A rendőrségnek a leggondosabb nyomozás ellenére sem sikerült tisztáznia Honoré Subrac eltűnésének titkát.
Minthogy Subrac jó barátom volt, és tudtam, mi a valóság az ügyben, kötelességemnek tartottam, hogy tájékoztassam az igazságszolgáltatást a történtekről. A vizsgálóbíró, aki kihallgatott, miután elmondtam az eseményeket, oly rémült udvariassággal válaszolt, hogy nem volt nehéz észrevennem: őrültnek tart. Meg is mondtam. Ekkor csak még udvariasabb lett, aztán felállt, az ajtó felé taszigált, s láttam, amint ökölbe szorított kézzel, ugrásra készen várakozik az írnok, hogy azonnal rám vesse magát, ha dühöngeni kezdenék.
Nem erősködtem tovább. Honoré Subrac esete valóban olyan különös, hogy a valóság hihetetlennek tetszik. A közönség az újságból értesülhetett róla, hogy Subrac eredeti figura volt. Télen-nyáron nem viselt mást, csak malaclopó köpenyt, lábán pedig papucsot. Roppant gazdag ember volt, s minthogy nem értettem, miért öltözködik így, megkérdeztem egyszer, mi az oka ennek a viseletnek?
- Hogy gyorsan levetkőzhessem, ha szükséges - válaszolta. - Az ember egyébként hamar megszokja, hogy kevés ruhát hordjon. Könnyen elviseli a fehérnemű, a harisnya, a kalap hiányát. Huszonöt éves korom óta így élek, és még sohasem voltam beteg.
Szavai, ahelyett, hogy bármit is tisztáztak volna, csak fokozták kíváncsiságomat.
- De hát miért van szüksége arra, hogy ilyen gyorsan le tudja vetni a ruháját? - töprengtem.
És mindenféle feltételezés fordult meg agyamban...
Egy éjjel, hazafelé menet - egy óra lehetett, talán negyed kettő -, a nevemet hallottam, igen halkan. Mintha a falból szólna, a falból, amelyet vállammal súroltam. Kellemetlen meglepetés volt. Megálltam.
- Senki se jár az utcán? - szólalt meg újból a hang. - Én vagyok az, Honoré Subrac.
- De hát hol rejtőzik? - kiáltottam, s körülnéztem. Nem tudtam megállapítani, hol bújik meg barátom.
Csupán nevezetes malaclopó köpenyét pillantottam meg , a járdán, a köpeny mellett pedig nem kevésbé nevezetes papucsát.
„Íme - gondoltam -, a szükség arra kényszerítette Honoré Subracot, hogy egyetlen szempillantás alatt levetkőzzék. Végre feltárul előttem a nagy titok!”
És így szóltam, hangosan:
- Teljesen kihalt az utca, kedves barátom, nyugodtan megjelenhet.
Honoré Subrac pedig ekkor különös módon levált, szinte kiemelkedett a falból; mindaddig észre sem vettem, hogy ott rejtőzik. Anyaszült meztelen volt. Mindenek előtt megragadta köpenyét, majd, amilyen gyorsan csak tudta, magára öltötte és begombolta. Aztán papucsába bújt, és miközben hazakísért, elszántan beszélni kezdett.
- Megdöbbent, ugye?! - kérdezte. - De most már megérti, miért öltözködöm ilyen különösen. Azt azonban még nem értette meg, hogyan tudtam tökéletesen elrejtőzni a szeme elől. Pedig nagyon egyszerű. Gondoljon a mimikrire... A természet mindnyájunk jóságos édesanyja. Azon gyermekeinek, akikre veszély leselkedik, s akik gyengék ahhoz, hogy megvédjék magukat, nagy ajándékot adományozott, azt a képességet, hogy eggyé váljanak környezetükkel... De hiszen ismeri ezt a jelenséget. Jól tudja, hogy bizonyos lepkék a virágokhoz hasonlítanak, egyes rovarok épp olyanok, mint a falevél, a kaméleon azt a színt ölti fel, amely legjobban elrejti, s a sarki nyúl, ugyanolyan gyáva, akárcsak a mi szántóföldjeink fülese, éppoly fehérré vált, mint azok a jégfödte tájak, ahol szinte láthatatlanul futkározik...
...Ezek a gyenge kis állatok így menekülnek meg ellenségüktől - hála ösztönös leleményüknek, mely megváltoztatja külsejüket.
Én pedig, akit állandóan ellenség üldöz, aki nem vagyok bátor ember, s teljesen alkalmatlannak érzem magam arra, hogy harcban, összecsapásban védekezzem - igen, én úgy viselkedem, mint ezek az állatok: tetszésem szerint - félelemből - eggyé olvadok a környezetemmel.
Jó néhány esztendeje már annak, hogy első ízben kipróbáltam ezt az ösztönös képességemet. Huszonöt éves voltam akkor, s a nők általában vonzónak és jóképűnek tartottak. Egy férjes asszony oly nagy barátságot tanúsított irányomban, hogy nem tudtam ellenállni neki. Ó, micsoda végzetes viszony volt!... Egy éjjel épp barátnőmnél tartózkodtam. A férje - úgy mondta - elutazott néhány napra. Meztelenek voltunk mindketten, mint az istenek, amikor hirtelen feltárult az ajtó, és megjelent a férj, pisztollyal kezében. Pokolian megrémültem, s amilyen gyáva voltam (s vagyok ma is), egyetlen vágyam maradt: hogy azonnal eltűnjek. A falhoz simultam, szerettem volna eggyé válni vele. S ez a meglepő jelenség azon nyomban meg is valósult. Színem olyanná vált, mint a tapéta színe, tagjaim szinte hihetetlenül, kívánságom szerint ellaposodtak és megnyúltak, úgy éreztem, hogy azonossá lettem a fallal, és most már senki sem lát. Így is volt. A férj halálra keresett. Hiszen látott, s lehetetlen, hogy elmenekültem volna. Majd megőrült dühében, s tébolyult haragja hamarosan felesége felé fordult: hat pisztolylövéssel kegyetlenül megölte; mind a hat golyó fején találta az asszonyt. Aztán elrohant, keservesen zokogva. Amint eltávozott, testem ösztönösen visszanyerte természetes alakját és színét. Magamra kaptam ruhámat, és sikerült elmenekülnöm, mielőtt bárki is a helyszínre érkezett volna... E szerencsés képességet, amely a mimikrihez hasonlatos, mindmáig megőriztem. A férj, minthogy nem tudott megölni, egész életét e cél elérésének szentelte. Hosszú ideje üldöz, keresztül-kasul az egész világon, s már-már azt hittem, hogy sikerült eltűnnöm előle, amikor Párizsba költöztem. De néhány pillanattal az ön érkezése előtt, kedves barátom, megpillantottam őt! Rémületemben vacogni kezdett a fogam. Csak annyi időm maradt, hogy ledobjam ruhámat, és eggyé olvadjak a fallal. Itt haladt el, egészen közel, s kíváncsian fürkészte a járdán heverő elhagyott köpenyt és papucsot. Látja, mennyire igazam van, hogy ilyen könnyen öltözöm! Mimikrimet semmire se tudnám használni, ha ugyanolyan ruhát viselnék, mint a többi ember. Nem tudnék elég gyorsan levetkőzni, hogy elmeneküljek hóhérom elől, márpedig mindenekfölött az a fontos, hogy meztelen legyek - különben hiába simulok a falhoz, ruhám elárul, védekezésem hiábavaló...
Gratuláltam Honoré Subracnak e képességéhez, melynek, íme, most bizonyítékát is láttam - s amelyért szívből irigyeltem...
A következő napokban reggeltől estig ekörül forgott minden gondolatom, s azon kaptam rajta magam, hogy minduntalan meg szeretném változtatni testem alakját és színét. Szerettem volna autóbusszá, Eiffel-toronnyá, akadémikussá, a főnyeremény nyertesévé változni. Ám erőfeszítéseim eredménytelennek bizonyultak. Nem sikerült. Akaraterőm nem volt eléggé szilárd, meg aztán hiányzott belőlem az a szent félelem, hiányzott az a pokoli veszély, mely Honoré Subracban felébresztette a rejtett ösztönöket...
Hosszú ideig nem találkoztam vele. Egy szép nap rémülten keresett fel.
- Ez a férfi - mondta - esküdt ellenségem, mindenütt leselkedik rám. Hála mimikri-képességemnek, háromszor is sikerült elmenekülnöm előle, de félek, barátom, nagyon félek!
Láttam, hogy mennyire lefogyott, de egy szót sem szóltam.
- Egyetlen lehetősége maradt - jelentettem ki. - Csak úgy menekülhet meg könyörtelen ellensége elől, ha elutazik! Rejtőzzék el valahol egy faluban. Bízza rám minden ügyét, és siessen a legközelebbi állomásra!
Kezemet szorongatta.
- Könyörgök - szólt -, könyörgök, kísérjen el. Úgy félek!
Csendben haladtunk az utcán; Honoré Subrac szüntelenül és nyugtalanul ide-oda pillantott. Hirtelen felsikoltott, s köpenyét, papucsát levetve futni kezdett. S láttam, hogy egy férfi rohan utánunk. Útját akartam állni. Nem sikerült. Pisztolyt pillantottam meg a kezében: Honoré Subracra szegezte. Barátom ekkor egy kaszárnya hosszú falához ért, s mintegy varázsütésre eltűnt.
A pisztolyos férfi elképedten megtorpant, dühösen felkiáltott, s hogy megbosszulja magát a falon, mely elragadta tőle áldozatát, lövöldözni kezdett arra a pontra, ahol Honoré Subrac eltűnt az imént. Aztán futva eliramodott.
Csődület támadt, majd rendőrök oszlatták szét a tömeget. Barátomat szólítottam. De Honoré Subrac nem válaszolt.
Megtapogattam a falat: még langyos volt, s észrevettem, hogy a hat pisztolygolyóból három egy emberi szív magasságában találta el a falat, a többi pedig feljebb fúródott a vakolatba, ott, ahol - úgy rémlett - elmosódottan, egész elmosódottan mintha egy arc körvonalait ismertem volna fel...
(Forrás: Guillaume Apollinaire elbeszélései - Ford.: Réz Pál - Európa Kiadó Bp., 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése