Éljük-e
a költészet korát? Mert a magyar lélek szereti a dalt, mely keserves
korszakokon emeli és vigasztalja. Csak legutóbb követték egymást Reményik, Mécs
és Sík Sándor hatalmas költeménykötetei. Most itt fekszik előttünk egy másik
költőnek teljes műve. Szeretettel nyitom ki a gondolataiban és formájában
művészi könyvet. Bevallom, hogy Havas Istvánt, az embert is lehetetlen azonnal
meg nem szeretni. Jóságáért. Barátságáért. Magyarságáért.
Egészséges
a levegő a sok balatoni dalában, mintha csak Tihany felől lengene az üde
„fölszél”. Mintha a tátrai fenyvesek fűszerezték volna a tátraalji sorokat. De
ilyen a levegő a régi, Kerepesi-úti kis otthonban, hol a fiatal küzd férfi
párjának panaszolja, hogy „az Úr, ki itt hagyta szegényül a lent nyüzsgő
magyarságot, miért is adott szívet, hogy nem tud ő mindenkinek segíteni”. Ez a
levegő leng a nevelő tantermében is,
kinek megesik a szíve a tanítás alatt elalvó diákon. Edmondo De Amicis a Szív című munkájában elbájoló
élményekhez hasonló motívum.
Ez
a könyv a szerző legszebb életrajza, mert lelke képét adja. Aki nem akarná
észrevenni a művet, az ezzel nem lesz nagyobb. Az a vesztes, ki nem lapozgat e
könyvben, mely a tradíciók várából indul útjára, de azért minden sorában leheli
a maga üdeségét.
Nehéz
ismertetni. Ismertetésem itt csak olyan, mint valamely képtár magyarázójáé, ki
rámutat a festőművész egy-egy képére.
Havas
István a problémák költője, de nála minden problémát megold az emberséges ember
két áldott varázseszköze: a szeretet és a bölcsesség. Mint ember é költő
megérti mindenkor az Úr szavát és az ember jaját. Magyarsága az évtizedek óta
vészes kornak s a nemzet igazainak magyarsága. Fájdalma, mely lelke mélyéből
száll föl, az összetartozás el nem homályosítható verőfényében reménységgé
válik. Történelmi reménységgé. Mint ahogy az éjjeli harmatból napkeltekor
aranyos pára lesz, úgy lesz a költő könnyéből valami derengés, - ragyogás, mely
nem vakít,melybe bele bírunk nézni. Érezzük: nekünk dereng.
Nem
keresi a meglepőt, a döbbenetest. Lehajol az élet nagy útján, az útszélről
szakít virágszálat, de ihletével lefújja róla a köznapok porát. Tüstént látjuk,
hogy szép magyar virágot szedett nekünk. Örömmel vesszük ki kezéből, hogy
lelkünk együttérzésének hűsében fürösszük meg, - azután megpréseljük. Megszerettük.
Megmarad nálunk.
Külön
színtiszta művészet szonettjeiben az egyszerűség és a tömörségnek könnyűsége,
melyben dallá válik a gondolat. A sok megzenésítés mutatja, mennyi a versekben
a muzsika. Ezek a szonettek az élet óriás falába illesztett emléktáblák,
melyeken aranyosan csillog a felírás, mert a nemzet múltjának s a magyar
jövőnek föliratai.
Még
sehol sem olvastam közvetlenebbül és igazabban Trianon hangulatának éreztetését, mint a Levél Hollandiából 1920-ban című szonettben. A boldog gyermek, kit
kivittek az irgalmas Hollandiába, onnét ír haza Dúskál minden jóban, ami a
belső és külső ellenségtől kirabolt magyar földön régen elfogyott. Van ott
fehér karéj, tej, cukor, kakaó. A gyermek mégis nosztalgiás.
… lelkem hozzátok röppen
Budapestre…
Sötét utcáin pár
fénygömb sajog.
T bent ültök a nagy
asztal körül,
és senkise szól, senki
sem örül.
Átéltük.
Merő realitás. Egyszerű, mint az imádság. Rövid, mint a magyar jajszó.
Vagy
például mennyit mond a Viselt ruhában
1920-ban című vers. Az asszony fonákjára fordítja és varrja át kopott
blúzát. Mi, akiknek feje deresedik, másodszor
látjuk ezt a kis és mégis nagy eseményt, melyhez a költő jegyzetszerű
rövidséggel fűzi a nemzetfenntartó tanulságot:
… de szent az
asszonykéz, mely sohse rombol,
csak foltoz, összefűz,
ahol szakad…
S a költő édesanyjára gondol, ki „óból újat szabott, - gyermekruhákat ránk
varrogatott”.
Pompás
a tátrai szonettek között A hegy
halhatatlansága. Magam is sokszor álltam nagy hegyek lábánál és éreztem
ugyanezt! A kőszirt az égre néz, - elhagyja mázát, sallangját. Az ős föld azért
lökte fölfelé testéből,
hogy a lentjárók
föltekintsenek.
A hegy a Jézusok
kálváriája,
egyedül áll, vérző,
isteni.
A halhatatlanságot
szenvedi.
A
magyar történelem képeivel átszőtt város-szonettekből keserű utóízzel olvassuk Pozsony plasztikus képmása rajzát:
… Az ősi pompa és nyilt
férfijellem
e városarcból ránk
vetít-e még?
Érsekujvár
nemcsak a városnak szól, hanem a város költőfiának is, Ölvedy Lászlónak.
Érsekujvárban
Őrzik az erényt porladó
szívek,
mint őszi tarló a holnap
virágát…
Lehetetlen
nem szólnom itt Havas Istvánnak a Városok városáról: Budapestről írt verseiről, melyekben a város történelmi és szociális
élete oly hangokra lelt, melyek méltók a városhoz és a költőhöz egyaránt. Új
húr csendül meg az Avar hangjaiban az Este felé c. ciklus eredeti verseiben.
Itt
is az élet mélysége, az igazságáért való vívódása szólal meg. Nemcsak a
legnagyobbaknak, de bajtársainak, elnémult kortársai emlékének jut egy-pár
remekbe csiszolt sor, mert a költő a legjobb barát is. Divatok, divatos
intrikák, fölfújt világnézetek nem érintik. Ő sivár napokban is várja:
Az őserdő tudatra
ébredését,
Az egyre újhodó nemzeti
dalt.
Hadd olvassuk! Várjuk.
Ki kérdi azt,
Úr-e az új Homer, avagy
paraszt?...
Szeretném
tovább idézni e kötet számtalan sorát, mert a fülembe csengenek. Lelkembe
zsonganak. Kár lett volna a marokszedésből egyet is elhagyni, - szép magyar
kalászok kallódtak volna el.
Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése