Balázs Anna (1907-1998): Rossz tanuló

 

Az osztályban néma csend volt. Szabó Katalin a sarokban állt, háttal a többieknek. A szemüveges tanítónő haragosan lapozott a nagykönyvben.

A kislányok riadtan ültek. Ez a Szabó mindég bajt csinál. Most is kivette a tintásüveget és végigöntötte az egész padot és az iskolai füzetét, amibe a dolgozatot írta. A tanító néni haragszik, ilyenkor hamar előkerül a vonalzó és csípős ütések cikáznak az összefogott ujjak felett.

Kopognak. A tanítónő felkapja a fejét és éles hangon szól:

- Tessék!

Fekete ruhás kislányt tol maga előtt egy fejkendős asszony. Nagyot bókol az asszony a tanítónő felé és megáll az ajtónál.

- Mi tetszik? – kérdi a tanítónő rosszkedvűen, mialatt a kislányra néz.

- Azt mondta az igazgató úr, hogy ide jöjjünk be… mert hogy a kislányom ide fog járni. Köszönj szépen, Margitka.

Margitka megfogja a szoknyáját és pukedlit csinál. Aztán azt mondja éneklős hangon:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A tanítónő kinyújtja a kezét, az anya a kislány bizonyítványát teszi belé, tétova mozdulattal. A kislány az osztályra sandít, aztán a földre néz. Szabó Katalin féloldalt odafordul, most elterelődött róla a figyelem, gyorsan az új kislányra nyújtja nyelvét, az riadtan nézi, nem tudja, mit tegyen, a tanítónő és az osztály előtt nem lehet visszanyelvelni.

- Rendben van – mondja a tanítónő -, maga elmehet, a kislány itt marad.

Az asszony lesimítja a kislány kötényét, hajára teszi a kezét és biztatóan rámosolyog. Aztán gyorsan kimegy, mintha attól félne, hogy visszahívják.

- A neved?

- Horvát Margit.

A tanítónő pillantása végigfut az osztályon. Nézi, hová ültesse a kislányt. Onnan hiányoznak, onnan is, csak az első padban van hely, ahonnan kiíratták Jellinek Irént, mert intézetbe fog járni. az első padba? Fanyalogva nézi a kislány lesimított haját, ijedt ki parasztarcát. Különben mindegy.

- Ülj ide.

- Igenis!

Horvát Margit leül a padba. Mereven ül, nem mer a szomszédnőjére tekinteni.

Pedig a kövér kislány folyton rápislog. Puffadt, körömlakkos kezével ott motoz mellette a padon.

Barna bársonyruhája van és nyakán halványrózsaszín csipkegallér. Fejét fürtökbe rakva borítja haja, ujján gyűrű, csuklóján karóra. Igazi óra. Olyant még nem is látott Horvát Margit.

A dunántúli kis faluban büszkén járhatott. Iparos lánya volt, tehát az előkelőséghez tartozott. Nem polgárlány, hanem iparos. Ennek a szónak olyan íze, zamata volt, mint a mesében, ha azt mondják: királylány.

Most lenéz az ölére. Nem meri a szemét felvetni és hallja, hogy a szíve ver. A tanítónő már magyaráz, egyenletesen, unalmasan hömpölyög szájáról a sok szó, de az új tanuló nem tudja, miről beszél. A pad alatt meglátja a másik kislány cipőjét. Lakkcipő az, villog az orra, félharisnyáján élénkpiros csík fut körbe. Ott gömbölyödik telt lábszára felette. Aztán a térdei következnek és barna bársonyruhája alja. Lassan, félve csúszik feljebb a pillantása. Meglátja a padon motozó ujjakat. Ó. Nézi. elfelejtkezik mindenről. A körmök csillámló rózsaszínűek, ez nem is igazi, cukor ennek a körme, vagy mi, talán nem is igazi kislány… szenvedélyes vággyal kívánja látni az arcát, hirtelen felkapja szemét, mohón rábámul, de rögtön lenéz megint ijedten. Mert a pillantása nyíltan néző, nagy barna szempárral találkozott, az a szem nem ijedt meg, nem fordult el, hanem erősen és bátran szembenézett az övével. El kellett fordítani a tekintetét.

De valami mégis nagyon furkálja belülről. Fel kell néznie, jól megnézni az arcát: igazi? Aztán megint a körmét nézi, szeretné megkapirgálni, vagy megnyalni egy kicsit, hogy nem édes-e? És megtapogatni a ruháját, meg a pufók rózsaszínű arcát, még a szemét is, jól, közelről. Rábámul, és mikor a kislány egy kicsit rámosolyog, nagy megkönnyebbüléssel felsóhajt. Igazi. A furcsa nyomás elmúlik róla és önkéntelenül sóhajt még egyet.

A tanítónő ceruzája végével kopog az asztalon. Nem beszélt senki, egyetlen pisszenés sem hallatszott, de ő kopog. Az új kislányra néz sértődötten, a pillantását akarja odavonni maga felé.

Horvát Margit ijedten bámul előre. Nem meri már a szemét elfordítani.

De mellette egy kéz megindul a padon és a szoknyáján egy egészen kis rándítást érez. Nem mer odafordulni, de a szoknyája húzódik mindég jobban, még elszakad. Oda kell kapni, visszarángatni a kézből a szoknyát. A füle karimája tüzel. A mellette ülő kislányból vékony, cincogó, óvatos vihogás tör ki. az új kislány teste egy kicsit oldalt dől, mikor a ruha kiszabadul, megbillen erősen.

- Horvát! – csattan a tanítónő hangja -, mit művelsz te?

A kislány behúzza nyakát a válla közé, ijedten pislog. Úgy érzi, mindjárt rászakad a hófehér mennyezet, vagy ő elszáll valamerre innen, vagy a fénylő linóleumpadló alá süllyed. De nem történik semmi. Csak a tanítónő szeme villan tovább haragosan.

- Ha itt ülsz a szemem előtt, tisztességesen viselkedj!

A mellette ülő kislány kárörvendőn néz. Horvát Margit jól látja félig lesütött szempillája alól.

Végre éles csengetés fut végig a csöndes épületen, a mozdulatlan osztályok megbolydulnak, a kislányok kitódulnak a folyosóra.

Horvát Margit is feláll. Megy a többi között, akik kíváncsian nézegetik.

- Te paraszt vagy? – kérdezi az egyik masnis kislány tőle.

Nem felel, összeszorított szájjal néz rá és haragszik. Paraszt?

- Mi a papád? – kérdezi az, aki mellette ül.

- Vici. Most vici, de odahaza bedolgozott a Kónyinak.

- Vici?

- Vici.

- Mi az a Kónyi?

- Az szabómester.

- És most vici?

- Vici! Vici! – nem tudni, melyik kezdett nevetni.

- Vici! Vici! – és egyszerre csak Margit kemény kis varkocsa megrándul hátul.

Tüzes-gyors mozdulattal megfordul, szemöldöke felhúzódik, még nem tudja, hogy haragudnia kell-e, vagy csodálkozni. De ahogy megfordult, most amarról húzzák meg a kis varkocsot.

- Nézd! Nézd! – nevet az egyik -, milyen hosszú a szoknyája!

- Ez boszorkány – sikít a másik és meglökdösi ujjával Margitot. Nem lehet tudni, hogyan, most már innen is, onnan is lökik erre, arra, -na, na -, mondja, és sírni szeretne -, igen, ezek igazi gyerekek, rosszak!

Most megszólal a csengő és Margit haragos, piros arccal ül vissza a padba. Az osztály kuncog. – Mici! – susognak hátul és a szó előresiklik a zöld padok felett és Margitnak kipirul tőle a füle. A mellette ülő kislány is nevet, körömlakkos keze ott ugrál Margit orra előtt: Micike! – mondja kényeskedve és egyszerre csak kihempereg a padból, mert Margit teljes erejével nekifeszíti magát az oldalának. Éppen akkor lép be a tanítónő.

Meglátja a bársonyruhás kislányt a földről tápászkodni, ruhájára nagy foltokban mázolódott a por.

- Mi történt?

- Kilökött a padból – mutat Margitra a kislány. A hangja sértődött és kényes, mintha valami szörnyű méltánytalanság érte volna, homloka közepére vonja fel szemöldökét.

- Gyere csak ide – mondja a tanítónő -, azt hittem, kettőig sem tudsz számolni!

Margit a sarokba kerül, arccal a fal felé. Mögötte zsong az osztály. Kiosztják a füzeteket, a nagy csendben hallani, amint a tollak kaparják a papirost.

Haragosan áll a sarokban. Csak csengetnének, lenne már vége az órának, mehetne haza.

- Eredj a helyedre – mondja a tanítónő -, holnap a harmadik padba ülsz, rossz gyerek nem ülhet elől.

Másnap fekete hajú, mérges kislány mellé kerül. A kislány fitymálva nézi. Eddigi szomszédnője előre került az első padba, nagy masnija ott repked legelöl, igazán inkább őt ültették volna oda…

Margit félénken hajol a pad fölé. Olvasnak. De nem tudja, hol tart az osztály. Ő lassabban olvas és szótagolva, ezek, mint a vízfolyás: nem tudja követni. Mindjárt sor kerül rá és a mellette ülő nem akarja megmutatni, hol tartanak. Eltakarja másik kezével a szót, amire ujja mutat.

Margit kétségbeesetten leselkedik, füle zúg, nem hallja, amit felolvasnak. Már csak egy kislány van előtte, aki még nem olvasott. Fél a tanítónőtől, gyorsan odakap a szomszéd kislány kezéhez, félre akarja tolni a könyvről, de a lap beszakad.

- Na! – kiált fel a kislány.

- Mi történik ott? Horvát, mit csinálsz?

- Eltépte a könyvemet ez a paraszt!

A tanítónő alig tudja elnyomni a száján feltörni akaró nevetést, az osztály és Margit is meglátja azt. Halk kuncogás támad.

- Miért tépted el a könyvet? – kérdi szigorúan, már összeráncolt homlokkal.

Margit áll. Magában mondja: nem akarta megmutatni, hogy hol tartunk… én nem tudok olyan gyorsan… nem akartam eltépni… - De a szája zárva marad. Lebámul a padra, arca piros.

- Nem hallottad, mit kérdeztem? Felelj azonnal!

De ő csak hallgat. Nm tudja kimondani. Magában kétségbeesetten ismétli: én nem tudok olyan gyorsan olvasni… nem akartam eltépni… ne tessék haragudni…

- Makacs kölyök – mondja a tanítónő -, azonnal eredj a szamárpadba!

A szamárpad a legutolsó, oda ülni szégyen, a kislányok kárörvendően susognak.

A szamárpadban csak Szabó Katalin ül. Könyökén nagy foltok, haja borzasan lóg, folyton vakaródzik. Vagy az orrát piszkálja és mikor az egész osztály karba tett kezekkel ül, ő a padra könyököl szélesen. Ott ül egészen hátul, előtte két sor üres

- Szamár! Szamár! – zúgta az osztály az első napokban, de aztán nem mondták többé. Szabónak kemény és sok utcai harcokban megedződött ökle volt, nem jó vele ellenkezni. Inkább áll egész délelőtt a sarokban, de elpüföli, akire megharagszik.

- Az a szerencséd – szokta mondani a tanítónő -, hogy anyádat sajnálom, különben már kicsaptak volna.

Margit a tízperc alatt megfogja a könyveit és hátramegy a szamárpadhoz.

Szabó Katalin nézi.

Leesik egy könyv. Katalin villámgyorsan lehajol érte és felveszi. Odateszi a padra. Nem szól. Egyedül vannak az osztályban ketten. Csend ül az üres sorok között.

Margit leül. Most ő is kimehetne, de nem vágyik a népes folyosóra.

- Nincs uzsonnád?

- Nincs.

Ott ülnek és lassankint megindul közöttük a beszéd.

- Hát testvéred?

- Az sincs.

- Nekem van három. De olyan rosszak, hogy borzasztó, a Jani elcsavargott három napra, rendőr hozta vissza. Vicik vagytok?

Margit gyanakodva néz. Katalin gyorsan tovább beszél.

- Mi is voltunk, de a házmesterné kitett bennünket, mert a fiúk rosszak voltak, és ha küldte őket valamiért, nem akartak elmenni.

- És te mentél?

- Én se mentem.

- Mér?

- Mer engem ne küldjön. Nem vagyok én neki a cselédje.

- Ezek – mutat fejével a padok felé Margit – kicsúfoltak, mert vicik vagyunk.

- Ezek gazdagok. És azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak. Az, aki melletted ült első nap, a háziurunk leánya. Fene egye meg őtet.

- Eleinte beengedtek hozzá játszani, de én nem hagytam magam, jól elraktam, ha veszekedett. Aztán már nem engedtek be.

Éleset rikolt a csengő, mint a részeg ember a korcsmában. Megrezzennek.

Katalin odahajlik hozzá:

- Ne hagyd magad – súgja gyorsan, mert már nyílik az ajtó -, majd segítek!

Az osztály betódul. Hátranézegetnek és nevetnek. a szamárpadban ülőket nem védi a törvény. Nyelvüket nyújtják Margit felé és nyújtva, hossza mondják:

- Sza-a-már, nagy szamár, mégis iskolába jár!

Margit Katalinra pislog. Kényelmetlenül érzi magát. Legszívesebben befogná a fülét és a pad alá bújna. De azt nem lehet. Egy kövér kislány papírgalacsint dob felé. Mozog, nevet, sikong az osztály. – Mici! Vici! Nagy szamár! – hallatszik és nevetés hullámzik, olyan erővel csapta Margit felé, hogy szinte fáj. Mintha arcát érné a szele, kicsípi, mint a téli hideg, pirosra. Most egy darab kenyérhéj repül felé, éppen fején találja, közelből dobta egy szőke, sovány lány.

- Ne hagyd magad – súgja mérgesen Katalin -, dobd vissza!

Repül a kenyérhéj és szerencsére oda is esik a dobóra. Most már minden irányból repülnek a tárgyak, mintha a gonosz szállta volna meg az osztályt, mindent elfeledve dobálóznak.

Egy almacsutka nekirepül Katalin fejének. Nem fáj az ütés, de a kislány úgy ugrik fel tőle, mint a pulyka.

- Na megállj! – kiáltja, és előre ront.

Egy pillanat alatt kavarodás támad. Már Margit is ott kapkod közöttük, kemény kis parasztökle szinte szikrákat szór. Üt jobbra, balra és ott egy kislány, akinek lecsapó kezét megkapta és jót csavarintott rajta, bőg már a padjára borulva.

A tanítónő belép. Mintha karddal vágták volna át a zajt, csend támadt. Mindenki megmered ott, ahol volt.

- Mi történik itt?!

De meg kell másodszor is kérdeznie, mire egyszerre kiabálnak mind.

- Ezek! Ezek!.. Verekedtek!

Ha ennyien egyet mondanak, nem hazudhatnak.

Így hát Katalin és Margit a sarokba kerül. Néha összepillantanak és ajkukon rejtett mosoly indul. Margit most már nincsen megijedve. Szemben áll a többiekkel. Jó így. ez most már értett dolog.

Mikor hazamennek, együtt indulnak el Katalinnal.

- Gyere erre – mondja az -, sétálunk egy kicsit.

Megkerülik a háztömböt, nagy kört írnak le. Köveket dobálnak a pocsolyákba és nevetnek, ha a víz felcsattan. Az idő szalad, Margit besiet a kapun.

- Hol csavarogtál – dobja felé a szót az anyja -, kihűlt az ebéd…

Margit vidám.

- Nem csavarogtam.

- Hát hol voltál?

- Bent kellett maradni még az iskolában – hazudja és maga is csodálkozik, hogy milyen könnyen rátalált a szóra a nyelve.

A füzetébe pacák kerülnek, könyve gyűrt, nem olvas.

- Maradhattál volna a faludban – szidja a tanítónő -, rossz tanulóra itt semmi szükség.

Margit hallgat. Lenéz a padjára és mikor a tanítónő a tábla felé fordul, nagyot lélegzik és ráölti a nyelvét.

Aztán úgy dobja le magát a padba, hogy nagyot reccsenjen. Ez mulatságos. Katalinnak tetszik.

Pedig ő tetszeni akar Katalinnak. Megfogja a tintásüveget, kiemeli a helyéről. Aztán mókázva, végigönti a padon. Nézik, hogy lustán megindul a kék folyó lefelé.

Egy kislány elöl felnyújtja a kezét.

- Tanító néni kérem! Kiöntötték a tintát!

A tanítónő mérgesen lapoz a nagy könyvben. Valamit beír, majd haragosan becsapja megint.

Horvát Margit a sarokban áll, ha a tanítónő nem néz oda, kiölti a nyelvét. A kislányok riadtan ülnek. Ha a tanítónő haragszik, hamar előkerül a vonalzó és csípős ütések cikáznak az összefogott körmök felett. Ez a Horvát mindég bajt csinál…

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.