- Hová lett a régi?
- Miféle régi?
- Az, aki tegnap volt itt. A
kenyereslány. A Manci.
- Elment. Férjhez ment. Én vagyok az
új kenyereslány. Én is Manci vagyok.
Az új Manci bizalmatlanul nézett a
régi törzsvendégre. Akkor nem tudta még, hogy ezt az enyhén kopasz, pápaszemes
és nem elég fiatal embert Jegenye úrnak hívják. Nem tudta még, hogy ebben az
óriási, zenés, dizőzös kávéházban milyen viszony alakul ki kettejük között.
Mert van kedves törzsvendég is, kedvetlen is. Van akinek van kenyérjegye, van
akinek nincs. Van aki akkor, amikor kenyeret kér, vita nélkül, törvénytudón és
férfiasan mingyárt oda is adja a kenyérjegyét, azonban van olyan is, aki
izgatottan keresgéli minden zsebében és egyikben sem találja meg, vagy nem
akarja megtalálni. De azért követelőzik és azzal fenyegeti meg az ilyen szegény
kis kenyérmancit, hogy soha többé nem teszi be a lábát ebbe az átkozott
kávéházba. Nehéz egy új Mancinak.
Jegenye úr nem tetszett neki. Nem
azért, mert szigorúan nézett rá. Mancit nem kényeztette el az élet. Gyerekkora
óta megszokta, hogy szigorúan nézzenek rá, ki ezért, ki azért. Nagy
általánosságban pedig mindenki azért, mert élni mert és ezt a rossz szokását
sehogyan sem akarta abbahagyni. Holott szegény volt, csúnya volt, együgyű és
lusta is volt, ennél fogva a gazdagok, szépek, okosak és fürgék világában
fölösleges. ezt megmagyarázták neki a kalaposboltban is, a gőzmosóban is,
mindenütt, ahol munkába állt. De erről sehol sem tudták meggyőzni. Makacs volt,
görcsösen ragaszkodott nyomorult kis életéhez, kétségtelenül azért, mert amikor
a maga egyetlenegy életét élte, ugyanakkor egyszerre millió más életet is élt: a
kalaposnő meg a gőzmosónő életét, a többi munkáslány életét, a Marcibányi-téren
a fák, a virágok meg a madarak életét, a villamosnak, a telefonnak, a Pazar
kirakatoknak az életét, a Duna és a Gellérthegy, a hold és a csillagok életét,
az állatkertben az oroszlán és a zsiráf életét, a moziban India és Hófehérke
életét, a mindenség életét, egész életünk életét. Dehogy hagyja abba!
Tizenhat éves korában váratlanul és
érthetetlenül megokosodott és csinosodni kezdett. Elkeseredésében, mérgében
csinosodott meg? Mindegy. Csinosodott és nem hagyta abba. Egy álló esztendeig
szorgalmasan tovább csinosodott még. Aztán kitört a háború. Manci fölcsapott
kenyereslánynak. Édesapja is az volt annak idején, a régi háborúban. A háború
utolsó évében férjhez ment ugyan, de asszonykorában is kenyereslány volt csak.
Kellett neki az a kis kereset, mert az ura egész nap, sőt, egész héten nem volt
otthon, nyolc-tíz hónap is elmúlt, amíg három-négy napra hazajött a frontról.
Mikor Manci megszületett, az apjának már fél lába volt csak, a másikat
otthagyta a Piave mellett az olaszoknak. Mesterségét illetően szabó volt, kis
műhelyében két öreg segéddel dolgozott. Negyvenöt éves volt, amikor meghalt.
Valami pénzecske maradt utána, no meg a műhely és a két öreg segéd. Az özvegy
leegyszerűsítette a dolgot: négy hónap múlva férjhez ment az egyik segédhez, az
öregebbikhez. Manci akkor hat éves volt. Ma tizenkilenc.
Az előzmények után abban bizakodott,
hogy nem marad élete végéig kenyereslány. Édesanyja kétszer is férjhez ment,
férjhez megy talán harmadszor is, hiszen a második ura sokat köhécsel, a
műhelyben pedig még mindig ott dolgozik a másik öreg segéd. A tegnapi Manci is
férjhez ment. Miért ne akadna szerencséje neki is? A kávéház nagy tükréből
megállapította, hogy ez a mai Manci csinosabb, mint a tegnapi. Magas, hosszú
lábú, szőke, pisze, fekete és fehér. Fekete a ruhája meg a harisnyája, fehér a
fejkötője, a gallérja meg a köténye. A szeme zöld, a szája piros. Szemrevaló
jószág. Tapasztalásból tudja, hogy meg-megakad rajta a férfiak szeme.
De Jegenye úr szigorúan nézett rá.
Megigazította a pápaszemét, kabátjának belső jobb zsebéből kivette
pénztárcáját, abból pedig a kenyérjegyet. Letette maga elé az asztalra.
Nadrágzsebéből elővette a zsebkését, abban olló, dugóhúzó és körömráspoly is
volt. A kis ollóval gondosan lenyisszentett egy kenyérjegyet. Meglobogtatta
Manci pisze orra előtt, mint a torrero a vörös kendőt a gyanútlan bika előtt.
Aztán azt mondta:
- Ide figyelj, te zöldszemű
szörnyeteg…
Manci meghökkent és megsértődött:
- Kérem, ne tessék tegezni. Azért,
mert valaki kenyereslány, azért még…
Jegenye úr türelmetlenül legyintett:
- Addig jó neked, amíg tegezlek. Én
most próbára teszlek. ma még odaadom neked a kenyérjegyet. De holnap vagy
holnapután vagy akármikor, amikor nekem jólesik, nem kapsz kenyérjegyet. Azt
mondom majd; nincs. Vagy azt: van, de nem adok. Vagy azt, hogy otthon
felejtettem, holnap megkapod. Nem lehetetlen, hogy csakugyan megkapod, de az is
lehetséges, hogy sohasem kapod meg. Meglátom, hogy esetről-esetre hogyan
viselkedel és aszerint bánok veled. Igazságos ember vagyok, megjutalmazom a jót
és megbüntetem azt, aki gonosz. A régi Mancit több ízben megjutalmaztam. Kapott
tőlem egy üveg kölnivizet, egyszer elvittem a moziba is. Ne nézz rám ilyen
gúnyosan. Tudom, mire gondolsz. Tévedsz. Önzetlenül vittem el. Nem is ültünk
egymás mellett. Magamnak drágább jegyet váltottam. A régi Manci szerény és
illedelmes volt. A pisze orrodon látom, hogy te nem vagy az. Elbizakodott és
lázadó vagy. Hát csak annyit mondok, vigyázz magadra.
Jegenye úr ezúttal csakugyan átadta
neki a kenyérjegyet. Az új Manci úgy tette el, mint valami értékes ajándékot.
Megszeppent a sok fenyegetéstől? Attól, hogy valaki elbizakodottnak és
lázadónak látja? Amióta nekicsinosodott, édesanyja is gyakran annak szidja.
Tisztelni kezdte Jegenye urat, félt is tőle egy kicsit. Édesanyja egyszer
elküldte a második kerületi adóhivatalba valami kis hátralék ügyében, ott
beszélt vele a füstszagú, pápaszemes hivatalnok ilyen keményen és pattogón.
Manci számára nem volt vitás, hogy Jegenye úr is hivatalnok. Alkalmasint
valamelyik minisztériumban. Hiszen ő maga mondja, hogy igazságos ember,
megjutalmazza a jót és megbünteti azt, aki gonosz. Az ilyen embert nem szabad
bosszantani. Manci elhatározta, hogy csínján bánik vele, nem akadékoskodik a
kenyérjegy miatt. Van ő olyan Manci, mint a másik volt.
Jegenye úr szavának állt;
rendületlenül és változatosan kínozta. Négy-öt nap is eltelt, amíg
egyszer-egyszer odaadta neki a kenyérjegyet. Legtöbbször megmutatta csak,
azután kegyetlen mosollyal visszacsúsztatta pénztárcájába. Vagy elő se vette.
Némán, fagyosan és követelőzőn nézett a kenyereslányra, két karját keresztbe
fonta a mellén és várt. Borravalót sohasem aott, sohasem mondta: köszönöm. Néha
napokig nem állt vele szóba. Rá se nézett, amikor az asztalhoz lépett és
tányérjára letette a kenyeret. Ilyenkor tüntetőn beletemetkezett az újságba. De
Mancin nem fogott ki, a kenyereslány közönyösen tűrte minden szeszélyét,
sohasem tiltakozott, nem panaszkodott, de nem is bizalmaskodott, el sem
mosolyodott. Hamar kitalálta, hogy mindez nem komoly dolog. Játék, huncutság.
Incselkedés, sőt udvarlás is. Az, amit Pesten főúrnak neveznek. Nem vette
tudomásul, ahogy a többi vendég ügyes vagy ügyefogyott kísérletezését sem. A
kávés is, a főpincér is… csúf bogarak a férfiak! Összeszorította a fogát,
arcának a vonásai megkeményedtek. Úgy viselte el jegenye urat, mint valami
sorscsapást, a földrengést vagy az árvizet, sőt a bombatámadást, amiben ezen a
környéken immár mind sűrűbben van része. Ilyenkor a kávéház közönsége, a jazz
is, a dizőz is levonul az óvóhelyre. Jegenye úr is, Manci is. Odalent, a
várakozás gyötrelmes óráiban Jegenye úr hébe-hóba mégiscsak szóba állt vele.
Azt mondta neki:
- Nemsokára vége lesz ennek az
átkozott háborúnak. Minden háborúnak. Ez volt az utolsó. Üt a megtorlás és az
igazságszolgáltatás órája. Ha az embereknek eszük volna, engem tennének meg
legfelsőbb ítélőbírónak. De nincs eszük. Én elintézném a világ sorsát.
Manci alázatosan nézett rá:
- Mit csinálna Jegenye úr?
(Akkor tudta már a nevét, azt is,
hogy Kázmérnak hívják.)
Jegenye úr kimondta a szentenciát.
Hangosan, kihívón, hogy az egész óvóhely meghallja:
- Törvényt hoznék. Kegyetlen, de
igazságos törvényt. Egyetlenegy szakaszos törvényt. Kimondanám, hogy senki sem
kaphat különb állást, mint amilyet tehetségénél fogva megérdemel. Egyszerű
megoldás, Kolumbusz tojása. De ezen múlik minden. Az emberiség sorsa ma a
tehetetlenek kezében van.
Az óvóhely komoran hallgatott.
Jegenye úr véleményét senki sem helyeselte. Úgy látszik, ezen az óvóhelyen azok
voltak többségben, akik az emberiség sorsát intézik.
Csak Mancinak tetszett a kegyetlen új
törvény. Ez már igen! A kalaposboltnak, a gőzmosónak, egész életének, minden
bajának magyarázatát is, orvosságát is megtalálta benne. Ezért kellett
édesapjának otthagynia a fél lábát Olaszországban, ezért kell neki magának
kenyérrel körüljárnia a kávéházban, húsz filléres borravalókért mosolyognia,
ahogy annak idején az anyja tette… - azért van annyi nyomorúság a földön, mert
a sok tehetségtelen, aki illetéktelenül terpeszkedik a tehetségesek helyén, nem
tud az ilyen kis Mancira mg a boldogságra szomjazó többi szegény emberre
vigyázni. Alighanem Jegenye úrnak sincs ma még megfelelő hivatala, azért látja
olyan világosan, mi a teendő az eljövendő örök békesség világában. és
bátortalanul megkérdezte:
- És én, Jegenye úr? Mi leszek én
akkor, amikor az új törvény szerint rendezik az állásokat meg a hivatalokat?
Jegenye úr vérfagyasztón nézett rá,
hideg szürke szemének a szögletéből figyelmesen, fürkészőn vizsgálgatta, mintha
azon tanakodnak, halálra ítélje-e vagy mindössze életfogytig tartó
kényszermunkára? Azután elmosolyodott, életében talán először.
- Te? Te kenyereslány leszel.
Mancinak elszorult a szíve, szemébe
könny szökött. A legfelsőbb ítélőbíró csakugyan életfogytig tartó
kényszermunkára ítélte? Hát az eljövendő új világ sem hoz neki más mindennapot,
mint amilyennek a régiben gyötrődött? Nem hoz neki semmi szépet, semmi jót? Nem
ezt várta Jegenye úrtól. Ha már megtiszteli azzal, hogy beavatja bizalmába, a
világmegváltó új törvényt éppen neki mondja el elsőnek! Különb sorsot remélt.
Egy kis protekciót. Talán titkári állást… úgy van,titkári állást, mégpedig
éppen a hatalmas Jegenye úr oldala mellett! Ki alkalmasabb nálánál erre a
titkári állásra? Kitanulta Jegenye úr szokásait, szeszélyeit, ellentmondás
nélkül, békésen kínoztatja magát ő, a lázadozó… És mégse? Egy kicsit elfúlt a
hangja:
- Miért éppen kenyereslány?
- Mert annak kitűnő vagy. Tökéletes.
Isten is annak teremtett, anyád is annak nevelt. Véredben van. Ahogy a
királyokéban az uralkodás. Kenyereslánynak a kenyereslánya vagy… afféle
dinasztia vagytok ti is.
Zárás után Manci elkeseredetten ment
haza az elsötétített budai kis utcákon. Fényszórók villantak föl az éjszakában,
végtelenségbe nyúló fehér és kék fénysávok nyargaltak végig az égbolton,
egy-egy másodpercre Manci szívébe is beleloptak egy kis világosságot… Hátha el
sem jön az új törvény? Jegenye úr is ember csak. Hátha téved? A másik Manci is
férjhez ment.
jegenye úr másnap kivételesen
odaadott neki egy jegyet. De a jegy nem kenyérjegy volt, hanem ruhatári.
- Eriggy ki a ruhatárba. A felöltőm
bal zsebében találsz egy kis csomagot. Vedd ki, a tied. Ne hozd be, tedd el. A
jegyet hozd vissza. De ne merd megköszönni azt, amit kapsz, egy szót se szólj.
Ne csinálj botrányt, mert agyonütlek.
Manci izgatottan sietett ki a
ruhatárba, kivette a felöltő bal zsebéből a papírszalaggal átkötött kis
csomagot, kiszökött az udvarba és fölbontotta. Egy üveg kölnivíz volt benne és
egy darab kerek, illatos, rózsaszínű pipereszappan. Elsírta magát. Életében
ilyen boldog nem volt még. Amikor a ruhatári jegyet visszavitte Jegenye úrnak,
olyan hálásan, olyan melegen nézett rá, hogy minden rendes ember ellágyult és
meghatódott volna tőle. De Jegenye úr nem volt rendes ember. Beletemetkezett az
újságba és a háborús híreken rágódott.
A moziban egymás mellett ültek.
Jegenye úr ezúttal nem váltott magának drágább jegyet. Amikor a vásznon a
hirdetéseket kezdték pörgetni, Manci megfeledkezett mindenről, félénken és
meghatottan megsimogatta Jegenye úr kezét. ez a majdnem érezhetetlen simogatás
olyan könnyű, olyan gyöngéd volt, mint az első tavaszi szellőcske vagy a
kisgyermek édes lehelete. Jegenye úr kegyetlenül elkapta a kezét és fenyegetőn
rászólt Mancira:
- Ne szorongasd a kezemet. Ha a
szeretőm akarsz lenni, nem bánom, az lehetsz. De figyelmeztetlek arra, hogy te
kezdted. Tudom, tisztességes lány vagy. Én is tisztességes ember vagyok, nem
csábítalak el. Nem mondom azt, hogy elveszlek, de azt sem mondom, hogy nem
veszlek el. Meglátom, hogyan viselkedel és aszerint bánok veled. Igazságos
ember vagyok, megjutalmazom a jót és megbüntetem azt, aki gonosz.
Manci szomorúan lehajtotta a fejét,
azt mondta magában:
- Úgy bánik a szerelemmel, mint a
kenyérjeggyel…
Nem vitás, hogy Jegenye úr
előbb-utóbb mégiscsak elvette volna Mancit. Ahogy talán a régi Mancit is
elvette volna. De az – hiába volt szelíd és illedelmes – nem akart várni. Nem
várta ki jegenye urat, türelmetlen volt, máshoz ment férjhez. Az új Manci, az elbizakodott,
a lázadozó Manci tudott várni. Más állapotban volt már, de nagy titkába nem a
vatta be Jegenye urat. A szigorú ember egy este valamivel enyhébben nézett rá.
Kenyérjegyet nem adott neki, de azt mondta:
- Nem mondom, hogy elvezlek, de azt
sem mondom, hogy nem veszlek el. Mindenesetre szerezd be az irataidat.
És amikor Manci elragadtatással
bámult rá, mérgesen ráförmedt:
- Ne hálálkodj, mert agyonütlek.
Ebben a pillanatban följajdult a
sziréna. A dizőz elnémult, a vendégek közönyösen, unottan ballagtak le a
pincébe. Megszokták már a veszedelmet. Jegenye úr sebtiben cigarettát sodort
még és megnyálazta.Arra már nem ért rá, hogy rágyújtson. Majd odalent a
pincében, az óvóhely vasajtaja előtt. De mielőtt rágyújthatott volna, jött a
légiakna. Nem valószínű, hogy éppen Jegenye úrnak szánták, hiszen azok,
akik küldték, szakasztott úgy vélekedtek az eljövendő világ sorsáról, ahogy ő.
De vannak szerencsétlen véletlenek. Az óvóhelyen senkinek sem esett baja, csak
Jegenye úr pusztult el a vasajtó előtt. Cigarettája ép maradt.
Manci nem sírt. Hát jó, nem megy
férjhez. Sohasem megy férjhez. Nem sérti meg Jegenye úr emlékét. Most már
tudta, hogy Jegenye úr nem tévedett, amikor megjósolta: kenyereslány maradsz az
új világban is. Mindhalálig az maradsz. Jövendölésnek mondta, végrendelet lett
belőle. És a végrendeletet tisztelni kell.
Merev arccal, fagyosan hordta körül
tovább is a kenyeret. Egy másik kávéházban… egy harmadikban, amikor az
eljövendő kis baba miatt a másikból elküldték. Természetesen hamarosan ott kellett
hagynia harmadik helyét is. Nem esett kétségbe, tudta, hogy mindig kap állást.
Jegenye úr megmondta: Kenyereslány vagy, kitűnő, Isten i annak teremtett, anyád
is annak nevelt. Amikor a baba megszületett, természetesnek látta, hogy lány.
Kenyeres anyának, kenyeres lánya, kenyeres nagyanyának kenyeres unokája. Talán
csakugyan soha többé nem lesz háború, a világ soha többé nem szűkölködik majd
kenyérnek a híjával, nem kell soha többé jegyre, óvatosan adagolni.. de mit
lehet tudni? Jegenye úr meghalt. Ki hozza meg a világot megváltó, kegyetlen és
igazságos új törvényt? Ha nem hozzák meg, megint úgy kell majd a kenyereslány,
ahogy a falat kenyér. Ennek a fajtának nem szabad kivesznie. És mire ez a
kislány megnő… Hogy is mondta Jegenye úr?
- Ti afféle dinasztia vagytok..
Most már nem hal ki ez a dinasztia.
Forrás: Uj Idők LI. évf.
10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése