Zempléni (Lesznai) Anna (1886-1966) – Egy képkiállításról

Zemplényi Magda képeinek kollektív bemutatásával nyílt meg az őszi kiállítások sora. A fiatal művésznő nyugtalan és nyugtalanító anyaga nem könnyen nyeri meg majd az átlagos tárlatlátogatók rokonszenvét. Idegen világ tárulkozik meg előttük, egy olyan világ, aminek rejtelmeibe nem vezetnek be kitaposott utak, a szokatlan szín- és formaábrázolatok csak bizonyos küzdelmek árán engedik magukhoz közel a szellemi és tárgyi konvekciók között élő szemlélőt. Ez a kiállítás nem az abszolút szép, hanem az akaratos és türelmetlen küzdelem jegyében állt össze. Zemplényi Magda hasonló lelkiségű társaival együtt egy tragikus kor tragikus gyermeke, akinek úgy mondhatnók sorsa, hogy megcsömörlötten a múlttól, elölről kezdjen mindent. Formaépítése és a színek összehangolása egyszerre a tökéletes megközelítésére való törekvés és heves demonstráció az elődök által megfogalmazott törvények ellen.

Jelentkezése valószínűvé teszi, hogy a művészet területén most is úgy, mint az első világháború után az egyensúlyát vesztett lélek nem egyszer érthetetlennek és brutálisnak tűnő kísérletezései következnek be. Ha jó meggondoljuk, ezen semmi csodálkozni való nincsen. Hiszen az erőszakkal összerombolt világképet minden vonatkozásban: politikai, gazdasági, kulturális és morális területen ujjá kell építeni a romokból s magától értetődik, hogy ugyanígy a kétségbeesésből és bizonytalanságból ujjá kell építeni a szellem és az érzelem világát is. A művészet ennek a belső lényegnek a kifejezője s így akarva és akaratlanul magán kell, hogy viselje ennek a küzdelemnek a jegyeit. Az új, harmonikus egység létrehozását mértéktelen erőfeszítések, fájó ellentmondások összeütközései előzik meg.

Nem tudhatjuk előre, hogy ezekből a révületes kísérletekből mikor és milyen eredmények szűrődnek le s éppen ezért lehetetlen róluk ma tárgyi véleményt nyilvánítani. Annyi bizonyos, hogy a mi fiatal művésznemzedékünknek az útja nehezebben járható, mint azoké a külföldi kortársaiké, akik nagyobb kultúrájú, nemesebb tradíciókkal rendelkező országokban élnek. Ez alkalommal sem feledkezhetünk meg arról, hogy Magyarország huszonöt esztendeig, mintegy kínai fallal volt körülvéve, s ezért ebben a magunkra hagyatottságunkban bizonyos elfásultságnak és kimerültségnek kellett bekövetkeznie. A legjobbak is megelégedtek az ideálok tiszteletével és a részletek cizellálásával. De most, hogy összeomlott körülöttünk az anyagi valóság – a lélek is felriadt álmatagságából, tiszta ideálok és kellő mértéktartás nélkül kezd új tevékenységbe. Ebben a tevékenységben nagy szerep jut a torzításnak. Az a belső kínlódás, ami ma végbemegy az emberben s így meghatványozottan a művészben, olyan színskálát kever és olyan formavilágot épít, ami érthetően idegenkedést vált ki a szemlélőből. Ez a régi mértékeinkkel nem mérhető művészet azonban nem az összeroppant gyöngeség, hanem a kutató és alkotásra kényszerült erők első, még nem egészen egyértelmű kifejeződése. Zemplényi Magda képei előtt könnyű lenne rámutatni az esztétikai hiányosságokra, az érzelmek rendezetlenségére, de mindez jelentéktelen mínusz ahhoz a pluszhoz képest, aminek a jeleit olyan belső tűzzel, ellentmondást nem tűrő hittel csillantja fel előttünk. A múlt tagadásában már benne forrong és alakul a jövő ábrázata, irreálisnak látszó fantáziája egy új, magasabb rendű, összetettebb realitás körvonalait vázolja föl. S máris el tudja hitetni velünk, ha ezen az úton halad tovább, ha küzdelmei egy rendszer jellegzetességeit öltik magukra, nemcsak nyugtalanító kísérleteire emlékszünk vissza, hanem majd gyönyörködtet is bennünket, színeinek gazdag skálájával, szigorúan összeépített, képi öntörvénye szerint élő formavilágával.

KASSÁK LAJOS

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.