- Horatius –
Szétfut a hó, már újul a rét füve, lombja a fáknak,
bontja haját a liget,
színét váltja a föld, a folyó már megszelidülten
partjai közt kanyarog.
Elveti fátylát Gratia: két nővére s a Nymphák
táncait úgy vezeti –
csak ne remélj örökéletet, int az idő, ez az óra
lopja meg életedet.
Enged a fagy, ha zephyr fú, nyár a tavaszt is elűzi,
s múlik a nyár, ha az ősz
önti gyümölcsét szét, majd megjön a tél köde lomhán,
és a nap is rövidül.
Mégis, az ég csorbáit a hold gyorsan kijavítja,
ám ha te hullasz alá,
hol kegyes Aencas lakik, Ancus s Tullus, a kincses,
por leszel, árny leszel ott.
Mit tudom én, holnapra mi vár ránk, szánnak-e nékünk
új napot isteneink?
- s mit kedves lelkedtől megvonsz, kapzsi kezére
kapja mohó örökös.
Hisz ha lebuktál egyszer s törvényt ülve fölötted
Minos ítéletet oszt,
nem ment meg, Torquatusom, ott sem a név, sem a jámbor
érdem, a cifra beszéd.
Mert a sötét mélységből fel nem hozza Diana
szűzies Hippolytust,
s Théseus nem bír Léthé láncával, mi a kedves
Pirithoust köti meg.
Forrás: Uj Idők LI. évf.
10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése