2013. dec. 2.

Németh Andor: Galsworthy



I.

Galsworthy valóban korunk legnagyobb regényírója.

Először is széles és elbűvölő. Dickensig kell visszamenni, hogy gazdag meseszövésének, bőséges emberismeretének és közvetlen előadásának párjára akadjunk. Sőt még Dickens is csak egész oeuvre-jében ér fel a Forsyte Saga emberi teljességével. Kritikusa az első száz oldalak után megfeledkezik szerszámairól és megbabonázva követi sima, jó karban tartott mondatait, melyek alig észlelhető emelkedéssel mulatságosan kanyarogva vezetnek mind újabb és újabb kilátók felé. Heteket tölt el világában, mint egy magas fekvésű fürdőhelyen, ahol minden csupa komfort és minden a legnívósabb. Beismeri, hogy ritkán találkozott könyvben oly komplikált s mégis határozottan jellemzett szereplőkkel oly nagy számban, mint nála. Ezek javarészt öreg urak s néhány világítóan szép asszony. Mind gazdagok s majd valamennyien tudatosak és egészségesek. Hisztériának, idegeknek s az értelemtől nem ellenőrizhető rejtélyes motívumoknak nincs szerepük itt. Friss és ózondús hegyi levegő ez, amelyet annál mélyebben szív a tüdejére a kritikus, minél fojtogatóbb, füstösebb miliőből jött fel ide, a gazdagok közé. Aztán, a visszaemlékezés távlatából tanulság, benső haszon, mély lelki megrendülés alig marad, de egy igen kellemes és szívélyes ismeretség emléke, mely mindvégig igényes volt, noha joviális és mondain-jellegü. S hogy ilyen visszaemlékezést támaszt, ez az író fő eleganciája. Mert lassanként feltámad bennünk a regény intenzitása, tudatosan temperált, megszámlálhatatlan szépségeivel. Eszünkbe jut, milyen kedvesen kalauzolt Galsworthy gyakran szakadékok fölött (de az örvény vidáman kanyargott akkor is) és a horizont mindig nyitott volt, körül a szükségesség éles kontúrú ormaival, de mosolygó életöröm-völgyekkel alant. És akikkel hetekig éltünk együtt: az öreg Jolyon, Bosinney, James, Swithin, Irén, Fleur, de mindenekfelett az egész világirodalomban szinte egyedülálló, felejthetetlen figura, aki ép oly reprezentánsa a burzsoa-erényeknek és hibáknak, mint Roland vagy Artus a lovagvilágbelieknek: Soames Forsyte.

II.

Temperált valóság íze és aktuális problémái ellenére: meséskönyv. Az optika törvényei ugyanis az epikus látásra is kiterjednek. Minél „távolabb áll” az ábrázoló a tárgyától, annál szélesebb felületbe állíthatja bele, annál szabadabban és levegősebben kezelheti. Ez a „távol-állás” persze nem érzelmi eltávolodást jelent, csak perspektíva-vételt s egy bizonyos határt is egyben, amelyen túl már megint összeolvadnak a vonalak és – az írásművészetben – minden túl általános lesz, a részletek konkrét gazdagsága helyett. Az írói készségen túl végeredményben ez a szemmérték-vétel dönti el a regény sorsát: azaz, sikerült-e az írónak megtalálni azt a perspektivikus pontot, ahonnan a legjobban rendezheti anyagát? Helyes perspektívája van például a Don Quichotte-nak, a Háború és Béké-nek, másképpen a Raszkolnyikov-nak és B o v a r y-nénak is. Nem nehéz megérteni már most, miért ad hamis perspektívát a szigorú értelemben vett naturalista és lélekelemző regény. Ez a szemlélet túlságos közelről nézi tárgyát, valósággal föléje hajol, minek folytán az ábrázolt életdarab abnormis jelentőségűvé dagad s maga részletigazságával meghamisítja a teljes valóságot, mert a maga részlet- és perspektiva igazságát tolja oda, ahol az egész valóságnak, ha sommásabb sűrítésben is – helyet kellett volna kapnia. A túlságos közel látott életdarabbal szemben nem lehetünk tárgyilagosak: mert az élet minden megnyilvánulása, mint olyan, abszolút és valósággal magába temeti a szemléletet. Egyenlő érzékenység mellett igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ki tudjunk szabadulni a részletvalóságokból és oda tudjuk kötni magunkat – mint Odysseus az árbochoz – ahhoz a ponthoz, amelyen innen a líra, amelyen túl a bölcselkedő indifferentizmus birodalma kezdődik. E néhány sorban röviden mindent megmondottam, amit a regény lényegéről mondani lehet. A regénynek az élet teljességét kell szuggerálnia. Ennek a szuggesztiónak a sikerét végső fokon az dönti el, honnan nézi az író az életet. Ha túl közelről nézi: részletigazságot ábrázol, ha túl messziről, fogalmivá válik. Van azonban egy pont – s ennek helyét az író belső mondanivalójának viszonya az azt illusztráló külvilághoz szabja meg – ahonnan nézve a valóság a regényes feldolgozás ellenére megőrzi a maga látszólagos függetlenségét, a maga természetességét, a maga természetét. Ilyenkor áll be az az eset, hogy elfeledkezünk az alkotó, alakító egyéniségéről s úgy élünk a könyvben, mintha a valóság maga fogna körül bennünket; ilyenkor mondjuk azt, hogy a regény él.

Galsworthy legnagyobb érdeme, hogy a Forsyte-ok történetét erről a pontról meséli el.

III.

Galsworthy technikája homéroszi: állandóan egyenletes hőmérsékletű, egyenletesen temperált stílus, derűs szépidős optika. Akár jósorsot, akár balsorsot ábrázol: az előadó hangja nem változik, egyformán nyugodt, egyformán emberséges mindvégig. Az események magukból nőnek ki, különösebb pszichológiai rafinériák nélkül s inkább azzal válnak jelentőssé, ahogy szétterjednek, szétágazódnak sorsokat módosító következményekké. A hatalmas mű minden szereplője szorosan bele van építve a maga életébe, mely józan, céltudatos és külsőleges, cselekedeteiket közvetlen meggondolások mozgatják; egymáshoz való viszonyuk is ésszerű és lemérhető.

Mi forgatja ezt a hatalmas masinériát?

Mint Thomas Mann a Budenbrooksban, Galsworthy is egy család történetét írja meg. De Mann regénye önkényes, ironizáló és lírai: azt mutatja meg, hogy fonnyad el a tetterő három generáció egymásutánjában, hogy szublimálódik a robusztus kereskedelmi hajlam folyton növekvő érzékenységeken át végül is egészen passzív, életellenes esztétikummá, egy degenerálódás folyamatát, mely mindvégig erősen konstruált és csak zeneiségében szuggesztív. Mint Mann lelkivilága egyáltalán, ez a regény is paradox – az élet és a művészet antitetikus kiélezése, a német romantikusok gyakorlatiatlan szellemében. Galsworthy-nál ilyen lírai-metafizikai koncepció elképzelhetetlen. Hogy az élet és a művészet viszonyánál maradjunk: Galsworthy „gazdag emberei” mind kulturáltak s egyik-másik szenvedélyes művészbarát is. Az öreg Jolyon utolsó óráit megédesíti a muzsika, de tudjuk róla, hogy mindig szerette a zenét és még a legizgalmasabb tőzsdenapokon sem maradt el a Operából, ha véletlenül Carmen került színre. Soames Forsyte, a bizalmatlan, száraz és zárkózott kereskedő szenvedélyesen rajong képekért: igaz, hogy üzérkedik velük, de azért minden szépségüket felszívja magába és tökéletes esztétikai érzékenységgel tud gyönyörködni bennük.

Mann és Galsworthy látásmódja között a főkülönbség talán abban rejlik, hogy az egyik német, a másik angol. Az egyik, aki az akarást, a vagyont szerezni és megtartani tudást töretlen, barbár erőnek látja, az élni tudást és merést pedig degenerálódásnak, a maga pozíciójában még bizonytalan német polgárság élethangulatát tükrözi vissza, míg a másik a szigetlakók századok-adta nyugodt önérzetét. Mann szemében minden problematikus: a kereskedelem szempontjából az érzelmi és művészi élet gyanús és egészségtelen, onnan nézve pedig a kereskedelem válik immorálissá és a magasabb emberhez méltatlanná. Galsworthy emberei nem tudnak ezekről a szemléletekről. A társadalmi tevékenység formái adva vannak: nem a lényegen töpreng, mint a német metafizikus, a köldökbámuló, aki nem is jút soha a maga mélységeiből a felszínre. Nem azon, hogyan lehetne a munka kényszerűségét egyáltalán megszüntetni, hanem azon, hogyan lehetne lerövidíteni a munkaidőt, hogy lehet gazdaságosabban dolgozni stb. A német regényírók feudális barmai után valósággal forradalmárok ezek a gazdag angol country-men-ek, akik magától értetődő természetességgel vezetik be üzemeikbe a legújabb technikai vívmányokat s nem zárkóznak el semmi reform elől, ha több szabadságot, életörömöt jelent. Tudom persze, hogy Galsworthy liberális, szabad szellem s talán – mint egyik legszebb regényéből, a Testvériség-bői látszik, szocialista hajlandóságú: hogy tehát egész világát némiképpen a maga érzéseibe öltözteti. Mégis: egészen bizonyos, hogy az angol polgárság az élet gyakorlatában – a higiénia, köz-ellátás, közerkölcs és elemi kultúra kérdéseiben vezető helyet foglal el és irigylendő például áll előttünk.

Igen jellemző, hogy a társadalmi erkölcs elemi törvényei Galsworthy világában annyira törvények, hogy még azok tudatossá sem válnak szereplőiben. A Forsyte-család nagykereskedői, a Jolyonok, Swithinek, James-ek egyéni vonásokban különböznek egymástól: a lét nagy kérdéseiben mindnyájan egyek. Jól nevelt, jó modorú urak és nem túlságosan önzők. Életigényük nem mohó, mint a parvenüké: a jómód magától értetődőleg kárpitozza életüket körül. A szokásuk: az öltözködéstől az étlapig – hagyományosak s legalább is forradalomnak kellene kitörni, hogy életnívójukból engedni legyenek kénytelenek. Előkelő stílusú – sőt a közép-európai polgár szemében nyilván fényűzőnek látszó életmódjuk a regény talaján egészen magától értetődő. (Ez is újság. A naturalizmus óta a legtöbb regény színhelye kispolgári, vagy éppen nyomor környezet. A polgári romanticizmus írói ábrázoltak utoljára nagyvilágot, grófokat, hercegeket, nagybankárokat. E regények ön-kénytelen komikuma abban rejlett, hogy az írójuk vágyálmát vetítették vissza sematikusan elképzelt és mereven formális miliőrajzaikkal – mint a mai „nagyvilági” filmek. Ugyanaz a hibája – ellenkező előjellel – azoknak a kellemetlen írásműveknek, amelyek a polgári erkölcs szemüvegén át ironizálják és korbácsolják a henye nagyurak életét. Galsworthy miliője szigorúan reális: szereplőit éppúgy foglalkoztatják az anyagi kérdések, mint minket: csak az arányok különbözők.)


IV.

Ebben a miliőben élnek Galsworthy szerencsés emberei, mégpedig – s ez lehet családi Örökség, vagy a jó élet következménye – magas életkorokat. Jolyon, James, sőt a ciklus utolsó kötetében már Soames Forsyte is jóval túl vannak a hatvanadik évükön, amikor még teljes testi és szellemi frissességgel dolgoznak és intézkednek. Ez a körülmény teszi egyébként lehetővé a generációk konfrontálását. Soames Forsyte, a regény igazi hőse a könyv első lapjától az utolsóig aktív. Több mint kétezer oldalon át szerepel, majdnem állandóan: hol az a regényhős, akit írója ne beszélne agyon ennyi idő alatt? Nos, nem. Soames Forsyte az utolsó oldalon éppen olyan új és ismeretlen, mint amikor a regény első fejezetében először találkozunk vele. Új és ismeretlen: nem egészen pontos kifejezés. Hiszen éppen ellenkezőleg: nagyon is ismerjük, sőt – száraz, kimért mivolta ellenére szeretjük is, mint valami zsémbes, de alapjában talpig becsületes öreg urat, akivel mindennap találkozunk az utcán. Ismerjük őt, illetve mindig ráismerünk, de csak utólag: formulával lényét kifejezni sehogy sem lehet. Balzac vagy Tolsztoj, de még Dosztojevszkij embereit is egy-két indulat, szándék vagy ideológia mozgatja: egy-két fejezet után tisztába jövünk ezekkel a motívumokkal és ismerni véljük őket. Azonban ők csak projiciált figurák: egy szenvedélynek (Balzac) egy erkölcsi gondolatnak (Tolsztoj) vagy az írójuk sajátos látásmódjának (Stendhal, Dosztojevszkij) megtestesítői. Élnek ők is, de csak, hogy úgy mondjam, írójuk kegyelméből; aki állandóan mögöttük áll, vezeti és magyarázza őket, a szó szoros értelmében tartja bennük a lelket. Ezért látjuk annál élőbbnek ezeket az alakokat, minél közelebb visz hozzájuk az író: bizonyos távlatból nézve már, vagy ha az író sajátos megvilágítása helyett a közönséges mindennap fényét vetítjük rájuk (Dosztojevszkij) gólemekké vagy monstrumokká lesznek.

Galsworthyból hiányzik a pszichológiába vetett hit: alakjai sohasem revelálják magukat teljesen: túlságosan zárkózottak vagy talán nincs is, az angol íróknál oly gyakran szereplő tick-jeiken túl különösebb egyéniségük. Galsworthy nem akar tudni a,, jellemfejlesztés”-ről. Alakjai – mint a valóságban – készen kerülnek elénk: egyik-másik tulajdonságuk módosul idővel, de sohasem bontakozik ki a szó regényes értelmében. Holott igen erősen karakterizál és pompásan széjjeltartja alakjait. Egészen apró, néha alig lemérhető reakciókkal dolgozik, amelyek csak száz és száz oldalakon át summásodnak észrevehető változássá. Ez tehát a Bourget-, a Proust-iskola elviselhetetlenül minuciózus elemző pszichológiája lenne – ha Galsworthy egyáltalán elemezne valaha is! De a Forsyte Saga kétezer oldalán az író sehol sem kommentál, a szöveg tiszta cselekmény és párbeszéd: az apró változások eredménye dramatikusan áll be! S mikor ez megtörtént s már azt hinnők, hogy alakja végleg kibontakozott: akkor a cselekmény új körülmények közé sodorja a szereplőt, az indulat visszafejlődik és a szereplő személyt egészen új vonatkozásban látjuk – akárcsak az életben...

Vegyük például Soames Forsyte-t, ezt a nagyszerű körülményességgel megrajzolt figurát. Ő a család legtehetségesebb tagja. Kitűnő ügyvéd, képgyűjtő, már a regény elején dúsgazdag és boldog férj. Mindenkivel jót tesz, mindenkinek a rendelkezésére áll és van egy hibája, amiről nem tehet: n e m tud rokonszenvet ébreszteni maga iránt. Ez a szinte megfoghatatlan negatívum Soames végzete, ez a fatális elátkozottság, amiről Soames nem tud: ő mindvégig az marad, ami: egy kissé zárkózott, egy kissé hűvös feltétlen úr, akit a világ minden dolga érdekel s aki szilárdan áll a helyén és végzi kötelességét, noha első felesége, Irén, előbb megcsalja, aztán elhagyja – Soames mindent megbocsátana – majd, amikor másodszor megnősül, ezúttal eléggé szenvtelenül, mert utódokat akar, maga rögzíti meg maga körül azt a formális környezetet, amelyben érzelemnek nincs helye ... Nem szabadna még ennyit sem mondanom róla, hiszen minden jellemzés meghamisítja, de rá akartam mutatni Galsworthy eleganciájára, aki szinte eltökélten nyúlt ehhez a megírhatatlannak látszó figurához, akinek mégis úgy hiszem, sok mása szaladgál az életben.

V.

De ki kell egészítenem, amit fentebb mondtam, mert ha nem tenném, az olvasó megint csak hamis képet kapna Galsworthyról.´ Azt mondtam, apró reakciókkal dolgozik, ami azt jelentené, hogy regénye lépésről-lépésre halad, pedáns vontatottsággal előre. Tévedés. Galsworthy dramatikusan komponál, azaz egész cselekménysorokat sűrít egy-egy izgalmas jelenetbe, amelyek világot vetnek előre és hátra. A pszichologizáló regények alapvető, mert tudományosságot játszó unalmával szemben így válnak Galsworthy regényei izgatóan érdekesekké. Apró emóciók, amelyekről csak dialógus töredékekből veszünk tudomást, egyszer csak konfliktusokká nőnek meg, amelyek nem kevésbé feszültek és dramatikusak, mert igen kulturált, sőt rezervált formák között zajlanak le. Ezt a józan, anyagilag és erkölcsileg egyaránt szilárd társadalmat egyetlen indulat zavarja meg: a szerelem, Itt, ahol minden kimért és racionális, a szerelem az egyetlen irracionális indulat. És Galsworthy a regénynek utolérhetetlen mestere, aki mindenütt nagy – gondoljunk csak A fehér majom, milieurajzára, ahol Galsworthy a könyvkiadó Mont Mihály szalonjában a legmodernebb művészetek és szabadságok levegőjét érzékelteti meg, igaz, némi iróniával, de mennyi ízléssel és mennyi rafinériával – hogyan érzi, hogyan tudja ez a múltszázadvégi író, Wilde Oszkár barátja, ezeket a legmaiabb dolgokat? – szóval, Galsworthy mégis a szerelem ábrázolásában a legnagyobb. Nem: az aggastyánok ábrázolásában éppen olyan nagy. De milyen imádandó nőalakjai vannak! Irén... Galsworthy a Forsyte-Sagában, csakúgy, mint A s ö t é t v i r á g-ben, ebben a kissé már túlságosan is szerelmes fiatalkori művében, alázatos rajongója a női szépségnek. A szépség szerinte a puszta érzékiségnél sokkal magasabb, elementáris jelenség, mindennél erősebb, végzetszerűbb valami. Még az ő józan világában is behódol minden – egynéhány egészen megcsontosodott mellékfigura kivételével – Irén hűvös és meghatározhatatlan szépségének. Soames, aki évekig harcol érte, majd ellene, Bosinney, aki elgázoltatja magát a ködben és a nyolcvanhét esztendős öreg Jolyon, aki szívére szorítja a kezét, ha a „szürkeruhás hölgy”-re gondol: valamennyien a szerelem rabjai Galsworthy logikus világában ez az érzelem a pánlogos s minden szép, jó és nemes tett, akárcsak Plátó filozófiájában, erre az alapérzésre vezethető vissza. Ez a teljesen eszményi hódolat nem ég ki és túléli a fizikai vágyat: Galsworthy öregei ezért nem is öregek igazán, mert haláluk pillanatáig éreznek és meleg a szívük.

Ennek a szerelmes, meleg szív-világnak a hőse Soames Forsyte, a csupa-szerelem Irén férje, akit Irén nem tud szeretni és nem szereti második felesége sem és végül még leánya Fleur sem úgy szereti, ahogy a zárkózott, de szeretetért-epedő Soames szeretné... De Soames legszimpatikusabb vonása éppen az, hogy ezen a szeretethiányon soha sem tépelődik, még csak kétségbe sem esik miatta s bár nem érti, mégis oly természetesen valónak tekinti, mint mindent, ami az életben adva van... Ez éppen Galsworthy realizmusának ereje: emberei szilárdan állnak a valóságokban, amely nem füst, nem álom, nem képzelődés: hanem az élet szabálya és játéktere.

VI.

És mégis, mind e realizmus ellenére: meséskönyv, képeskönyv vagy, ahogy Galsworthy nevezi: monda.

Utolérhetetlen, tökéletes remekmű, a század legjobb regénye és mégsem hagy bennünk mélyebb nyomot, nem dúlja fel bensőnket, nem kényszerít arra, hogy életrendünket megváltoztassuk... Hogy van ez?

A tökéletes remekművek közös sorsa, hogy idővel képekké váljanak. A legmélyebb művészi törvényből, a helyes perspektíva szabályából következik ez. A helyes perspektíva egységessé teszi a műremeket, kiegyenlíti, tehát egyúttal temperálja is. A mű minden egyes szakaszának, de minden kis részletének is az összérzését kell kifejeznie. Nem maradhat benne semmi csak önmagáért való, csak önmagában érdekes. S e nagy regényből, melynek minden oldala az élet átlagát s az általános életet sűríti jelenésekké, ugyancsak száműznie kellett szerzőjének minden homályt, új törekvést és kísérletet, ami a legnagyobb mértékkel nézve s e regényciklus dimenzióiban művészi tisztátalanságnak számítana. A politika – mondja Galsworthy valahol – olyan mint a kártya: keverheted ahogy akarod a harminckét lapot, de nem vehetsz el belőlük és nem tehetsz hozzájuk újakat. Valahogy ugyanez a szabálya a reprezentatív, nagy műalkotásoknak is. Az élet millió jelenségét, kaotikus ellentmondásait kellett átlagos színvonalra hoznia, a cselekvés sokszor mélyen rejtőző motívumait az ész világa elé... Egyenletes, temperált atmoszférát kellett teremtenie, rendet a rendetlenségből, értelmet az előbb: kaotikusból... A stílus, a pszichológia, a formáló technika minden ütőkártyáját igénybe veheti, de új lapokat nem illeszthet a játszmába... Egy ponton újat látni, egy dologról lényegesen újat mondani: ez azt jelentené, hogy az író egy pillanatra feledje emelkedett perspektíváját, zavarólag vegyül a személyek és események önmozgásába, megbontja könyve harmóniáját...

A műnek ez a klasszicizmusa ma különben még kevéssé érezhető. Galsworthy ugyanis oly magasan áll az átlagízlés, az átlag-erkölcs és az átlagműveltség felett, hogy – korunk egyéb divatos íróival való viszonylatában – nyilván merésznek, újnak és sok mindenben kezdeményezőnek tűnik fel olvasói előtt. Hozzájárul ehhez az a körülmény, hogy ciklusának második fele a háború utáni Angliában játszódik le, a háború utáni idők atmoszférájában és ideavilágában, ami az olvasóközönség tájékozatlanabb zömének megint csak új és külön is izgató... Minden, amit mond, ábrázol és mutat, a legkülönb, amit a dolgok jelen ismerete alapján mondani, ábrázolni és mutatni lehet... Megfesti Anglia szellemi és anyagi portréját oly tökéllyel, mint László Fülöp a maga modelljeit, akire még a kiválogatásnak bizonyos arisztokratizmusában is emlékeztet... De bizonyos, hogy Lawrence, Joyce s az angol irodalom még egynéhány ismeretlenebbje kevesebb művészettel mélyebb hatást váltanak ki olvasóikból.

Mindegy. E pillanatban a Forsyte Saga a maga klasszicizmusában s részben annak ellenére, az irodalom teteje. Olvassuk el, amíg friss. Aztán bekerül majd az irodalomtörténetbe, mint az angol írásművészet egyik standar-workja, s végleg azzá lesz, aminek készült: mesévé, mondává, sagává.... (Budapest)

* A Forsyte Saga magyar kiadása, alkalmából. Megjelent Budapesten a Franklin társulat kiadásában, 3 kötetben.


Forrás: Korunk, 1927. december

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése