Mit bánom én, ha nem tetszik is,
e rideg s idegen világnak,
hogy nem felejtem anyámat;
a nagy, fehér, a csöndes házat:
hűs árnyékát szőlőlugasának;
hogy nem felejtem apámat,
iromba betűjét a fejfájának:
szuvas rovását halál szuronyának;
hogy nem felejtem a tanyámat,
szikrás sugarát kicsi ablakjának;
éji hunyorgását messzi tűz lángjának;
hogy most is csak hallom:
sunyi holdra vakkant boglyatőbül
álmodva Bogár,
s tücsök-vigyázók telegráfja
cirpeli szüntelen:
csitt, szunnyad minden itt,
az egész Határ...
hogy most is csak hallom:
Gábor csizmája koppan kemény sziken,
s ágas nyikkan, vedér csobban,
vályúba loccsan, bojtár rikkant;
finnyás a Villás, a vizet kényesen
szusszantva túrja,
koronás komor homlokán
csörrenti békós láncát,
s búsan, mélyen megbődülve fújja
a Puszta hajnal-szirénáját...!
És elomlik búgva, mint lomha tenger árja...
De ím, vadul beléje csap a Vihar fekete szárnya.
Ezernyi kürtön fölsikolt a Szél harsonája,
ezernyi sípján sivít szörnyű orgonája
S valahol igen nagyon messzi, e bősz nyitányban,
halkan, remegőn bujdokol ezernyi gordonka zokogása...
Villám pálcája
csattan, cikázva
kattan, sziszegve
pattan, illan,
s éles villanása:
ott-itt,
mindenütt:
hasgatón süvít, beint...
lágy fuvolát leint,
hegedűn sírásra húrt cibál,
tűzkarja fennen hadonász:
lidérces kékje zendül,
véres veresse cserdül,
vakító fehérje suhogva vágtáz az Égen,
lehull jajongva, s kacagva fölszökik,
palástját, a fényeset, a kényeset,
talán feledi, talán leveti:
a Réten.
S kócos akác ága borzadva reccsen;
millió sárga virág kandít föl ijedten,
sok-sok ázott kis veréb picsogva rezzen,
és gyíkocska siklik új rejtekbe,
a szünetben...
Ó, mit bánom én, ha nem tetszik...!?
hogy most is csak hallom,
s szívem húrján újra dallom,
hogy lélekkel vallom:
anyámat, apámat...
a tanyámat...
királyi fönségét a Puszta
psalmusának...
S ha senki is nem hallja már,
mondom hát a szélnek, légnek,
tengernek, végtelen azúrnak:
enyém a zsoltár, s köszönöm, köszönöm,
az Úrnak!
(Forrás: Jöjjetek! 1954. 7. évf. 6-7.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése