Bónyi Adorján (1892-1967): Találkozás a Táborhegy-utcában

Az állomáson, az idegen városban öreg hordár vette gondjaiba táskáját. Ketten együtt vágtak át az állomást övező ligeten: „Nem érdemes kocsiba ülni, uram” mondta a hordár – „itt a közelben jó szálló van”. Pár perc múlva már a szállodai szoba ablakából nézett ki az idegen városra.

Már a vonatból szemügyre vette a közeledő várost, figyelmesen és szorongva. Finom templomok emelkedtek ki a csúcsos, öreg háztetők közül, középütt a Dóm, csúcsíves, remek tornyával, a környező hegyekből már szürke fátyolt teregetett a városra az este. Ez tehát Ágnes városa. Most, a szállodai ablakból már közelről láthatta az utcákat, melyek keskenyek, barnán vének voltak, épp most villantak fel a csukott kapuk előtt az utcalámpák. Úgy tűnt, szembe néznek egymással, ő és a város fürkészve, elrejtve kérdezősködésüket, ő izgatottan, a város hidegen és komoran. Igen, ez tehát Ágnes városa. Itt fog ő Ágnessel ma este találkozni.

Gondosan átöltözött. Még van ideje, a levél este nyolc órát jelölte meg. Elővette a levelet és még egyszer, elmélyedten elolvasta, mintha újból hallani akarná, indulás előtt e jeladás csengőhangját. Ez a hang tegnap Budapesten, mikor a levelet megkapta, még messziről hangzó s oly valószerűtlenül távoli volt. Most, itt, közeli és bizalmas. Ez volt a levélben:

„Kedves Barátom! Kíváncsi vagyok, emlékszik-e még rám? A Cap Martini út, egy teljes napig együtt az olasz vonaton. Akkor sok mindenről beszélgettünk. Aztán hirtelen abbamaradt az egész, én eltűntem, mert el akartam tűnni. De maga mélyen meghatott és nagyon érdekelt. Csak éppen semmire se mondhattam akkor, hogy: igen. A várakozás jót tesz az érzéseknek. Megerősíti és nagyra növeli őket, ha egyáltalán életrevalóak. Azt ígértem akkor, hogy én egyszer másképpen szeretnék találkozni magával, őszintén, igazi mivoltomban. Maga ezt akkor nem értette. Nos, úgy érzem, ez az idő elérkezett. Nagy megpróbáltatáson estem át, egy nagy betegségnek a végén vagyok. Úgy láttam, maga akkor utazásunk alatt megszeretett. Vágyom arra, hogy most végre igazi lényemben megismerjen. És én igazi lényemben megmutassam magam. Jöjjön el e hét csütörtökjén este nyolc órakor (s a levél itt megnevezte a várost), Táborhegy-utca 8. számú házba, első emelet. Hiszem, hogy most meg fog érteni. Ha pedig az idő már eljárt érzései felett – tépje szét és vesse tűzre soraimat. Régi útitársa, Ágnes.”

Ennyit mondott a levél. Összehajtogatta é visszatette a tárcájába.

Ha pedig az idő már eljárt érzései felett… Ó, dehogy is járt el. Két éve annak az olaszországi utazásnak. Minden pillanatára ma is emlékezik. A nőre, ki váratlanul lépett be a fülkéjébe egy kis állomáson. Egyetlen pillanat alatt érezte, hogy a végzet ült le vele szemben. Szempillantás alatt beleszeretett? Ez a kifejezés dőreség. Megtalálta az élet értelmét és szépségét. A nő szép volt, okos, kedves. Nagyvilági volt, fölényes, és valami kifejezhetetlen módon titokzatos. Varázsa teljesen megejtette. Napfényben, délelőtt, lépett be hozzá, alkonyatkor már érezte, hogy ezt a nőt kereste világ életében. És este, míg ő egy nagy állomáson leszállt narancsért és édességért, a nő eltűnt. Leszállt, titkon, s tovatűnt, búcsú nélkül. Nem tudott nyomára akadni. Ennyi maradt belőle: az égő emlék s neve, Ágnes.

Amikor a levelet tegnap megkapta, azonnal elintézett mindent. Hivatalában hosszabb szabadságot kért, otthonában is mindent elrendezett. Iratait, emlékeit elcsukta asztala fiókjába, a fiók kulcsát a másik, nyitott fiókba tette, borítékba, ezzel a címzéssel: „ha nem jönnék vissza”. A bankból kivette pénzét. Felét magánál tartotta, másik felét odaadta nővérének azzal, vigyázzon e pénzre, hátha szükségük lesz rá. Beteg, öreg szüleivel lakott és megöregedett, szomorú hajadon nővérével. Ő volt támaszuk, ő volt az egyetlen lény, kibe azok hárman tehetetlenül, riadtan megkapaszkodtak. Lehet, holnap Ágnessel kell mennie, nem tudni hová, másfelé, egy egész életre. Ezt nem mondta meg nekik, semmit se szólt nekik. Hivatalos út, valószínűleg hosszabb… Csak ennyit szólt. És elbúcsúzott, hosszan kezet csókolt az öregeknek, megcsókolta sápadt nővérét.

S most itt van. fél nyolc, indulhat.

A portán érdeklődött, merre van a Táborhegy utca. A portás csak hosszú tűnődés után emlékezett erre az utcára. Egy szolgagyerek esküdözött, hogy tudja és megmutatja.

A gyerek nagy, öröklött cipőiben fürgén csoszogott mellette. Keresztülhaladtak az egész városon. Hűvös volt, az utcán kevesen jártak, s azok is begombolkozva, sietve, szenvtelen arccal. Az ablakokon régimódi zsaluk voltak, sűrűn lehúzva. A nagy, tömör kapuk, a házak közepén, néha íves, régi udvarok arcát tárták elő. A tornyokból most itt, most ott hangzott óraütés, tárgyilagos, kimért harangszó. A város elzárkózottnak tűnt, hidegnek, rejtelmesnek. Mégis, gyönyörködve, szívdobogva haladt utcáin végig. Ez Ágnes városa.

- Itt a Táborhegy-utca, nagyságos úr – a gyerek megállt a hegyoldalra kapaszkodó utcácska sarkán.

Ezüstpénzzel jutalmazta és lassan továbbindult. A negyedik ház lesz, baloldalon. Nagyokat lélegzett, mintha erős volna a kapaszkodó. Nagy, kerek utcakövek, egyforma, emeletes öreg házak. Ezeken a köveken szokott lépegetni Ágnes, ezek a házak látták őt nap, mint nap. Didergett a boldog izgalomtól. Hiszen már csak pár lépés.

Ez a nyolcas számú ház. Kapuja felett kőbe faragott címer van. Az esthomályban nem tudja kivenni, mit ábrázol. Sárga falak, széles vasrácsok az ablakokon.

A mély kapualjban egy szál lámpa égett, álmosan. Denevérek cikáztak át a kapualjon. Sötét lépcsőház vitt az emeletre. A lépcső nyikorgott, ő csaknem lábujjhegyen lépegetett, kínos volt ez a nyikorgó zaj.

Az emeleten csak egy ajtó volt, csukott kis folyosóra vezetett. Régimódi csengőzsinór fityegett az ajtó mellett. Meghúzta a zsinórt, gyöngéden. Kolompszerű hang felelt, mintha hegyoldalban egy bárány nyakán szólna.

Kis idő múlva nehéz lépések közeledtek. Bent, egy kitárt ajtón át világosság szűrődött ki. az ajtóban teste, idős, hajlott úr jelent meg.

- Mi tetszik? – a hangja rideg volt, fürkészve nézett rá.

- Ágnes keresem – felelte, s beljebb lépett.

- Ágnest? – a fürkésző szemek bizalmatlanok lettek. – Milyen Ágnes?

- Ez kérem a Táborhegy-utca nyolc, ugyebár? Engem ma estére levélben idehívott Ágnes.

A férfi nem felelt. Tetőtől talpig végignézte őt. Még mindig foga az ajtó kilincsét. Azután bekiáltott a lakásba:

- Teréz! Jöjj csak, Teréz!

Idős, szikár nő jött ki a folyosóra, orra hegyére csúszott pápaszemmel, nagy kendőt teregetve magára.

- Ez az úr valami Ágnest keres itt.

- Ágnest? Milyen Ágnest? – kérdezte az asszony is, éles madárhangon.

Kínos kérdés volt, most másodszor. Nem számított erre a kérdésre. Mert hiszen nem is tudta Ágnes másik nevét. Akkor, két éve, nem mondta meg. Most nem írta meg.

Oly módon felelt, hogy bemutatkozott, megmondta nevét, állását é hogy most érkezett Pestről. Zsebébe nyúlt, elővette a levelet kezében tartotta, mintegy bizonyítékul.

- Ágnes engem idehívott, ebbe a házba, erre az emeletre, ma este nyolcra. Tehát itt kell lennie.

A házaspár egymásra nézett, tanácstalanul. az idegen megnyerő külsejű volt, úriember, határozottan. De hátha bolond?

- Megmutathatom a levelet – mondta izgatottan, ingerülten, mint akinek mindenáron meg kell védenie igazát.

A sovány asszony krákogott s így határozott:

- Talán menjünk beljebb.

Boltíves szobába léptek. Egyszerű bútorok, pállott meleg, ételmaradványok az asztalon, mindenfelé lim-lom szanaszét.

- Nem vártunk látogatót – mentegetőzött az asszony és szabaddá tett egy széket. – Tehát kiről, miről van szó, kérem?

Ő magyarázni kezdte, igen régi, kedves ismerőse, akivel hosszabb idő óta valami nagyon fontos dolgot kellene megbeszélnie és nagy hallgatás után most Ágnestől levelet kapott… Belezavarodott. Mégis, meg kell lenni: odanyújtotta a levelet.

Előbb az okulárés asszony böngészte végig, aztán az idős ember. Közben ő úgy érezte, mintha kellemetlen, éles lábú bogarak szaladgálnának ide-oda meztelen bőrén vagy még inkább meztelen lelkén.

- Nem értem – adta vissza a levelet az öreg úr. – Itt mi lakunk, ketten, nejemmel, hosszú évek óta.

- Én se értem – bólogatott az asszony, majd hirtelen még előbbre tolta pápaszemét az orrán izgatottan. – Ha csak…

A vendég beláthatott jobbra és balra az üres, sötét szobákba. Nem, itt nem lehet elbújva Ágnes sehol.

- Te, Mátyás – szólt az asszony az ura felé -, lehetséges, hogy talán Ágicáról van szó?

- Miféle Ágicáról? – dörmögött az ember.

- Ej, emlékezz csak, mikor mi még szegényebbek voltunk és a hátsó udvarban laktunk! Akkor itt laktak az emeleten Szalmásyék. Lehet úgy tizenöt éve. Nekik volt egy kis lányuk, Ágica. Gyönyörű gyerek volt, most kezdek rá emlékezni, mintha ma is látnám. Okos, csinos, kicsit büszke.

 - Aha – mondta a férj bólogatva.

A vendég előrehajolt, úgy figyelt. A nő folytatta:

- Vörös haja csak úgy lobogott utána, ahogy felszaladt a lépcsőn, vagy kisietett a kapun. Láttam, mikor első áldozásra ment, meg a bérmaruhájában is. Olyan volt, mint egy kis menyasszony, egyenesen az égből. Az iskolatáskáját mindig vidáman lóbázta. A hangja csengett, mint egy kis harangszó. Ha végigment a kapualjban, olyan volt, mintha a nap odasütött volna. Nagyon különös, nagyon szép gyerek volt.

A vendég bólintott. Inkább csak magának mondta:

- Igen, ő az.

A férj hümmögött, megszólalt:

- Azok a Szalmásyék egyszerre tönkrementek. Jól mondod, lehet tizenöt éve. Az apa meghalt. Ki kellett költözniök.

- Ágica lehetett akkor tizenöt, tizenhat éves – folytatta a madárhang. – Már néha fiú kísérte haza, ott álltak a kapuban, Ágica hátrakapva szerette tartani a fejét, csak úgy messziről, felülről nézett a fiúkra és kacagott. Nagyon édesen tudott nevetni.

- Ő az – mondta most hangosan a vendég és körülnézett a szobában: tehát itt lakott, talán ebben a szobában született vagy a másikban itt jobbra, itt tanult, énekelgetett és nevetett, ezek a falak úgy érzik kislány képét, az évek során rájuk telepedett korom alatt, mint ahogyan most ennek az asszonynak az emlékeiből, szavaiból előbukkan.

Az asszony most ránézett. Megigazította szemüvegét, arca szigorú lett. Hallgatagon nézte az idegent.

A férje megszólalt:

- De hát az a Szalmásy lány…

Az asszony intett, hallgasson. Aztán ő mondta el, ridegen, legmagasabb madárhangján, visszautasítóan:

- Később még hallottunk róla. Kár érte. Azt mondták, nem él itthon. Mindenfelé járkál a világon. Olyanféle lett.

Sűrű, hideg csönd lett a szobában.

Az asszony valamivel később még azt mondta:

- Rossz lett belőle.

A vendég megmozdult. Kiegyenesedett a széken s így szólt:

- Igen. Értem.

Felállt. tétován szétnézett:

- Mindent értek.

Még egyszer végigfutott a pillantása a lakáson, a szobán, a nagy, rácsos ablakon, mely mögött most távolról felcsillant a holdfény.

A levelet gondosan eltette, meghajolt:

- Bocsánatot kérek, hogy zavartam önöket.

Azok ismét fürkészve, bizalmatlanul figyelték.

- Ezt az Ágicát kereste? – türelmetlenkedett az asszony.

- Különös történet ez – felelte csendesen -, nehéz lenne megérteni. Már úgy gondolom, idegennek.

Elbúcsúzott, lehajtott fővel ment végig az utcán. Folyton csak arra gondolt, amit a levél így fejezett ki: „Vágyom arra, hogy igazi lényemben megismerjen. És én igazi lényemben megmutassam magam… Hiszem, hogy most meg fog érteni.”

Igen, úgy gondolja, most megértette őt.

„Egy nagy betegségnek a végén vagyok” – ezt is írta. Lehet, halálos betegségnek volt a végén. S talán búcsúzóul, rejtelmes sugallatnak engedve, azt akarta, hogy az ő hű és égő szíve, ha még hű és ég érte, megismerje őt, titkát, azt az Ágnest, aki volt, mikor még tiszta kacagással szaladt fel e vén lépcsőkön, vörös haja lobogott és iskolatáskáját vidáman lóbálta.

Ezt akarta. Elővarázsolni a múltból azt az Ágnest, az igazit, neki.

A szállóban becsomagolt, a legközelebbi vonattal hazautazott. Mire Pestre érkezett, már közönyösnek látszott, csak legbelül érzett mélységes fáradtságot és céltalanságot.

Hosszan megölelte és megcsókolta az öregeket, nővérétől visszavette a pénzt és egyesítve a magánál tartott összeget, visszatette a bankba. Lehajtott fővel, szórakozottan folytatta életét.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony