(A kép forrása: http://old-time-budapest.blogspot.com/2011_10_01_archive.html)
1
A Váci utcán, fényes délben,
Úgy fél tizenkettő után...
- Szép olvasónő a vidéken
Ez prózai neked talán?
"A Váci utcán, hol a sarkon,
Mint jelfa keresztúti parton,
A rendbiztos mereven áll...
Haha... gyönyörű ideál!"
2
"És bekiséri kérlelhetlen,
Ha valaki nagyot kiált,
Ugyan mi történhetnék itten
Vasárnap déltájban kivált?
Midőn a boltok zárva sorba,
A tolvaj alszik a lebujba;
Sörházban a filiszterek.
S nem kódorog cipészgyerek?"
3
Valóban kedves olvasónő,
Nem vadregényes ez a tér.
A sziklabérces vadonerdő
Festőibb színpadot igér.
De mindazáltal én azt mondom,
Kissé időzhetnénk e ponton.
Mert legyen a keret mi szép,
Mégis csak ami fő, a kép.
4
S a vadonerdő s fellegvára
Ma már csak egy üres keret.
Bősz vajda, hőse - képe tárgya -
Belőle régen kiesett.
A vár mindenható lovagja,
A rengetegnek fenevadja.
A boszorkány - s tündércsoport -
Mind itt ez utcán sürg-forog.
5
Regénye megvan minden kornak.
Minden tavasszal nyíl virág.
Az istenek polgárosodnak
És szállnak alább-alább.
Olymp szirtorma rég lakatlan;
Éj csöndjét zord lovagvárakban
Kisértetek föl-fölverik,
De már egymást sem ismerik.
6
Csak más a név, a mód s a fegyver,
Csak más az eszköz, a divat.
Alatta mindig egy az ember,
A szenvedély s az indulat.
Diszítmény és jelmezben már ma
Jelleg s alakban más a dráma;
A szakma mindig egyező:
Van hős, szerelmes, cselszövő.
7
És ezt itt mind együtt találod.
Mily tarka, gazdag változat!
Bejárhadd a kerek világot,
Hasonlót ehhöz nem mutat,
És pedig ép a legszebb cikkben...
Nem egy, ki járt az öt földrészben,
Itt széttekintve fölkiált;
Ah, imhol a tündérvilág!
8
A párisi kirakatokban
Több fényt találsz, megengedem.
Ez óriási emberbolyban
Az ipar több csudát terem.
Több emberkéz, több emberszellem,
Nyomán több ott a csín, a kellem;
De amit adnak istenek,
Abból meg itt több a remek.
9
Szép hölgye, mondják, Albionnak,
Aranyhajú Afrodite;
Nápoly körül barnák honolnak,
Az arragóni fekete.
De annyi és oly szép, mint itten
E keringő syrén örvényben --
Akármit mondjatok nekem:
Nincs e világon idelenn!
10
Azért hát, kedves olvasónő,
Ne kárhoztass el hirtelen,
Ha elbeszélő énekem bő
Tárgyát ez utcán keresem.
Hol egy király ül, bármely zugban,
Az első hely mindenkor ott van.
Ahol a szépség, szerelem,
Költői tárgyam ott lelem.
11
E zörgelemben, kalmár-zajban,
E síma aszfalt-burkolat
Szalagján egy-egy pillanatban
Ah, mennyi szerelem fakad!
A fogatok vígan robognak,
A kocsisok "EO"-ot rikoltnak;
Sok ragyogó szem ezalatt
Javába gyilkol, gyujtogat.
12
Egyébiránt és utóvégre...
Mivelhogy... és ezek után...
Száz szónak is csak egy a vége, --
Elég is a fenék talán?
Igaz divatszerübb lehetnék,
Ha kissé én is "szédelegnék";
Ha ütve-verve a dobot
Csapnék előre nagy hühót...
13
S szó ami szó, tagadhatatlan,
Divatnak hódol a világ.
És van valami a dologban,
Hisz a divat is - ifjuság.
Ő mindig a jelen bálványa,
A szerelemnek szobalánya.
S a szobalányok közt akad
- Igaz-e? - hej, sok jó falat...
14
S én hódolok is a divatnak,
Tudniillik ami benne szép.
De azt hiszem, elöljárónak
Kétszer hat versszak már elég.
Talán sok is... pedig fölöttébb
Sokat ne várj, tisztelt közönség.
Hiába tervelném, tudom,
Nálunk nem épül kölni dóm.
15
Tehát elvégre... a dologra!...
Ünnep, tizenkettő után
Álljunk ki itt e zsibsarokra,
Itt lép el a sok szép leány.
És itt jön ő... Segíts, Apolló!
Szeme bogár, a fürtje holló...
De mit beszélek - irgalom!
Hisz ez merő gúny, szidalom!
16
Holló, bogár... hisz feketének
Fekete egykép mindenik.
Hanem bizony némák, szegények,
Már legalább is színeik.
De ezek a fürtök - beszélnek;
E szép szemek tüzet lövelnek,
Mely valamint a csatatűz
Öl, perzsel vagy rabszíjra fűz.
17
Beszélhetnék ugyan még többet,
Leírva körülményesen
Azt a cégéres dús szemöldet,
Mely meghajol szemérmesen,
Tán a fölötti szégyenébe,
Amit elárul sűrüsége...
Holott szem, pilla, tűzajak
Már úgyis annyit mondanak!...
18
Beszélhetnék, hisz mindezekről
Ki nem beszélne örömest?
De egyrészt a föntebbiekből
Láthatni, hogy fölösleges.
Ha csak nem azt, hogy e kis édes
Arc épen oly igen beszédes,
Hogy maga elmond, hej sokat,
Mit a költőnek sem szabad.
19
De nem beszélek már azért sem,
Mert bármi bájos, szép ez arc,
Találó még se lenne képem,
Aligha lenne hű a rajz,
Ha úgy mutatnám őt be nektek,
Mint aki csak szép, szép a szemnek;
Holott tömérdek kelleme --
Ez mégis a fő érdeme.
20
Nem; ez a szépség, bár vakító,
Ezt jó lélekkel mondhatom.
De mégsem olyan vérlázító,
Mind inkább édes az nagyon.
El nem találod - hogy is mondjam -,
Szemed vagy szád ingerli jobban?
És hamarjában nem tudod,
Csókolni avvagy enni jobb?
21
Sőt hogy ha már az igazságot
Kimondanom tisztára kell:
Ha volna ép e szabadságod,
Azt se tudnád, hol kezdjed el?
Öleld-e vagy csókold, s hol és mit?
Kis lábait vagy kezecskéit?
Ez egy kis kellem-tömkeleg,
Hogy nem tudod, hol a fejed?
22
Ő a virágok seregében
Nem tündöklő kamélia;
De több, mint a bokrok tövében
Illatozó kis ibolya.
Nem királynői lény, uralgó,
Nem ragyogó arany pillangó.
Egy édes mézü kis darázs,
Nem lobbanó láng, hű parázs.
23
Ma ő uralkodott a "pályán",
De ő nem látszék tudni ezt.
Ő még csak egy kis szende bárány,
Mely már a fűre járni kezd.
És ott vigan bár, anyja mellett,
Tünődve, félénken legelget.
Mert sok a nyájban az olyan,
Ki vakmerő és csintalan.
24
Rá férfiak merőn, bár lopva,
Sováron, hőn pillantanak.
Kisérgetik hátul, titokba,
Suttognak, fölsohajtanak:
Ah, és oh! ejnye, terringettét!
Be kedves angyal; fölséges, szép!
S ő már tünődik, révedez,
Hogy mi bajuk? miért van ez?
25
Vajjon ki ő, s hol van lakása?
Ezt volna bezzeg tudni jó.
Divatfi, delfi egyre-másra
Kiséri már egy légió.
Egyik kinyaltabb, mint a másik;
Mindegyikének foga vásik
A kedves kis galamb után,
Hogy - hátha, mégis, netalán?
26
A gyermek arca, öltözéke
És a mamáé szigorú;
A korosabb roué-k szemébe
A fürt azonnal savanyú.
Egymásra fanyarul mosolygnak,
Föl és alá elsompolyognak
És észrevétlen elmarad
Az arszlán - az hogy rókahad.
27
Csak egy van, aki nem tágul még.
Talán egy ártatlan bohó,
Kinek szivében tiszta láng ég,
És tisztességes cél?... ohó!
Regényt ki írna most ilyenről?
Nem, nem! Nézzük csak őt közelbről.
Ő nem közönséges veréb,
Valóban furcsa keverék.
28
A szőke haj, pozsgás arc, kék szem
Rossz hírbe jöttek, jól tudom.
Fekete, barna a regényben
Mind valamennyi Seladon.
S ahány ábrándozó, érzelgő,
Légvárakban lakó, képzelgő,
A sírig hű boldogtalan:
Mind szöszke az, s kék szeme van.
29
Ezekre most nem jó idő jár;
Az ördögnek sem köllenek.
Hűtlen s ledérnek áll a vásár.
Ódondásznál penészlenek
A Heloizek, Abelárok;
Tündöklenek a csapodárok.
Szegény Toggenburg lovagon
Nevetnek utcán, színpadon.
30
De ám azért ne adjuk őt fel,
Csak türelem, csak bizalom.
Ez ifju itt félszőke fürttel
Sem Abelár, sem Seladon.
Ha dandy-szemmel végigméred,
Hogy nem veszélyes ő, azt véled.
De megcsalódnék benne sok
Bár legerősebb psycholog.
31
Én nem takargatom hibáit;
Bár volna gyöngesége több!
Nagy bűne, melyrõl szólok majd itt,
Lehetne ekként menthetőbb.
Volt igen is, volt benne sok szép,
Erő nagy, testi lelki, egykép...
Azaz hogy - egyképen? - vajon?
Nem gyűl meg e szóval bajom?
32
Egykép igen, sokáig, szépen,
Mint himbán két testvérgyerek,
Ellensulyozta küzdő szellem
A bőszült szenvedélyeket.
De végre elbillent a mérleg;
Talán utóbbi erősebb lett?
Vagy rásüvöltött sors szele?
Nem bíbelődöm most vele.
33
Hagyom önökre megvitatni.
Elmondom úgy, amint esett.
És van szerencsém bemutatni
Ezennel ifju hősömet.
A dolog egy kis bajjal járó,
Mivelhogy ő se gróf, se báró.
Oh, botrány, még nem is nemes;
Lehet ily ember érdekes?
34
De hát lássátok, a természet
Olykor minő játékot űz.
Kik, mint a vérmén, úgy tenyésztek,
Nincs bennetek felényi tűz!
Kik jártok a verseny-porondon,
Higyjétek vagy nem, én azt mondom:
Hogy még halandó emberér
Nem volt ilyen hőn telivér.
35
Egyszer családfáját kutattam;
Fojtott haraggal válaszolt;
S keserüen, hogy apja vadkan
S az anyja, ugymond, medve volt...
Ez úgy-e bűnös kegyetlenség?
De haj! rettentő nagy a mentség.
Szegény fiú! szánhatjuk őt,
Szülőtelen, sínlődve nőtt.
36
Szülőit ő nem is gyanítja.
Erdős, vadon bércek között,
Sanyarra jó korán tanítva,
Pásztorcsalád nevelte őt.
Egy barlang volt az ősi fészek,
Holott a zerge legelészett,
A szarvas a sót nyalni járt,
Nem rettegvén a pór-ruhát.
37
Jégzápor, szélvihar, rettentő,
Nem egyszer utolérte itt.
Miközben a mennydörgős mennykő
Csapkodta a táj bérceit.
Furkós botjával egyszer-másszor
A hatéves kis csodapásztor
Sasokkal összeütközött,
Midőn azok fészkébe tört.
38
Később egy gazdag úr jött erre,
Festői tájat kedvelő.
Kalauzúl föl a hegyekre
Vadászva, járt-kelt ezzel ő.
Egy les után, szép holdas éjen,
Sűrű bozótos meredélyen
Kisértetes látvány elől
Az úr lábánál majd ledől.
39
Lombok közt, holdsütött nyilásból,
Alakra ember, de nagyobb,
Miként ha vón' izzó parázsból,
Úgy fénylik, füstölög, ragyog.
Az utazó remeg: azonba
Kezéből földre hull forgója.
A kis fiú fölemelé
S megy vakmerőn a rém felé.
40
Egy kissé borzongott a háta,
De közel érve fölkacag.
Nagyot rug a rém oldalába,
Az úr is bátorságra kap.
Taplóvá rothadt cserfa törzse
Holdfényben mintegy füstölögve -
Ez volt a rémes látomány -
Megfejtve a bűvös talány.
41
A vendég másnap lőtt egy zergét,
Az egy kőszálon fönnakadt.
Első lövése; terringettét!
Hogy a szép zsákmány ott rohad!
A vezető csak szemlélődik,
Vadász még nem járt ezelőtt itt;
De mezítláb egy kisgyerek
A szakadékon átmehet.
42
S lerugva bocskorát, azonnal
Megindul a merész fiú.
Egy hasadékon, mint kigyóhal
Örvény fölött át és kibú.
Eláll urának szeme-szája,
Majd visszahíja, kiabálja.
Csak még egy vészes pillanat,
S már hozza a sűdő vadat.
43
De a fiúnak bátor tette
Szerzett apát, nevet, vagyont.
A gazdag úr örökbe vette
S idővel mindent ráhagyott.
És mert azon tul is szerzett ő.
Lett gazdag úr: Virányi Ernő.
Hatalmas ifju, óriás,
Országremény, mint annyi más...
44
Országremény! mert hát az ember
Csak a jelen után itél.
De hány kalászt, szép bimbót elver
A lét viharja: szenvedély?
A természet buján fogant ám,
De sors anyó irigy boszorkány.
E méreg- s kártyakeverő
Cselétől vész sok szép erő.
45
De most csak éljünk a jelennek,
Ne bántsuk a sötét jövőt.
Most még virágokhoz vezetnek
Utai, hát kövessük őt.
Deák-, Hajóstér elmaradnak,
Már-már a városerdőn vannak;
Itt egy kicsiny ház ajtaján
Belép anyjával a leány.
46
Minő szerencse! kapuajtón
Gyöngéd kezek vonásai:
No majd kap ő a kész alkalmon:
"Két szép lakás, egy utcai."
Megvan szerencsés apropos-ja,
A többi oszt ügyesség dolga...
De ez a perc nem kedvező;
Néhány nap mulva visszajő.
47
Közömbös arccal, mintha őket
Nem látta volna még soha,
Megjegyzi, hogy mily meglepőleg
Barátságos minden szoba.
A mama nyájasan fogadja,
Magát az ifju bemutatja;
Örülnek, örvendeznek, és
Megtörtént az ismerkedés.
48
Az úrnő pamlagát kinálja.
Ő egy karszékbe ül, de hát
Van elegendő oka rája,
Mert a szomszéd terembe lát.
Holott a kisleány magában
Van elmerülve nagy munkában.
Kezében tű és cérna van
És öltöget szorgalmasan.
49
Redőtlen szürke pongyolája
- Amint feléje háttal ül -
Imitt-amott, hogy rejtett bája
Jobban kitűnjék, megfeszül...
Ó képzelemgyulasztó látvány!
Hát még ahogy fehérlő vállán
Fekete fürtje játszadoz,
S velőt, vért forró lázba hoz!
50
A mama nem bánná a "parthie"-t.
Ernő hírét hallotta már.
"Eset"-je volt: megölt egy marquis-t.
Ilyesmi szájról szájra jár.
Szép kettes fogatán különben
Megfordult olykor a köröndben.
S ez alkalommal az anyák,
Hogy mije van? - tovább adák.
51
Van háza, földje, nyaralója,
Ez már ma is csak valami.
Hát ifjusága agiója,
Hogy még lehet - ki tudja mi?
S ami hazánkban ritkaság most,
Nem kártyás és nem is iszákos.
És ámbár törzsökös magyar,
Csak bőkezű, de nem pazar.
52
Henyélni nem szeret s bizonnyal
- Úgy vélik - célja nagy, komoly.
Mulatni tud a mulatókkal,
De szépen ír és szónokol.
Az "Orfeumba" is hogy eljár?
Hja... a levegőben van ez már!
Olykor ki is csap egy kicsit,
De csak módjával, képesint.
53
Nem áll ő udvaronc hirében.
Még érzik rajta a vadon.
Öltözködik tisztán, szerényen,
De nem piperkőc, nem majom.
Ha, mint ő, olyan az ember mind,
A tébolydába zárják Darvint.
Szóval, mi lényét illeti,
Természetes, eredeti.
54
Gallérja vagy kendője csokra
Sokszor nem épen comme il faut.
A bókot nem halmozza bókra;
Nem végtelen toasztivó.
Az üres fecsegést utálja...
De ennél is nagyobb hibája:
- Ó, szörnyü végzet, mostoha -
Táncolni nem szokott soha!
55
Ki féltené ilyen lovagtól
A jól nevelt okos leányt?
Ez egyszerű komoly alakból
Ki olvas csélcsap Don Juant?
Mamának is nagy a bizalma.
Hogy Ernő arca meg nem csalja.
Hisz olyan az, mint szentirás,
Pénzt adna rá az uzsorás.
56
Vígan csevegnek, élcelődnek.
A lányka néha közbeszól.
Ez a jel kedvező Ernőnek,
És egy-egy bókkal válaszol.
Azokból a dolog kitetsző:
Ez nem lakás-, de leánynéző.
S az anya szól háromszor is:
Legyen szerencsénk másszor is.
57
S Ernő barátunk menne is már,
De nem tud, szíve oly nehéz.
Maga sem tudja, hogy még mit vár,
Csak a szomszéd terembe néz,
Ah! végre megvan! üdv, szerencse!
Maguk maradnak egy-két percre...
Oh! drága boldog pillanat,
Szivrészegítő gondolat!
58
A szőnyegen, halkan, pár lépést
Beközelíti Etikét
(Így hítták a kedves teremtést)
Oh, szédítő, tündéri kép!
Kinyilva hűtlen inge fátyla,
És azon át Ernő belátja
Hó melle, válla bájait...
- Nap úgy nem éget, nem vakít!
59
S az ifju, aki láta vadkant
Csörtetni zörgő fák alatt,
Midőn az ég rettentőt csattant,
Pokolsötét éj meggyuladt;
Ég és föld egy lángban álltak;
Egymást kereste a vadállat,
S az erdő mélyén egymagán
Istenre gondolt a zsivány:
60
Most, mint a déli verőfényben
Tündöklő délceg nyárberek:
Nem tudja, hogy mi félelemben?
De szent igaz, hogy úgy remeg,
Lelkében szörnyü harcra kelnek
Szemérem és bősz szenvedelmek.
S csak tréfa volt szándéka bár,
De vágya többre készti már!
61
S hogy állna ellen ő e vágynak?
Mi rettentné attól el őt?
Hisz a mélységes Gyehennának
Lángnyelve már nem égetőbb!
Egy csókot e szűz hattyuvállra!
S mint menydörgés a villámlásra,
A gondolat után a tett
Hej! gyorsan elkövetkezett.
62
A lányka rémülten sikolt föl,
Elsápad, majd meg elpirúl.
Rettenve kissé a merénytől,
Ernő bűnbánva földre hull.
S mint egy vezeklő búcsujáró,
Kulcsolt kezekkel a hátráló
Leányka lábához csuszik,
S forró szerelmet esküszik.
63
Mondott sokat, szépet, hizelgőt;
Hogy megérdemli a halált.
És az ne is kimélje itt őt,
Ha viszonzásra nem talált.
Igér hüséget ékes nyelven,
És mindazt, amit mond e percben,
Való, hogy mind átérezi,
S hogy meg is tartja, azt hiszi.
64
De mind hiába, mind hiába!
Kilábolhatlan a hinár.
Csak egy hibából más hibába
Sülyed mélyebb s mélyebbre már.
Etelke arcán megerednek
A könnyek és sürün peregnek.
Ez ifju őt - ez fáj neki -
Vajjon minek tekintheti?
65
És épen ő, ez ifju tette,
Kiről magában azt hivé
Mindjárt az első tekintetre:
"Ez jobb, nemesb a többinél."
Kiről először gondolt szépet,
És alkotott egy kedves képet,
Melyről, ha jött a holdas est,
Álmodni olyan jól esett.
66
A jelenet szivet repesztő;
Nagy a kelepce, a veszély.
Mint tegye jóvá gyorsan ezt ő,
Hogy hozza helyre bölcs eszély,
(Ha bírna is e percben ezzel)
Mit elrontott vak hévvel, tüzzel?
Miként engesztelhesse meg
A vérig sértett illemet?
67
És mintha éktelen zavarja
Nem volna már több, mint elég,
Tetézi még a sors haragja:
Pour comble a mama belép...
A csónak oldva, nyíl kilőve!
Nincsen menekvés már előle.
Megkéri hát a kis leányt,
Hisz úgyis ez, amit kivánt...
68
De tudja, úgymond, hogy lépése
Ily rögtönűl, szerénytelen.
Választ azért hát kérésére
Nem is ohajt ily hirtelen.
Ezennel ő csupán kimondja,
Hogy ez komoly, forró ohajja.
S mihelyt Etelke arra kész,
Legyen övé a drága kéz.
69
Lesimul a vihar; Etelke
Még újra megbotránkozik;
Mig szép nyakára s a történtre -
Duzzogva bár - fátyolt borít.
Meglepetése, hányatása
Egy indulatból át a másba
Oly ellentétes, hirtelen,
Hogy most itélni képtelen.
70
Ernő belátja, hogy az óra
Ki van merítve s távozik.
Vágy levegőre s nyugalomra
Közülük egyként mindegyik.
Mámorban ő, Etelke lázban
Tünődnek, önmagukba zártan:
Mi volt ez, álom vagy való?
Áldás vagy - átokfoglaló?..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése