I.
Galsworthy valóban korunk legnagyobb
regényírója.
Először is széles és elbűvölő. Dickensig kell
visszamenni, hogy gazdag meseszövésének, bőséges emberismeretének és közvetlen
előadásának párjára akadjunk. Sőt még Dickens is csak egész oeuvre-jében ér fel
a Forsyte Saga emberi teljességével. Kritikusa az első száz oldalak után
megfeledkezik szerszámairól és megbabonázva követi sima, jó karban tartott
mondatait, melyek alig észlelhető emelkedéssel mulatságosan kanyarogva vezetnek
mind újabb és újabb kilátók felé. Heteket tölt el világában, mint egy magas
fekvésű fürdőhelyen, ahol minden csupa komfort és minden a legnívósabb.
Beismeri, hogy ritkán találkozott könyvben oly komplikált s mégis határozottan
jellemzett szereplőkkel oly nagy számban, mint nála. Ezek javarészt öreg urak s
néhány világítóan szép asszony. Mind gazdagok s majd valamennyien tudatosak és
egészségesek. Hisztériának, idegeknek s az értelemtől nem ellenőrizhető
rejtélyes motívumoknak nincs szerepük itt. Friss és ózondús hegyi levegő ez,
amelyet annál mélyebben szív a tüdejére a kritikus, minél fojtogatóbb,
füstösebb miliőből jött fel ide, a gazdagok közé. Aztán, a visszaemlékezés
távlatából tanulság, benső haszon, mély lelki megrendülés alig marad, de egy
igen kellemes és szívélyes ismeretség emléke, mely mindvégig igényes volt, noha
joviális és mondain-jellegü. S hogy ilyen visszaemlékezést támaszt, ez az író
fő eleganciája. Mert lassanként feltámad bennünk a regény intenzitása,
tudatosan temperált, megszámlálhatatlan szépségeivel. Eszünkbe jut, milyen
kedvesen kalauzolt Galsworthy gyakran szakadékok fölött (de az örvény vidáman
kanyargott akkor is) és a horizont mindig nyitott volt, körül a szükségesség
éles kontúrú ormaival, de mosolygó életöröm-völgyekkel alant. És akikkel
hetekig éltünk együtt: az öreg Jolyon, Bosinney, James, Swithin, Irén, Fleur,
de mindenekfelett az egész világirodalomban szinte egyedülálló, felejthetetlen
figura, aki ép oly reprezentánsa a burzsoa-erényeknek és hibáknak, mint Roland
vagy Artus a lovagvilágbelieknek: Soames Forsyte.
II.
Temperált valóság íze és aktuális problémái
ellenére: meséskönyv. Az optika törvényei ugyanis az epikus látásra is
kiterjednek. Minél „távolabb áll” az ábrázoló a tárgyától, annál szélesebb
felületbe állíthatja bele, annál szabadabban és levegősebben kezelheti. Ez a
„távol-állás” persze nem érzelmi eltávolodást jelent, csak perspektíva-vételt s
egy bizonyos határt is egyben, amelyen túl már megint összeolvadnak a vonalak
és – az írásművészetben – minden túl általános lesz, a részletek konkrét
gazdagsága helyett. Az írói készségen túl végeredményben ez a szemmérték-vétel
dönti el a regény sorsát: azaz, sikerült-e az írónak megtalálni azt a
perspektivikus pontot, ahonnan a legjobban rendezheti anyagát? Helyes
perspektívája van például a Don Quichotte-nak, a Háború és Béké-nek, másképpen
a Raszkolnyikov-nak és B o v a r y-nénak is. Nem nehéz megérteni már most,
miért ad hamis perspektívát a szigorú értelemben vett naturalista és
lélekelemző regény. Ez a szemlélet túlságos közelről nézi tárgyát, valósággal
föléje hajol, minek folytán az ábrázolt életdarab abnormis jelentőségűvé dagad
s maga részletigazságával meghamisítja a teljes valóságot, mert a maga részlet-
és perspektiva igazságát tolja oda, ahol az egész valóságnak, ha sommásabb
sűrítésben is – helyet kellett volna kapnia. A túlságos közel látott
életdarabbal szemben nem lehetünk tárgyilagosak: mert az élet minden
megnyilvánulása, mint olyan, abszolút és valósággal magába temeti a szemléletet.
Egyenlő érzékenység mellett igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ki tudjunk
szabadulni a részletvalóságokból és oda tudjuk kötni magunkat – mint Odysseus
az árbochoz – ahhoz a ponthoz, amelyen innen a líra, amelyen túl a bölcselkedő
indifferentizmus birodalma kezdődik. E néhány sorban röviden mindent
megmondottam, amit a regény lényegéről mondani lehet. A regénynek az élet
teljességét kell szuggerálnia. Ennek a szuggesztiónak a sikerét végső fokon az
dönti el, honnan nézi az író az életet. Ha túl közelről nézi: részletigazságot
ábrázol, ha túl messziről, fogalmivá válik. Van azonban egy pont – s ennek
helyét az író belső mondanivalójának viszonya az azt illusztráló külvilághoz
szabja meg – ahonnan nézve a valóság a regényes feldolgozás ellenére megőrzi a
maga látszólagos függetlenségét, a maga természetességét, a maga természetét.
Ilyenkor áll be az az eset, hogy elfeledkezünk az alkotó, alakító egyéniségéről
s úgy élünk a könyvben, mintha a valóság maga fogna körül bennünket; ilyenkor
mondjuk azt, hogy a regény él.
Galsworthy legnagyobb érdeme, hogy a Forsyte-ok
történetét erről a pontról meséli el.
Galsworthy technikája homéroszi: állandóan
egyenletes hőmérsékletű, egyenletesen temperált stílus, derűs szépidős optika.
Akár jósorsot, akár balsorsot ábrázol: az előadó hangja nem változik, egyformán
nyugodt, egyformán emberséges mindvégig. Az események magukból nőnek ki,
különösebb pszichológiai rafinériák nélkül s inkább azzal válnak jelentőssé,
ahogy szétterjednek, szétágazódnak sorsokat módosító következményekké. A
hatalmas mű minden szereplője szorosan bele van építve a maga életébe, mely
józan, céltudatos és külsőleges, cselekedeteiket közvetlen meggondolások
mozgatják; egymáshoz való viszonyuk is ésszerű és lemérhető.
Mi forgatja ezt a hatalmas masinériát?
Mint Thomas Mann a Budenbrooksban, Galsworthy is
egy család történetét írja meg. De Mann regénye önkényes, ironizáló és lírai:
azt mutatja meg, hogy fonnyad el a tetterő három generáció egymásutánjában,
hogy szublimálódik a robusztus kereskedelmi hajlam folyton növekvő
érzékenységeken át végül is egészen passzív, életellenes esztétikummá, egy
degenerálódás folyamatát, mely mindvégig erősen konstruált és csak zeneiségében
szuggesztív. Mint Mann lelkivilága egyáltalán, ez a regény is paradox – az élet
és a művészet antitetikus kiélezése, a német romantikusok gyakorlatiatlan
szellemében. Galsworthy-nál ilyen lírai-metafizikai koncepció elképzelhetetlen.
Hogy az élet és a művészet viszonyánál maradjunk: Galsworthy „gazdag emberei”
mind kulturáltak s egyik-másik szenvedélyes művészbarát is. Az öreg Jolyon
utolsó óráit megédesíti a muzsika, de tudjuk róla, hogy mindig szerette a zenét
és még a legizgalmasabb tőzsdenapokon sem maradt el a Operából, ha véletlenül
Carmen került színre. Soames Forsyte, a bizalmatlan, száraz és zárkózott
kereskedő szenvedélyesen rajong képekért: igaz, hogy üzérkedik velük, de azért
minden szépségüket felszívja magába és tökéletes esztétikai érzékenységgel tud
gyönyörködni bennük.
Mann és Galsworthy látásmódja között a főkülönbség
talán abban rejlik, hogy az egyik német, a másik angol. Az egyik, aki az
akarást, a vagyont szerezni és megtartani tudást töretlen, barbár erőnek látja,
az élni tudást és merést pedig degenerálódásnak, a maga pozíciójában még
bizonytalan német polgárság élethangulatát tükrözi vissza, míg a másik a
szigetlakók századok-adta nyugodt önérzetét. Mann szemében minden
problematikus: a kereskedelem szempontjából az érzelmi és művészi élet gyanús
és egészségtelen, onnan nézve pedig a kereskedelem válik immorálissá és a
magasabb emberhez méltatlanná. Galsworthy emberei nem tudnak ezekről a
szemléletekről. A társadalmi tevékenység formái adva vannak: nem a lényegen
töpreng, mint a német metafizikus, a köldökbámuló, aki nem is jút soha a maga
mélységeiből a felszínre. Nem azon, hogyan lehetne a munka kényszerűségét
egyáltalán megszüntetni, hanem azon, hogyan lehetne lerövidíteni a munkaidőt,
hogy lehet gazdaságosabban dolgozni stb. A német regényírók feudális barmai
után valósággal forradalmárok ezek a gazdag angol country-men-ek, akik magától értetődő
természetességgel vezetik be üzemeikbe a legújabb technikai vívmányokat s nem
zárkóznak el semmi reform elől, ha több szabadságot, életörömöt jelent. Tudom
persze, hogy Galsworthy liberális, szabad szellem s talán – mint egyik legszebb
regényéből, a Testvériség-bői látszik, szocialista hajlandóságú: hogy tehát
egész világát némiképpen a maga érzéseibe öltözteti. Mégis: egészen bizonyos,
hogy az angol polgárság az élet gyakorlatában – a higiénia, köz-ellátás,
közerkölcs és elemi kultúra kérdéseiben vezető helyet foglal el és irigylendő
például áll előttünk.
Igen jellemző, hogy a társadalmi erkölcs elemi
törvényei Galsworthy világában annyira törvények, hogy még azok tudatossá sem
válnak szereplőiben. A Forsyte-család nagykereskedői, a Jolyonok, Swithinek,
James-ek egyéni vonásokban különböznek egymástól: a lét nagy kérdéseiben
mindnyájan egyek. Jól nevelt, jó modorú urak és nem túlságosan önzők.
Életigényük nem mohó, mint a parvenüké: a jómód magától értetődőleg kárpitozza
életüket körül. A szokásuk: az öltözködéstől az étlapig – hagyományosak s
legalább is forradalomnak kellene kitörni, hogy életnívójukból engedni legyenek
kénytelenek. Előkelő stílusú – sőt a közép-európai polgár szemében nyilván
fényűzőnek látszó életmódjuk a regény talaján egészen magától értetődő. (Ez is
újság. A naturalizmus óta a legtöbb regény színhelye kispolgári, vagy éppen
nyomor környezet. A polgári romanticizmus írói ábrázoltak utoljára nagyvilágot,
grófokat, hercegeket, nagybankárokat. E regények ön-kénytelen komikuma abban
rejlett, hogy az írójuk vágyálmát vetítették vissza sematikusan elképzelt és
mereven formális miliőrajzaikkal – mint a mai „nagyvilági” filmek. Ugyanaz a
hibája – ellenkező előjellel – azoknak a kellemetlen írásműveknek, amelyek a
polgári erkölcs szemüvegén át ironizálják és korbácsolják a henye nagyurak
életét. Galsworthy miliője szigorúan reális: szereplőit éppúgy foglalkoztatják
az anyagi kérdések, mint minket: csak az arányok különbözők.)
IV.
Ebben a miliőben élnek Galsworthy szerencsés
emberei, mégpedig – s ez lehet családi Örökség, vagy a jó élet következménye –
magas életkorokat. Jolyon, James, sőt a ciklus utolsó kötetében már Soames
Forsyte is jóval túl vannak a hatvanadik évükön, amikor még teljes testi és
szellemi frissességgel dolgoznak és intézkednek. Ez a körülmény teszi egyébként
lehetővé a generációk konfrontálását. Soames Forsyte, a regény igazi hőse a
könyv első lapjától az utolsóig aktív. Több mint kétezer oldalon át szerepel,
majdnem állandóan: hol az a regényhős, akit írója ne beszélne agyon ennyi idő
alatt? Nos, nem. Soames Forsyte az utolsó oldalon éppen olyan új és ismeretlen,
mint amikor a regény első fejezetében először találkozunk vele. Új és
ismeretlen: nem egészen pontos kifejezés. Hiszen éppen ellenkezőleg: nagyon is
ismerjük, sőt – száraz, kimért mivolta ellenére szeretjük is, mint valami
zsémbes, de alapjában talpig becsületes öreg urat, akivel mindennap találkozunk
az utcán. Ismerjük őt, illetve mindig ráismerünk, de csak utólag: formulával
lényét kifejezni sehogy sem lehet. Balzac vagy Tolsztoj, de még Dosztojevszkij
embereit is egy-két indulat, szándék vagy ideológia mozgatja: egy-két fejezet
után tisztába jövünk ezekkel a motívumokkal és ismerni véljük őket. Azonban ők
csak projiciált figurák: egy szenvedélynek (Balzac) egy erkölcsi gondolatnak
(Tolsztoj) vagy az írójuk sajátos látásmódjának (Stendhal, Dosztojevszkij)
megtestesítői. Élnek ők is, de csak, hogy úgy mondjam, írójuk kegyelméből; aki
állandóan mögöttük áll, vezeti és magyarázza őket, a szó szoros értelmében
tartja bennük a lelket. Ezért látjuk annál élőbbnek ezeket az alakokat, minél közelebb
visz hozzájuk az író: bizonyos távlatból nézve már, vagy ha az író sajátos
megvilágítása helyett a közönséges mindennap fényét vetítjük rájuk
(Dosztojevszkij) gólemekké vagy monstrumokká lesznek.
Galsworthyból hiányzik a pszichológiába vetett
hit: alakjai sohasem revelálják magukat teljesen: túlságosan zárkózottak vagy
talán nincs is, az angol íróknál oly gyakran szereplő tick-jeiken túl
különösebb egyéniségük. Galsworthy nem akar tudni a,, jellemfejlesztés”-ről.
Alakjai – mint a valóságban – készen kerülnek elénk: egyik-másik tulajdonságuk
módosul idővel, de sohasem bontakozik ki a szó regényes értelmében. Holott igen
erősen karakterizál és pompásan széjjeltartja alakjait. Egészen apró, néha alig
lemérhető reakciókkal dolgozik, amelyek csak száz és száz oldalakon át
summásodnak észrevehető változássá. Ez tehát a Bourget-, a Proust-iskola
elviselhetetlenül minuciózus elemző pszichológiája lenne – ha Galsworthy
egyáltalán elemezne valaha is! De a Forsyte Saga kétezer oldalán az író sehol sem
kommentál, a szöveg tiszta cselekmény és párbeszéd: az apró változások
eredménye dramatikusan áll be! S mikor ez megtörtént s már azt hinnők, hogy
alakja végleg kibontakozott: akkor a cselekmény új körülmények közé sodorja a
szereplőt, az indulat visszafejlődik és a szereplő személyt egészen új
vonatkozásban látjuk – akárcsak az életben...
Vegyük például Soames Forsyte-t, ezt a nagyszerű
körülményességgel megrajzolt figurát. Ő a család legtehetségesebb tagja. Kitűnő
ügyvéd, képgyűjtő, már a regény elején dúsgazdag és boldog férj. Mindenkivel
jót tesz, mindenkinek a rendelkezésére áll és van egy hibája, amiről nem tehet:
n e m tud rokonszenvet ébreszteni maga iránt. Ez a szinte megfoghatatlan
negatívum Soames végzete, ez a fatális elátkozottság, amiről Soames nem tud: ő
mindvégig az marad, ami: egy kissé zárkózott, egy kissé hűvös feltétlen úr,
akit a világ minden dolga érdekel s aki szilárdan áll a helyén és végzi
kötelességét, noha első felesége, Irén, előbb megcsalja, aztán elhagyja –
Soames mindent megbocsátana – majd, amikor másodszor megnősül, ezúttal eléggé
szenvtelenül, mert utódokat akar, maga rögzíti meg maga körül azt a formális
környezetet, amelyben érzelemnek nincs helye ... Nem szabadna még ennyit sem
mondanom róla, hiszen minden jellemzés meghamisítja, de rá akartam mutatni
Galsworthy eleganciájára, aki szinte eltökélten nyúlt ehhez a megírhatatlannak
látszó figurához, akinek mégis úgy hiszem, sok mása szaladgál az életben.
V.
De ki kell egészítenem, amit fentebb mondtam,
mert ha nem tenném, az olvasó megint csak hamis képet kapna Galsworthyról.´ Azt
mondtam, apró reakciókkal dolgozik, ami azt jelentené, hogy regénye
lépésről-lépésre halad, pedáns vontatottsággal előre. Tévedés. Galsworthy
dramatikusan komponál, azaz egész cselekménysorokat sűrít egy-egy izgalmas
jelenetbe, amelyek világot vetnek előre és hátra. A pszichologizáló regények
alapvető, mert tudományosságot játszó unalmával szemben így válnak Galsworthy
regényei izgatóan érdekesekké. Apró emóciók, amelyekről csak dialógus
töredékekből veszünk tudomást, egyszer csak konfliktusokká nőnek meg, amelyek
nem kevésbé feszültek és dramatikusak, mert igen kulturált, sőt rezervált
formák között zajlanak le. Ezt a józan, anyagilag és erkölcsileg egyaránt
szilárd társadalmat egyetlen indulat zavarja meg: a szerelem, Itt, ahol minden
kimért és racionális, a szerelem az egyetlen irracionális indulat. És
Galsworthy a regénynek utolérhetetlen mestere, aki mindenütt nagy – gondoljunk
csak A fehér majom, milieurajzára, ahol Galsworthy a könyvkiadó Mont Mihály
szalonjában a legmodernebb művészetek és szabadságok levegőjét érzékelteti meg,
igaz, némi iróniával, de mennyi ízléssel és mennyi rafinériával – hogyan érzi,
hogyan tudja ez a múltszázadvégi író, Wilde Oszkár barátja, ezeket a legmaiabb
dolgokat? – szóval, Galsworthy mégis a szerelem ábrázolásában a legnagyobb.
Nem: az aggastyánok ábrázolásában éppen olyan nagy. De milyen imádandó
nőalakjai vannak! Irén... Galsworthy a Forsyte-Sagában, csakúgy, mint A s ö t é
t v i r á g-ben, ebben a kissé már túlságosan is szerelmes fiatalkori művében,
alázatos rajongója a női szépségnek. A szépség szerinte a puszta érzékiségnél
sokkal magasabb, elementáris jelenség, mindennél erősebb, végzetszerűbb valami.
Még az ő józan világában is behódol minden – egynéhány egészen megcsontosodott
mellékfigura kivételével – Irén hűvös és meghatározhatatlan szépségének.
Soames, aki évekig harcol érte, majd ellene, Bosinney, aki elgázoltatja magát a
ködben és a nyolcvanhét esztendős öreg Jolyon, aki szívére szorítja a kezét, ha
a „szürkeruhás hölgy”-re gondol: valamennyien a szerelem rabjai Galsworthy
logikus világában ez az érzelem a pánlogos s minden szép, jó és nemes tett,
akárcsak Plátó filozófiájában, erre az alapérzésre vezethető vissza. Ez a
teljesen eszményi hódolat nem ég ki és túléli a fizikai vágyat: Galsworthy
öregei ezért nem is öregek igazán, mert haláluk pillanatáig éreznek és meleg a
szívük.
Ennek a szerelmes, meleg szív-világnak a hőse
Soames Forsyte, a csupa-szerelem Irén férje, akit Irén nem tud szeretni és nem
szereti második felesége sem és végül még leánya Fleur sem úgy szereti, ahogy a
zárkózott, de szeretetért-epedő Soames szeretné... De Soames legszimpatikusabb
vonása éppen az, hogy ezen a szeretethiányon soha sem tépelődik, még csak
kétségbe sem esik miatta s bár nem érti, mégis oly természetesen valónak
tekinti, mint mindent, ami az életben adva van... Ez éppen Galsworthy
realizmusának ereje: emberei szilárdan állnak a valóságokban, amely nem füst,
nem álom, nem képzelődés: hanem az élet szabálya és játéktere.
VI.
És mégis, mind e realizmus ellenére: meséskönyv,
képeskönyv vagy, ahogy Galsworthy nevezi: monda.
Utolérhetetlen, tökéletes remekmű, a század
legjobb regénye és mégsem hagy bennünk mélyebb nyomot, nem dúlja fel bensőnket,
nem kényszerít arra, hogy életrendünket megváltoztassuk... Hogy van ez?
A tökéletes remekművek közös sorsa, hogy idővel
képekké váljanak. A legmélyebb művészi törvényből, a helyes perspektíva
szabályából következik ez. A helyes perspektíva egységessé teszi a műremeket,
kiegyenlíti, tehát egyúttal temperálja is. A mű minden egyes szakaszának, de
minden kis részletének is az összérzését kell kifejeznie. Nem maradhat benne
semmi csak önmagáért való, csak önmagában érdekes. S e nagy regényből, melynek
minden oldala az élet átlagát s az általános életet sűríti jelenésekké, ugyancsak
száműznie kellett szerzőjének minden homályt, új törekvést és kísérletet, ami a
legnagyobb mértékkel nézve s e regényciklus dimenzióiban művészi
tisztátalanságnak számítana. A politika – mondja Galsworthy valahol – olyan mint
a kártya: keverheted ahogy akarod a harminckét lapot, de nem vehetsz el belőlük
és nem tehetsz hozzájuk újakat. Valahogy ugyanez a szabálya a reprezentatív,
nagy műalkotásoknak is. Az élet millió jelenségét, kaotikus ellentmondásait
kellett átlagos színvonalra hoznia, a cselekvés sokszor mélyen rejtőző
motívumait az ész világa elé... Egyenletes, temperált atmoszférát kellett
teremtenie, rendet a rendetlenségből, értelmet az előbb: kaotikusból... A stílus,
a pszichológia, a formáló technika minden ütőkártyáját igénybe veheti, de új
lapokat nem illeszthet a játszmába... Egy ponton újat látni, egy dologról
lényegesen újat mondani: ez azt jelentené, hogy az író egy pillanatra feledje
emelkedett perspektíváját, zavarólag vegyül a személyek és események önmozgásába,
megbontja könyve harmóniáját...
A műnek ez a klasszicizmusa ma különben még
kevéssé érezhető. Galsworthy ugyanis oly magasan áll az átlagízlés, az
átlag-erkölcs és az átlagműveltség felett, hogy – korunk egyéb divatos íróival
való viszonylatában – nyilván merésznek, újnak és sok mindenben kezdeményezőnek
tűnik fel olvasói előtt. Hozzájárul ehhez az a körülmény, hogy ciklusának
második fele a háború utáni Angliában játszódik le, a háború utáni idők
atmoszférájában és ideavilágában, ami az olvasóközönség tájékozatlanabb zömének
megint csak új és külön is izgató... Minden, amit mond, ábrázol és mutat, a
legkülönb, amit a dolgok jelen ismerete alapján mondani, ábrázolni és mutatni
lehet... Megfesti Anglia szellemi és anyagi portréját oly tökéllyel, mint
László Fülöp a maga modelljeit, akire még a kiválogatásnak bizonyos
arisztokratizmusában is emlékeztet... De bizonyos, hogy Lawrence, Joyce s az
angol irodalom még egynéhány ismeretlenebbje kevesebb művészettel mélyebb
hatást váltanak ki olvasóikból.
Mindegy. E pillanatban a Forsyte Saga a maga
klasszicizmusában s részben annak ellenére, az irodalom teteje. Olvassuk el,
amíg friss. Aztán bekerül majd az irodalomtörténetbe, mint az angol
írásművészet egyik standar-workja, s végleg azzá lesz, aminek készült: mesévé,
mondává, sagává.... (Budapest)
* A
Forsyte Saga magyar kiadása, alkalmából. Megjelent Budapesten a Franklin
társulat kiadásában, 3 kötetben.
Forrás: Korunk, 1927. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése