Mi ez, mit szívemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom ? !
Én nem értem, — én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom ! ?
Ajkam önkénytelen mosolyg
S szemeimből könny fakad;
Oly tele van üdvvel szívem,
S mégis majdnem megszakad !
Mért e sok vágy kebelemben ?
Mért pirulok, sóhajtok ?
Mért nem tudom, hogy boldog-e
Vagy boldogtalan vagyok! ?
Hogyha kéklő bércet látok,
Feléje tárul karom,
Ott, — azontúl, —ott van aztán
A mi után vágyódom.
S ha ott vagyok, újra messzebb,
Mindig messzebb vonz szívem, —
Tán a föld azt, mire vágyok,
Meg sem adhatja nekem !
Egy illattal, madárdallal
Telt csillagos éjjelen
Ez érzésnek egy sejtelme
Vonult által lelkemen.
Azt érzem, mit akkor a sok
Titkos éji hang súgott,
Azon bűbájt, azon delejt,
Mi az éjen nyugodott.
Azt, mit a csillag ragyogott,
Mit a kis virág lehelt,
Azt érzem most, amit akkor
A fülmile énekelt.
(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése