szívvel válik meg a hun fővárostól. Búcsúzóul a
királyné megajándékozza egy zacskó arannyal. Zéta szeretné még egyszer látni
Emőkét, búsan bámul Csáthék ablakára, mikor valaki egy rózsát dob le neki. Talán
Emőke?
Már
jó pár napja úton vannak, de Zéta képtelen belenyugodni, hogy többé nem
láthatja a lányt. Gondol egyet, levelet ír Priszkosz nevében Csáthnak, melyben
felajánlja magát rabszolgául. Ír egy másikat is urának, Priszkosznak, a bocsánatát
kéri. Visszafelé mentében utoléri a hun főváros felé tartó másik görög
követséget, csatlakozik hozzájuk. Egyik éjjel, ösztönére hallgatva, elássa a
Priszkosztól származó száz aranyát. Rossz sejtése beigazolódik, mert alighogy
megérkeznek Attila táborába, a hunok megkötözik, megmotozzák őket. A rémült
követektől Vigilásztól elveszik a nála talált száz font aranyat s Zétától is a
királynétól kapott erszényt és a Csáthnak szóló levelet. Attila elé vezetik
őket. Vigilász bevallja: az aranyat Krizafiosz, a császár testőrkapitánya küldi
a hun Edekonnak vérdíjul Attila fejéért. Csakhogy Edekon ezt előre elmondta
Attilának, így fogva meg a császárt a maga szőtte hálóban. Attila lefogja a
görögöket, s Krizafiosz fejét követeli.
Zéta
– ahogy akarta – Csáth rabszolgája lesz. Csáth – nem értvén, mire jó a fiú sok
tudománya – „csak azért tartja maga mellett, hogy gyönyörködjék benne, mint
valami köszörült kőben. Hordozza, mint a láncait, gyűrűit, bárhová megy,
kísérteti vele magát.” Szép ruhában járatja. Zéta módot talál, hogy elmondja
Emőkének, miatta jött vissza. A lány erre csak azt feleli: „Tudod-e, hogy az
életeddel játszol, semmiért?” Nem
remélhet hát.
Megjön
a tél, s vele a görög követek. Priszkosztól is hoznak egy levelet, melyben arra
kéri Csáthot, ha megtalálná Zétát, küldje vissza hozzá. Csáth bőszülten ugrik
neki Zétának, mert megérti, hogy az becsapta őt. Mérgében alaposan összetöri a
fiút. Biál táltos gyógyítja, a cselédek ápolják, köztük is különösen
gondossággal a kis olasz rableány, Dsidsia. Emőke is meglátogatja, kéri, menjen
vissza hazájába. De Zéta így felel: „Ha csak árnyékodat látom is, boldog
vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz
marad, én iszom meg.”
Tavasz
van, mire Zéta felgyógyul. Elsajátítja a hadimesterségeket: a nyilazást,
lándzsavetést, hadilovaglást, kürtjeleket. Híre jár, hogy meghalt a görög
császár, helyette asszony ült a trónra: Pulhéria. Attila nem nyugszik:
mindenáron bele akar kötni a Római Birodalomba. Követeket küld hát, kérjék meg
számára Valentiniánusz római császár húgának, Honoriának a kezét s vele a
birodalom felét. A nemleges válaszra lázasan készülődni kezd Róma ellen.
Gyülekeznek
Attila táborába az alánok, belonok, kazárok, kvádok, svábok, szarmaták, jászok
s megannyi felfegyverzett nép. Napokig tart a számlálás: roppant had gyűlt ott
össze. Égi jel is véres harcot jósol: megjelenik egy hatalmas üstökös. Zéta is
buzgón készülődik, szeretné kitüntetni magát a harcban, hogy ily módon
kiemelkedjék a rabszolgasorból, az urak közé- verekedje fel magát, s méltó
legyen Emőke kezére, aki a búcsúnál megengedi, hogy Zéta végre megölelje,
megcsókolja, de nem ígér neki semmit.
„A
had, mint özönlő árvíz, úgy haladt nyugotnak. A városokat elégették. Akit
megfoghattak, rabszíjra fűzték. A szőnyeg, ruhaféle a szekerekre került… az
arany- és ezüstkincsek külön vasládákba, a ravók és kincsőrök ügyelete alá.”
Attilát két legényfia kíséri: Aladár és Ellák. Az egyik felperzselt városban
Zéta szeme láttára vonszol az egyik gyepida egy sikoltozó nőt. A fiú felvonja
íját, s nem törődve azzal, hogy ha meglátják, agyonverik érte, lenyilazza a
gyepidát. Ez első gyilkossága.
Átkelnek
a Rajnán. Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Attilához, a kőházak lakói a
rómaiakhoz futnak. A kékes távolban feltűnik Katalaunum városa. Hírek
jönnek-mennek: mely népek növelik Aecius táborát. Aeciustól, a római vezértől
joggal tart Attila; együtt nevelkedtek, Aecius a hun harcmodor jó ismerője hát.
Át
kell menniük Troa városán. Lupusz, az agg püspök bátran odaáll Attila elé. A
király az ő kedvéért megkíméli a várost és lakóit: a had rendben vonul át. A
sereget a pestis tizedeli, Zéta társa is áldozatul esik a kórnak.
Végre
szemben áll a két sereg a katalaunumi síkon. Megcsördül Attila tábora: rendezik
a dárdalövő gépeket, faparittyákat, kőhányókat, gépíjakat. A hálás Lupusz
püspök megáldja a harcba induló Attilát: „Isten boldogítson azzal, hogy a vihar
után lásd az ujjáéledést, s ahogy az Isten a te kezeddel verte a világot, a te
kezeddel is áldja.” A táltosok áldozatokat mutatnak be, faggatva a túlvilági
szellemeket; a hun papok fehér lovat áldoznak, a szarmaták és gelonok embert.
Megszólalnak a kürtök, Attila ellovagol a sorok előtt, a sereg éljenzése
meg-megújuló mennydörgés. Zéta sápadt, hallgatag. Úgy érzi, mintha egy
láthatatlan dög kutya hideget nyalt volna az arcára. Csáth rikolt egyet: „Haj
rá, Isten urunk!” És megindulnak. Zétát közvetlenül gazdája mögött viszi a ló.
Száll már a nyilak felhője, csattognak a szöges buzogányok. Pajzsok duhogása,
rikoltás, lovak prüsszögése. Porfelhő. Zétában irtóztató erő horgad: üt
jobbra-balra, ahol fejet lát. Arcáról omlik a veríték és – a vér. Megsebesült.
De nincs idő pihenésre. Jönnek a frankok, az almorikok. Attila is felrobog
testőreivel. Zéta már irtózik a gyilkolástól, a sok vértől, halomban heverő
holttesttől, a lótetemektől. Mígnem egy bárd úgy fejen sújtja, hogy ő is
leszédül lováról a halottak közé.
Mire
felocsúdik már sötét este van, vége a csatának. Csak a fejét tudja mozgatni, be
van ékelődve a halottak, döglött lovak közé. Szomjazik. Végül egy római
sebesült segít rajta: kihúzza a hullák alól. Térdéből egy törött lándzsahegy
áll ki, nekiveselkedik s kirántja. Fáklyások járják a mezőt számba venni a
sebesülteket, halottakat. Reggel van, mire őt is saroglyára teszi,, s a patak
partjára viszik, a többi sebesült mellé. Zétát forróság önti el, vért hány,
dagad a hónalja. Megmenekült a csatából, de beleesett a pestis. Így hiába
könyörög, ott hagyják. Szerencséjére megtalálja a borostömlőjét, mohón kiissza
a savanyú, méregerős bort, s nyomban elalszik. Közben megárad a patak, a
holttestekkel együtt Zétát is hátukra veszik a hullámok. Mintha a másvilágra
utazna! Estefelé csuklyás embereket lát a parton. Katalaunok. Kiáltására
kihúzzák. Egy papot lát meg köztük, annak nyöszörög latinul: „Reverendissime
domine, én Lupusz püspök rabja vagyok!” És ez a szerencséje. Tiszta, fehér
ágyban ébred. Az öreg, jóságos püspök ápolja: „Isten adta nekem ezt a fiút –
mondogatja a többieknek. – Meglátjátok, ebből szent ember lesz.” Fiaként bánik
vele, s nem győz betelni a tudományával. Azt tervezi, hogy felszenteli, s
utódjául jelöli.
Télen
a városi gyerekeket tanítja Zéta a papokkal együtt. Jó dolga van, de ő
„hazavágyik” a hunokhoz – Emőkéhez. A várost is eléri a pestis. Egy haldokló
gazdag polgár Zétára hagyja a vagyonát. Ő azonban csak egy meggyszín bársonyruhát,
rangos fegyverzetet s a legjobb paripát választja ki, s esteledés után elhagyja
a várost. Irány napkelet!
Sárguló
ősz van, mire eléri a Duna partját. A város kihalt, Attila ismét háborúzik.
Csodálkoznak, örülnek érkeztén, már halottnak hitték. Csáth házánál ölelik,
kezét szorongatják, ruháját simogatják, Dsidsia a nyakába borul. A királyné is
tüstént hívatja, ott végre újra látja Emőkét. Mindent sorra el kell mesélnie.
Fáj neki, hogy Emőkét csak Attila viselt dolgai érdeklik.
Megérkezik
a győztes Attila s vele Csáth is. Örvendezve kezet szorít Zétával. De ahelyett,
hogy érdemeire tekintettel felszabadítaná, Attilának ajándékozza. Szükség van
tudására, rátermettségére a hatalmas zsákmány elosztásánál, felbecsülésénél.
Attila megkülönböztetett módon bánik vele: becsüli hamarosan első lesz a
szolgák között. Hetente átmegy Csáthékhoz, Emőkével is szót vált néha. De a
lány csak Attila felől kérdezősködik. A felserdült Dsidsia rajongással veszi
körül. Zéta, mintha most látná először, elámul a szépségén: „ha nem volna Emőke
a világon, ez a lány épp jó lenne énnékem” – gondolja. Ismét módjában állna
felszabadulni, egy milánói patrícius szívesen kiváltaná, de ő maradni akar.
Attila
új esküvőre készül: Ildikót, a szép szőke germán királylányt veszi el. Zéta azt
reméli, Attila ebből az alkalomból nemcsak felszabadítja, de gazdaggá is teszi.
Ám vége minden reménységének: Attilát holtan találják az esküvői ágyon. Nehezen
nyugszanak bele a veszteségbe – még a gyilkosság gondolata is felvetődik.
Határoznak: elterelve a Tisza folyását, annak medrébe temetik hármas koporsóba.
Kedves szolgáinak, így Zétának is, fekete, zárt csuklyában kell a halottat
kísérnie. A temetés előtti éjjelen megjelenik Dsidsia, s könyörögve kéri, ne
menjen el a temetésre. Álmot látott: Attila lóháton szállt a felhők közé, véres
lovak, véres emberek kíséretében. Zéta is köztük volt. A lány azt is elárulja,
annak idején ő dobta a rózsát Zétának az ablakból. A fiú dühösen elküldi, de a
sors mégsem akarja, hogy a koporsókísérők közt legyen. Emőke keresi fel
titokban, gyászruhába öltözötten, s ráveszi, engedje meg, hogy helyette ő vegye
fel a fekete csuklyát. Zéta nem tud ellenállni a kérésének. Ő maga így csak
messziről, egy fa tetejéről nézi a temetést. Hallja, hogy a visszaengedett víz
hogyan nyeli el nagy robajjal a sírt. Megtudja a visszafelé szállingózók
szavából hogy a gyászcsuklyásokat és a lovakat mind lenyilazták Attila
koporsója körül. Emőkét is. Rádöbben: Emőke Attilát szerette éppoly reménytelenül,
mint ő a lányt.
Révedezéséből
Dsidsia rebbenti fel: „Menekülj! A nép két pártra szakadt! Irtózatos a
vérengzés a városban!” Zéta ráébred: az ő őrzőangyala mindenkor Dsidsia volt.
Csendben kézen fogja, s hátat fordítva az égő városnak, együtt elindulnak.
SZATHMÁRY
ÉVA
Forrás:
66 híres magyar regény 3. kiadás – Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése