Vajda János: Éjjelek

I

Végetlen, örök éj!

Az utcán méla csönd.

Fülembe égi kéj

Tündérharangja csöng.

Remegve két kezem

Szivem fölé teszem:

Aludj, szivem!

Csillag ragyog, kacsint,

Egymásnak integet.

Mit látnak vajjon itt

E szemérmes szemek?

Mindenki üdvezül,

Csak te vagy egyedül.

Hallgass, szivem!

A sötétség kigyúl,

Elhallgat a madár.

Felhő irul-pirul;

Minden vágy telve már?

Mely kéjbe fuldokol,

Az éj neked pokol.

Hallgass, szivem!

Az ég, föld egy kerek

Boldogság-oceán.

Tajtékban fürdenek

Tündérfi, hableány.

Pár mindnek itt akad,

Kíntól csak te magad

Szakadj szivem?!

II

Ti villámlós szemek,

Te csattanós ajak;

Ti delejdús kezek,

Tüzáramos hajak...

Ha csak kisértetek,

Elérhetetlenek -

Mért lássalak?

Ti mondhatlan gyönyört

Lehelő sóhajok:

Vonagló kéjgyötört

Ajkról kelő jajok;

Méhszárnyú gyönge nesz,

Ha mind más üdve ez -

Mért halljalak?!