Moliére: Tartuffe

I.       Moliére drámáinak jellemzői

II.

a)      Cselekmény

b)      Felépítés

c)      A dráma fő kérdése

d)      Orgon – Tartuffe

e)      Csodás végkifejlet

f)       A rezonőr szerepe

g)      Verselés

III.    Összegzés

A francia dráma legfényesebb alakjai közé tartozik Moliére, a vígjáték nagymestere, Shakespeare mellett a modern európai színház megteremtője. Moliére vígjátékaiban követi a klasszicista szabályrendszert, műveiben tartja magát a hármas egységhez: egy nap alatt lejátszódó cselekmény, egy helyszín, egy nagy konfliktus. Öt felvonásból álló darabjaiban az első három az előkészítés (expozíció), a negyedik a tetőpont (összeütközés), az ötödik a megoldás. Bár vígjátékai erősen kötődnek saját korához, mégis típusteremtő ereje, nagyszerű stílusa és csodálatos humora miatt ma is sikerdarabok. Kedvelt eszköze a túlzás: szereplőinek jelleme mindig eltér a köznapitól, a természetestől, az értelmestől.

A Tartuffe Moliére egyik legismertebb darabja, tipikus klasszicista vígjáték. Már az első felvonásban mindent tudunk Tartuffe-ről, pedig még nem is láttuk, nem hallottuk, elég a véleményeket hallanunk róla, amit a szereplők a harmadik felvonásig elmondanak.

Az a ház, ahová Tartuffe befészkelte magát, Orgon jóhiszemű családjáé. A család jobbik fele tisztában van Tartuffe személyével. Látják képmutatását, álszent törtetését, ahogyan hatalmat akar szerezni a házban, ahogy végül be akarja kebelezni az egész családot. Csak egy valaki nem látja ezt: Orgon, a családfő és az anyja, Pernelle anyó.

Tartuffe ügyes és ravasz. Jogilag bűnt nem követ el, csak elhiteti magáról, hogy másfajta ember, mint a valóságban. Puritánnak, vakbuzgó vallásosnak adja ki magát. Már szinte papi személyiségeket megszégyenítő szenteskedéssel viselkedik, és ez tetszik meg Orgonnak. Ez a „tisztaság”, ez a „jóság”, ez szinte elcsábítja őt és az anyját. Nem csalja ki a pénzét, nem akarja megszöktetni a lányát. Mindezt Orgon önként adja neki. Tartuffe azonban nem elég intelligens. Elbízza magát, azt hiszi, már mindent megtehet, és ekkor elhibázza a lépést. Szerelmével kezdi üldözi a ház asszonyát, Orgon fiatal feleségét, Elmírát. Annyira biztos magában, hogy nem veszi észre, lépre csalják. Mivel Orgon nem hisz el feleségének és fiának Tartuffe otromba szerelmi rohamait, már csak egyetlen eszköz marad, leleplezni őt úgy, hogy Orgon saját szemével és fülével győződjön meg róla. Ekkor jön a híres asztal-jelenet: Elmíra elbújtatja férjét az asztal alá, és találkozót kér Tartuffe-től, aki meg is jelenik, és vadul lerohanja az asszonyt. Közben saját erkölcsi felfogását is leleplezi. A látszólag aggodalmaskodó Elmírának, hogy meggyőzze, azt mondja: „Ki titkon vétkezik, annak nincs is vétke”. Tartuffe teljesen lenézi Orgont, azért hiszi magát biztonságban. Az események hevületében annyira elborítja a testi vágy, hogy azt sem veszi észre, hogy gondosan felépített szerepét túllépte. Ebben a pillanatban szembesül az előbújó Orgonnal, aki kérdőre vonja őt, és kiutasítja a házból. Tartuffe többé már nem az a Tartuffe, akit Orgon tisztelt. A vígjáték tetőpontján előbújik valódi énje: Orgon a házból már nem kergetheti el, hiszen övé a ház, korábban ráírattatta jövendőbeli vejére. Így Tartuffe lakoltatja ki az egész családot, sőt, Orgont még politikai bajba is keveri a királynál. Tartuffe könyörtelen és kapzsi, s ez lesz a végzete. Kiderül róla, hogy körözött szélhámos s előző bűneiért börtönbe kerül.

Az ilyen jellemű Tartuffe-ök nem élnének meg Orgonok nélkül. Miért tudta elcsábítani és becsapni? Mert Orgon hajlamos volt rá.

Orgon és anyja, mint egy sziget, úgy állnak egyedül a családban. Orgont szereti a családja, de mindenki sokkal fiatalabb, mint ő. Második felesége, Elmíra tisztességes, talpőraesett, életvidám asszony, akit Orgon gyerekei, Damis és Mariane is szeret. Sőt, Damis rajong érte. Elmíra személye adja a házban a „családi otthon melegét”, ő a ház lelke. Szereti férjét, de egy másik korosztály, sőt „szabadgondolkodó”.

Orgon, talán koránál fogva, vagy vallása iránti vakbuzgóságból fakadóan árvának érzi magát otthon, ezért figyel annyira arra, aki – látszólag – vele törődik, akivel egy elvet vall. Orgon egy ideában él, abban a „csodában”, hogy felkarolta a tiszta, szentéletű jó embert, Tartuffe-öt. Többször hangoztatja, hogy a családjánál is több neki Tartuffe. Rögeszmésen veti bele minden bizalmát, reményét. Moliére egyformára rajzolta jellemüket: két túlzás áll egymás mellett. Csak Orgon egy idealista, Tartuffe pedig nagyon is józan, tudja, hogy mit, miért és hogyan tegyen. A vakbuzgó Orgon kegyetlen, ha valaki a családból megsérti védencét. Képes saját fiát kitagadni, megátkozni és elküldeni a családi házból, csak azért, mert a fiú átlátott Tartuffe szándékán. De lányát is elszakítja jövendőbelijétől, Valértól, mert ő úgy látja, hogy lánya számára az ideális férj csakis Tartuffe lehet. Már feleségét sem szereti úgy, mint azelőtt, hiszen a beteg Elmíra állapotát is Tartuffe kínjakélnt éli meg.

Elgondolkodtató, hogy egy ember milyen veszélyes tud lenni olyan ember számára, akinek fejében és szívében zűrzavar van. Márpedig Orgon fejében és szívében ugyancsak az lehet, s mindez a mély vallásosság nevében. Azért olyan veszélyes Tartuffe, mert nemcsak becsapja Orgont, de még a személyiségét is átváltoztatja.

Egy boldogtalan lány, egy kitagadott fiú, egy elhanyagolt feleség és egy őrült családfő. Ez már valóban tragédia, de legalábbis tragikomédia, ha arra gondolunk, hogy Orgont elvakultsága vitte olyan megalázó helyzetbe, hogy az asztal alól hallgatja végig, hogyan ostromolja Tartuffe a feleségét. Már csak sajnálni tudjuk, amikor megcsalatottságában képtelen időben kimászni az asztal alól, mert még akkor sem akar hinni a szemének. És még akkor sem ő a győztes, hanem Tartuffe, aki kidobja saját házából.

Orgon butasága majdnem végzetessé teszi a maga és családja helyzetét: a kilátástalan ügyben csak a csoda segíthet, s ez be is következik: a rendőrtiszt az évek óta álnéven bujkáló veszélyes csalót, Tartuffe-öt letartóztatja, s Orgonnak is megkegyelmez a király.

A lelki teher alól megszabadult család a király dicséretét zengi.

A vígjáték csodás befejezésében szerepet játszik Moliére-nek a királlyal, XIV. Lajossal szemben hangsúlyozott lojalitása is.

Moliére darabjainak állandó szereplője a tisztán látó rezonőr. Itt Cléante, Orgon sógora tölti be az igazmondó, megfontolt észember szerepét. Ő képviseli a higgadt tisztánlátást, értékeli a többi szereplő viselkedését, a helyzetet. Józan kritikus, aki azonban nem tudja befolyásolni a cselekmény menetét. Tulajdonképpen a szerző ítéleteit, reflexióit mondja el. Moliére ily módon akarja nevelni közönségét az éleslátásra: figyeljünk oda az álszentekre, a csalókra, a képmutatókra, mert ők az emberi lelket rabolják el, s ez a legnagyobb bűn.

Moliére drámái kötött szövegűek, hangsúlyos alexandrinokból álló sorai 12 szótagúak, s fontos szerep jut a vershangzásban az emelkedő és ereszkedő sorvégek (hímrím, nőrím) változásának. A magyar fordítók a francia alexandrin ritmusát időmértékkel adják vissza. Talán ez a fordítási nehézség játszott szerepet abban, hogy a francia klasszicista drámák csak a 19. század második felétől váltak ismertté és kedveltté Magyarországon.

Moliére vígjátékain minden korban jól szórakozott a közönség. Különösen akkor erősödött a kacagás, amikor éppen sírni kellett volna, hiszen a típusok alkotásának nagymestere remekül ábrázolta az örök emberi hibákat, bűnöket.

Forrás: Házi dolgozatok könyve 1. – A kezdetektől a felvilágosodás irodalmáig – Szerkesztette: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó