Rájnis József: Rókásihoz. Egy híres képíróhoz (1790)

Rókási! új Apelles!
Ecseted feles csudájit
Úgy nézi számos ember,
Úgy nézi és csudállja,
Mint a magyar királyi
Testőriző seregnek
Szép termetét s ruháját
Bámúlva nézte százszor
S bámúlva nézi most is
A bécsi tarka község,
Örűlsz azért, barátom!
De amiatt haragszol,
Hogy egy magyar megyében
Alig talált böcsűlőt
Kezednek egy remekje,
Amaz jeles magyar pap,
Kit szorgalommal írtál
Díszes magyar ruhában;
Amellyben ő kegyelmét,
Noha a nyakát világos
Kék égi színre festett
Gallérja nem jelelné,
S papi öv se címerezné,
Mégis, ki nem vakondak,
Nem tartaná egyébnek,
Tudná, hogy ez magyar pap.
Te azért haragra gerjedsz,
Hogy ollyra is találtál,
Ki e remekre nézvén
Azt kérdezé: Ki légyen?
Te azért rövidke verset
Akarsz alája írni,
S kérded, mit írj alája?
Egy szót se írj, barátom!
Ha bánja is s haragszik
Az elfajúlt magyarka,
S az elfajúlt magyarnak
Fészkébe ült poszáta;
Ha bánja is s haragszik,
Hogy illyen a magyar pap:
Hogy férjfihoz, magyarhoz
S belső személyhez illik
Kalpagja, bajszos ajka,
Gallérja, mente, dolmány,
Papi öv, nadrág, topánka;
Ha bánja is s haragszik,
Hogy illy papot lefestvén,
Igaz magyar papokkal
Kedvelteted ruháját;
Ha azért reád neheztell,
És gúnyolódva kérdi:
Ki légyen, akit írtál?
Egy szót se írj alája;
Mert a vakot kivévén,
S a tök-fejű bolondot,
Kiki tudja, hogy magyar pap,
S kiki tudni fogja, míglen
Magyar lesz e világon.
Azért ne háborodjék
A szíved, hogy vakoknak
Ember szemet nem adhat,
S hogy a kovács bolondnak,
Akármiként koholjon,
Mégsem tud észt koholni.
Ide gyermek! a palackot,
Ide azt az ó borocskát!
Igyunk, s imez gyötrelmet
Az üres palackba vessük.
Azonban, oh barátom!
Fogj még ma a dologhoz,
Írj illy személyt, minémüt
Lefestek e dalomban:
Arcája tiszta légyen;
Szemöldekét s szemének
Kis szőreit kivévén
Csak egy parányi szőr se
Rútítsa tiszta képét.
Rövid, de kondorított
Veres, de liszt porával
Hintett haját kerítse
Berlini módra metszett
Három-szegű kalapja.
Azután tekerd nvakára
A tarka keszkenőjét,
Feketélljen hogyha tetszik,
A mely-födő ruhája;
De tégla-színt mutasson
A haj-poros kaputja.
Feketélljen a nadrágja,
A kurta fél nadrágja,
Mellyet laposka gombok,
S apró ezüst csatocskák
A térdihez szorítnak.
Alább piroska színét
Kellesse a harisnya.
Végtére a cipellőst
Öreg csat elborítsa.
Mikor ez lefestve lészen,
Apellesem! bocsáss meg.
Ha kérdezem: kit írtál?
Kalmárt-e vagy parókást?
Hogy így ne járj, barátom!
Ezt írd alá: Magyar pap.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)