Makkai Sándor (1890-1951): Fiú született

- Fiú!... Fiúcska!... – sipította ujjongva a tudós vénasszony a mennyezetes ágy függönyei közé. S míg fürdőkádacskájába merítette a rúgkapáló, bömbölő csecsemőt, szolgáló asszonyok fogták körül, kacarászva. Egyikük sikongatva rohant ki a szobából, a várva várt örömhírrel.

- Mutasd már, hadd lássam! – esengett az anya félig zokogó, félig kacagó pihegéssel, a halál partjáról a boldog ébredésére fordulva.

- Hozom lelkem nagyasszonyom, már hozom is! – csitította a vénség szapora tipegéssel közeledve, szárazság-karjain a harsány fiókát ringatva. Reszkető vigyázattal fektette a kisdedet anyja karjára s fogatlan szája füléig húzódott gyönyörködésében – Ez osztán a vitéz!... Nézd csak, nézd édes asszonyom: mintha a száján köpte volna ki nádorispány nagyurunk!...

Orsolya asszony keblére szorította újszülöttjét s könnytől fátyolos szemmel hajolt arcába:

- Szentigaz! – suttogta. – Ez éppen ő, édes uram, kicsinyben!... Ó, mennybéli felséges Úristen, legyen áldott a te háromszor szent neved!... Hát igazán fiat adtál néki s nékem, te Csodatévő?... Mondd néne, mondd te is, hogy igaz, hogy nem álmodom!... Húsz esztendő, érted-e?... Húsz hosszú, kegyetlen esztendő után!... Hát nem éltem hiába?...

- De nem ám, szemem fényessége!... Ládd-é, így jutalmaz az a nagy kegyes Isten!... Nem valál tán édesanyja százaknak s ezereknek Kapuvárt, Sárvárt, Kanizsán s mindenütt a jószágokon?... Szegény jobbágyoknak, sebes vitézeknek, elhullottak özvegyinek, árváinak?... annyi sok főember-szolgáknak, atyafiszolgáknak, diákoknak s még kocsisoknak, kántálóknak is?... Hány úrfiat s kisasszonyt növeltél kebeleden, kenyereden, imádságodon, a másokéit, akik rád bízták?... De bizony igazságos az Úristen, hogy húsz esztendők után ímé ad néked egyet a temagad vériből is!... Úgy-úgy, édes nagyasszonyom!... Megérdemelted te ezt, de meg ám!...

- Hallgass, néne, hallgass! Nem érdemből van ez. Nincs énnékem érdemem, szikrányi se. Csoda ez, kegyelem!... Ferenc… Ferencke… Ferkó, te!

Mély, boldog, hálás sóhajjal ölelte ismét keblére a kicsit s könnyei lecsordultak az aranypihékkel tele, finoman, édesdeden lüktető kis kerek koponyára.

Ferkó már nem bömbölt. Csendesen megbékült világrajövetelével, édesanyja meleg karjaiban. Pirosan szuszogott, hosszú szempillái meg-megrebbentek s pici száját cuppogva csücsörítette.

- Lesz tej – bólintott a vénasszony vizsgálódva. – bőven lesz, ne félj!

- Hála Istennek!- mosolyodott el Orsolya. – Mindig azért imádkoztam, hogy én szoptathassam, ne más, idegen… Te, te édes, egyetlen kicsi virágom!...

- Jó… jó… de most elébb aludnod kell, nagyasszonyom. Pihenned! E’ nem vót kicsiség!...

No, odakünn más vélemény nyilvánult. Megrázkódott ajtó, ablak, még a fal is a bástyákon elsütött ágyúk, mozsarak dörrenéseitől.

. Örömöt lűnek! – vihogott a vénasszony, számlálgatva a pukkanásokat. De nem győzte, abbahagyta, olyan sűrűn durrogattak a tűzmesterek. Megelevenedett az egész vár. Tornácokról, udvarról, még a messzi huszárvár latorkertjei felől is hujjogás, éljenzés, kardok összeverése s fehérnépek sikítozása hallatszott.

Mintha csak ez az örömvihar rázta volna fel, a nagyasszony éleset kiáltott:

- Bolond vagy te, néne!... Hogy aluhatnék?... Ejnye, szinte megrontottál, te!... Hát édes uramnak nem kell-é hírt adjak, most, azonnal?... Futtass valakit a diákért, jöjjön egyszeribe, levélíráshoz… Hallgass… Még mindig itt tátogsz?

Belépett Márton diák, nagyot bókolt az ágyfüggönynek s az ablakmélyedésbe kuporodott a lócára Onnan dörmögött, szemét illendően lesütve:

- Itt volnék, nagyasszonyom… Isten tegye bódoggá nagyságtokat a kicsi úrfival!

- Köszönöm, Márton fiam!... Hallgassa meg a Fennvaló!... Írhatod?...

- Engedelmével, nagyasszonyom, megírtam még hajnalosan… Csak éppen a nevének hagytam volt helyet, mert hogy még nem tudhattam akkor, fiú lesz-e, vagy lyány? De most már a nevét is bepingáltam.

- Ejnye-ejnye, hogy írhattál te az én szívemmel, Márton fiam?... Hadd hallom!...

- Édes jó Uram – kezdte olvasni a diák -, nékem Istentől rendelt egyetlen szerelmetes gondviselő társam, oszlopom és fényességem!

- Szépen kezdted, fiam, jól van… Kitaláltad a szívem gondolatát… Mondd tovább!...

- Kívánom az én Kegyelmedért mindétig aggódó szívemmel, hogy e levelem friss jó egészségben találja édes uram kegyelmedet! Melynek utána légyen dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás a felséges Úristennek, ki húsz esztendőtől fogva sok könnyekkel rebegett imádságinkat kegyelmesen meghallgatván, ez mái reggelre felhozá a mi édes napunkat az égre: Ferencünket…

- Állj meg, fiam, állj meg! – nyeldeste könnyeit Orsolya asszony. - Szép is, jó is, amit írtál… De hogy írtad ezt a szót: Ferencünket?

- Nagy s piros betűkkel asszonyom, hogy Urunk mindjárt lássa a fekete írás közül, mint a hajnal fényességét a sötét éccakából.

- Úgy, fiam, éppen úgy… Kedvemre szolgáltál, ügyesen… S azt a Zsuzsikát csakugyan elvennéd?...

- El én még ma, nagyasszonyom, ha módomban vóna…

- Ma nem, Márton fiam… De karácsonya tán, ha Isten is úgy akarja… Adom a házat s az úr is a Zsuzsika kelengyéjét… Tudod, az a kis föld, meg a két ökör s a hízók is… Ne, ne hálálkodj, csak az igaz Istennek!... Szívem szerint írtad, Márton fiam!... Most pedig hívd a várnagy urat, de tüstént!

Bezördült Magyar Bálint, mint egy érctorony. Örömében oroszlán-vigyorra húzódott a rettenetes törökverő katona sebmarta képe. Villogó szeme kíváncsian pillantott az ágyfüggöny felé. az úrfit szerette volna látni, csak egy minutumig.

Orsolya asszony, mintha csak kitalálta volna a vén mackó szíve vágyát, intett a vénasszonynak:

- Mutasd meg neki, néne!

- Meg ne rémítse, várnagy uram! – tartotta oda a bába Ferenckét. – Nézzen rá szelídeden!... Még felriad a szeme szúrásától!...

- Ugyan már! – mordult Bálint. – Sze’ vitéz ez, hallja ke?... Mit akar ke?... Idenézzen!...

S Ferencke csodára kinyitotta a szemét és belebámult a szörnyeteg arcba, amitől kővé dermedt a spáhi, ha idejében el nem kapta róla a tekintetét.

- Né te! – hápogott a vénasszony. – Még mosolyog is, bizony Isten!...

Bálint összeütötte a sarkantyúját kisura előtt s harsogva tört ki belőle a hódolat:

 - Úgy éljek, asszonyom, ez nádoruram maga!... S légyen oly vitéz s bölcs, mint attyaura, kévánom!...

- Úgy légyen, Bálint!... Köszönöm, hogy örvendsz neki!...

- Mer már úgy vót, asszonyom – bökte ki a várnagy -, hogy elhúzódom Posonba, házacskámba, amit nagyuram jóvoltából szerzettem… Mer tetézve adott nékem őnagysága a zsákmányból mindétiglen.. Eleget verekedtem én már s gondolám, mehetek meghalni, mint vénhedt medve odújába… De ez csak vót, asszonyom s nem így lészen… Most immár még az úrfi mellett is harcolni akarok, van kiért!...

- Tudom, hogy mindig hűségesünk voltál  nincs olyan vitézünk, mint te, Bálint!... Rég a magad ura lehetnél, kapitány a király akármelyik várában s megköszönhetné!... De ha maradsz, én köszönöm neked!... Azért hívtalak, hogy küldj valakit, akiben bízol, azonnal édes uramhoz a hírrel…

- Csakis énmagamban bízom, asszonyom s indulok ebben a nyomban!

- De ezt nem kívánhatom tőled…

- Én meg nem engedhetek mást… Mégha lyányka vóna!... De fiú s nagy katona lesz ez, tudom… Hát csakis rám bízza azt a levelet kegyelmed, asszonyom, én érek oda vele leghamarabb!...

- Akkor hát menj jó emberem, s szóval is add eléje, milyen a gyermek, hogy alig várom, lássa… Aztán ha tán kérdi, azt is, hogy jól vagyok s én is szeretném látni őt.

- Megyek, asszonyom!

- Nem… még várj egy kicsit… valami… valamit gondoltam… akarok… hogy mindenki velünk örvendezzen… Van-e sok foglyod, Bálint?

- Foglyom? Van vagy kétszáz is. Haramiák, martalócok, pribékek. Az úr fogadta volt zsoldjába, de kémek voltak ezek, ránk hozták a pasát, akasztófa jár nekik, ha az úr megjön.

- Ereszd el őket, Bálint.

- Hogy eleresszem?... De nagyasszonyom!

- Igen, ereszd el őket, a fiam születésének örömére. S ezt add hírül nekik, hogy tudják: Ferenc visszaadja az életüket… Hiszen az Istent, nem fognak többet ellenünk gonoszkodni!... Vannak rabjaid is?

- Vannak. Háromszáz törököt hozott az úr még tavaly, a végbeli táncból. Alkudozunk rájuk a pasával. Arany lesz belőlük, az úr számít rá. S amelyik itt ragad, dolgozzék, amíg belegebed.

- Nem, nem, Bálint! Se arany, se húzómarha ne legyen belőlük. Legyenek szabadok, Ferencért!

- Karóba húzat az úr érte s megérdemlem! - - hördült fel az óriás.

- Mondd meg nékie, hogy én akartam, parancsoltam. Isten Fiáért, aki könyörült rajtunk… Te, Bálint, te, hallom, hogy vacog a fogad!... Bújj majd a szoknyámhoz, fiacskám, megvédlek az úr haragjától!... Na, indulj s végezz, egy-kettő!...

Orsolya asszony kimerülten hanyatlott párnáira. Nagy Isten, sze’ nem fiatal már ő, húsz éve asszony s az élet tele volt munkával, vesződséggel, ezerek gondjával, egész ország bújával s szerelmes ura örökös féltésével csaták s ármányok között… Lehunyta nagy árkos fekete szemeit, halvány arcán fáradt mosoly rándult meg, keze végigsimított a gyermek bársonyarcán s lankadtan hullott alá az ágy szélén. A vénasszony nesztelenül elvette kebléről a kicsit s belehelyezte a bölcsőbe.

Nádasdy Tamás, a nádorispán, bécsi házának hálószobájában dobálta magát ide-oda a tüzes ágyon. Nem bírta lehunyni szemét. Otthon kellene lennie, Sárváron, szerelmetes Orsikája mellett, a kezét fogni, arcát, haját simogatni, biztatni, vigasztalni. Elmondani neki sok-sok édes, titkos szót, ami ostoba férfibüszkeségből örökre a szívében maradt… Mindig erre várt, ezért könyörgött, húsz éven át, a gyermekért. S már ki is hitte volna, hogy lehet? Csoda volt, szívébe markoló csoda, mikor Orsika egyszer csak elárulta. Addig se volt a világon más asszony, de azóta imádta, mint a szentet s csak attól félt, hogy tán bűn i ez már s az Isten elveszi a reménységét. De eddig Orsika minden baj nélkül hordozta s immár az utolsó napok, órák ezek. És neki itt kell ülnie Bécsben, a király úrral a generáljaival viaskodni pénzért, katonáért, végvárak építéséért a fene pogány ellen… S egy szikra megértésért a magyarság baja, pusztulása iránt. De kinek fáj itt a vér, könny, tűz tengere, amibe a magyar föld temetkezik? Hiszen az ő békéjük, nyugvásuk, munkájuk s életük ára ez! Azt hiszik, a sárkánykígyó megelégszik Magyarországgal. Még nem érzik a bőrükön a lángot, ami kitátott hét torkából árad. Nekik Magyarország csak a csatatér, amin Ausztriát a birodalmat védik… És hogy védik? Spanyol taktikával, sakkjátékkal, haditervekkel, papiroson! Csak pénzt, fegyvert s életet nem adnak hozzá. Jó ember a király úr, vele úgy beszél, mintha családjából való volna, de nincs egy krajcárja se Magyarország védelmére. Ha ő, meg Zrínyi, meg Thurzó, meg az Erdődiek oda nem adnák, amijük csak van s tulajdon népükkel és a maguk vérével, no meg a maguk zsoldján nem verekednének, bizony már a bécsi Szent István-tornyon is félhold kérkedne!...

De hogy is került ő ebbe az őrlőmalomba, szentséges Úristen?

Verejtékező forgolódásában, álmatlanságtól égő szemei előtt mint felhőképek tódultak, suhantak keresztül viharos életének változásai.

Bologna s Róma kék egét, márványpalotáit látja. Ott boldog volt igazán, a művészet s tudomány hazájában. Akkor csak tanulni kellett, s ő szomjasan itta a magisterek tudományát. Tán pap lett volna, vagy jogtudós, vagy orvosdoktor. Így akarta nagybátyja, Brodarics püspök s rokonai, az enyingi Törökök. Jó volt ez, hogyne! Szegény köznemes enyingi Törökök. Jó volt ez, hogyne! Szegény köznemes fiúból ember csak így lehetett volna. De akkor haza kellett jönni, a pápa követével. Közelgett a pogány vihar…

Igen, ez a kicsi, vékony, koravén fiú, ez az idő előtt szakállasodott arc, ez Lajos király, szegény!... Neki is vele kellett volna mennie Mohácsra s már a csontjait is rég felitta volna a szederinda, ha így történik, ott a Csele árkában… Íródeákjának választotta őt a király, maga mellett marasztotta, Istenem, hogy kapaszkodott hozzá, miért is? Talán mert erős, egészséges, vígkedvű fiatalember volt?... De a kicsi királyné, Mária, a könnyelmű gyermekasszony toppantott pici lábával s unszolta: Menj, Tamás, menj Károly bácsihoz,a császárhoz s Ferdinándhoz, édes bátyámhoz! Mondd nekik, jöjjenek, ne hagyják Lajost s engem! Csak nem tűrnék el, hogy háremébe hurcoljon Szulejmán, az ázsiai tigris? Mi nekik adjuk Magyarországot, ha segítnek. Hiszen te nem is tudod, Tamás, hogy éheztünk itt Lajossal s a prímás küldött húst meg bort az asztalunkra, szánalomból?...

… De kié ez az arc? Ez a szigorú, sápadt arc? Ez az összeszorított száj? Ez a villogó, hideg szem? Igen, ez is ő, Mária királyné. Az özvegy. Ott találkozott vele, Komáromban, üres kézzel jöve a némettől. Nem gyermek többé, nem táncoslábú, panaszos szájú, furcsa asszonyka: özvegy királyné, Ferdinánd testvére!... Mit akar János vajda? A kezemet? Nem, a koronát akarja! Azt lesse! Menj, Tamás, menj a főherceg úrhoz, Ferdinándhoz. A koronát neki adom csak egyedül! És írd össze az urakat, akik Mohácstól megmaradtak. Jöjjenek Pozsonyba! Ígérj nekik birtokot, hivatalt, mindent, ha Ferdinándhoz állnak!...

Mi az ördög szorítja, vágja úgy kezét-lábát? Persze, összekötözték a fellázadt zsoldosok, amért Budát védte a török s János ellen, Ferdinándnak. S ez itt Ibrahim, a sátán! Vigyorog s a szerecseny hóhérra mutat: ha nem állasz János király mellé, akit mi pártolunk, ízekre tépetlek, fiam, Nádasdy Tamás! Esküdj, gyaur kutya, esküdj János hűségire!...

… Te Gritti vagy, megismerem a mézes-mázos, undok vigyorgásodat s tudom, a halálos ítéletem aláíratásán igyekezel!... Hej, sógor, Majlád sógor, csak tartsad Fogarast, amíg lehet, de én visszaszököm Ferdinánd királyhoz!...

… Orsika, hát itt vagy, lelkem?... Tudhatod, hogy én soha másra nem nézek, halálomig. De te gazdag vagy, Orsika, roppant gazdag. Kanizsai s Drágffy-várak, földek, fél ország a tied. S ládd-é, én csak szegény bujdosó vagyok. Nem lehetsz az enyém, Orsika. Mindenki azt szájalná, hogy a kincseidért. Én a magam ura akarok lenni, lelkem!... Hogy mondod?... Az országért? Szegény, tépett, csapkodott, vérző magyarokért?... S hogy ehhez férfi kell, gazda, vezér? Úgy. Sze’ te csak árva leány vagy mégis. És hiszed, hogy magadért? Akkor legyen meg az Isten akaratja, Orsika!...

… Jól mondod, lelkem, csak sártenger olt ez itt, a vár körül  ímé, narancskertek, halastó s márványszobrok!... Igaz, én láttam egykoron Itáliában, de mégis a te szíved gyökeréből nőtt ki, Orsika!... Persze nagyobb műhely s csodamesterek valának azok ott, lelkem s micsoda bötűkkel, mely ékes könyveket nyomtak, aranyos fedelekkel. De ez az újszigeti kisded nyomtató a mi gondolatunk volt s Sylvester uram csak kihozá rajta az Istennek Újszövetségét édes magyar nyelvünkön!... Lésznek mások is még, ha így szorgalmatoskodsz, tűzeszű ifjak, kiket kiküldünk akadémiákra, hogy a magyar elme ne ragadjon a sárba!...

… Csorda! Fehérmarhák végtelen csordája, szarvak rengetege, bömbölés, ostorok durrogása… Jól van, fiaim, hajtsátok a füvön, bécsi kőre… Biz ezek hordók, amíg a szemed ellát, Orsika. Ez mind bor, lelkem, húsz év alatt termett ez. Az se várfal, szívem, zsákok hegye, tiszta búza, rozs, árpad, zab. A szegényeknek is, hogyne, édesem! Nálunk senki se éhezzék, igazad van. De a hadaké a több. Hogy a kincstár nem fizet? Majd földben alkuszom ki a tartozását. Hadd szerezzek én is valamit a tiédhez, ne mondja senki, hogy a feleségemmel tartatom el magamat…

… Ne félj, lelkem! Oda, Erdélybe, állhatatlan Tündérországba nem bújok többet. Ha a fél szememet otthagytam volna, akkor se mennék érette! Tőrbecsalt György barát, azt hiszem örökké. De Castaldo szúratta agyon, féltében. Isten őrizz, hogy én akartam volna. Bíboros volt, püspök. Irgalmazzon lelkének az Úr, ha véremet kívánta…

… Hej, Bálint!... Hej!... Vágd, ne kíméld!... No, ezt a kontyost eligazittám!... Ne ügyeld, fiam, nem mély a seb… Hajrá, legények!... Már futnak, most neki, most!... Ezt Zrínyi is irigyelné!... Hatszáz fogoly!... Tereljétek csak Bálint fiam, s indítsd Sárvárnak! Arany lesz ebből, sok közte az előkelő!...

… Tizennégy asztal, Orsika!... Bizony, felszaporodott az udvarunk!... Igen, ezek mind a mi gyermekeink!... Ne búsulj, szívem, ha Isten így akarta. A Nádasdy-név azért nem vész el talán a becsületes magyarok emlékezetében.

… Ó, Orsika!... Igazán?... Mégis?... Öregkorunkra?... Te áldott, áldott asszonyom!... Szenvedsz, drágám?... Te, Gáspár doktor, segíts!... Hallod, hogy sikolt?... Vér… vér… miért nem szólsz, Orsika?... Ki zárja rá az ajtót?... Jaj nektek, ha betöröm, addig verem az öklömmel, amíg…

A nádor nagyot hördült, felvetette magát az ágyról s zavaros szemmel nézett szét. A hajnal szürke világossága terjengett a szobában. Az ajtón zörgettek.

- Nagyuram! – hallotta lassan tisztuló fejjel a kulcsár hangját. – Nagyuram! Megjött Bálint Sárvárról. Magyar Bálint, a várnagy!

- Gyere már! – rikkantott a nádor, az ágy szélére penderedve. Homlokán hideg verejtékcseppek ütköztek ki s foga vacogott, mialatt az ajtóra meredt.

Magyar Bálint keményen verte össze sarkantyúit s szerencsés jó reggelt mordulva, már nyújtotta is a levelet.

- Az a parancs, Nagyuram, hogy szóban is…

- Hallgass! – csattant rá az úr, reszkető kézzel kapva el az írást s szaggatva pecsétjét. Szeme pillanatig káprázva meredt a sorokra és minden összefutott előtte. Aztán, mint a hajnal pirossága a fekete éjszakából, kikelt s felragyogott a betűerdőből a név: Ferencünk.

- Takarodj ki! – ripakodott rá Magyar Bálintra. S hogy az szájtátva, dermedten bámult rá, ismét: - Takarodj!...

- Megbolondult az úr! – hebegte odakünn Bálint a kulcsárnak, s a nagy behemót ember tántorgott s vacogott, mintha a hideg lelné.

Nádasdy Tamás nádorispán őnagysága, a király belső titkos tanácsosa és bárója odabent olyan dolgot művelt, amit élő embernek látni a szeme világáért sem engedett volna. Azt csak az angyalok láthatták, akik vidám muzsikára zendítetek hozzá. Őnagysága hálóköntösben, mezítláb táncolt a szoba közepén, fütyörészett s pattogtatott hozzá az ujjaival. Mi az a csekély ötvenhét esztendő?... Semmi!... Nem hájas, hasas vénember ő, hanem még most is karcsú, csupa ín-izom férfiú, s ami az ugrásokat illeti, akármelyik hajdúlegény megirigyelhetné, ha látná.

- Bálint, bújj bé! – hangzott későbbecske az ajtónyílásából.

A medve óvatosan, fejét válla közé húzva nyomakodott befelé.

Az úr prémes mentében, nagykomolyan ült az asztal mellett, előtte kancsó s két szépmívű aranyserleg.

- No, Bálint, hűséges barátom, mit kívánsz az örömhírért, amit nekem hoztál?

- Én uram, nagyságos uram – makogta a rettenthetetlen hős -, én csak azt a nagy kegyet… ha nem volna tőlem szemtelenség… hogy azt a serleget nagyságod egészségére üríthessem, meg a nagyasszonyéra s az úrfi, Ferenc ifjú urunk dicső jövőjére!

A nádor felállt, hozzáütötte serlegét a Bálintéhoz s ittak, egymás szemébe nézve a serlegek pereme felett, amíg az utolsó csepp is elfogyott. Egy koppanással tették le az asztalra az üres kupákat. Nádasdy keze kinyúlt s a két rettentő marok, úré és nemes szolgáé, testvériesen kapcsolódott össze kemény, forró szorításban.

- Köszönöm, barátom!.. S ezt a serleget, amiből az egészségünkre ittál, légy szíves emlékül elfogadni! – Hirtelen megkeményedett a hangja: - Pihenj s egyél! Aztán vissza, asszonyomhoz. Mondd neki… szóval, csak annyit mondj, hogy én is megyek, mihelyt a király úrral beszéltem. Vigyázzon a gyermekre, az isten szerelméért!... Várj csak, a nagy halastó három napig a szegényeké… két magtár is és bort is adj nékik, kedvükre… Még valamit… Izé… Úgy gondoltam, tudod, Jézus Urunk tiszteletére… hogy a foglyokat s a rabokat engedd el, Bálint!

- Nagyuram! – tántorodott el a várnagy kikerekedett szemekkel. – Világgá bujdosom, ha megcsúfoltak!... Istenre mondja, megelőzött a hírrel valaki?

- Ki az ördög előzött volna meg? S miről beszélsz voltaképpen?

- Isten úgy segéljen, nagyuram: elengedtette velem a nagyasszony, ami fogoly és rab Sárváron csak volt! Azt mondta, Isten Fiáért. Erősködtem én uram, de ő parancsolta. Féltem is, hogy kegyelmed nyakamat tekeri s nem tudtam, hogy bökjem ki. De ha igaz, csoda ez, uram!

- Pedig igaz ez, Bálint! – pillantott rá Nádasdy fénylő szemmel -, úgy híjják ezt, fiam, hogy a szeretet igaz csodája.

- Akkor nagy boldog ember te-kegyelmed, nagyságos uram!

- Dicsőség érette Istennek!... De azt ne hidd, hogy azt a kölyköt én majd kényeztetem. A te kezedre kerül, mihelyt járni tud s keményen bánj vele, hallod-é? Különb katona nőjön Ferencből, mint mi ketten valánk… Na, persze, tanulni is fog, hiába morogsz. Prédikátor uram fogja oktatni Isten igéjére, s hogy szépen írjon, olvasson, beszéljen, ne csak deákul, hanem a mi édes magyar nyelvünkön is. Hogy pedig jó apja légyen utánam népének, prédikátor uram a pálcát se kíméli majd tőle… De erről egy szót ki ne ejts, Bálint, nehogy asszonyunk meghallja valahogy!... Akkor jobb volna fiam, mint a kettőnknek, ha egy hőstény oroszlánnal zárnának össze, pucéron… Na, mi az ördögöt vársz még? … Takarodj, különben előbb érek Sárvárra, mint te, s akkor jaj neked, anyámasszony katonája!

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony